Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)

1921-03-27 / 60. szám

Cluj-Kolozsvár, 1921 * Vasárnap * március 21, ünnepi szám ára 3 Lej 60 * ■iám Előfizetési árak: P*y hónapra . 25'— Lei I Félévre . . . Negyedévre . . 10'— , | Esése évre . Egyes szám ára 1 Leu 130 - Lei 240'- . Legyen igazi ünnep Politikai és közgazdasági napilap Szerkesztőség és kiadóhivatal: Str. Memorandului 3. — Telefon: 664. Közleményeink utánnyomása tilos gekkel Középeurópa levegője. Ugyanúgy készül a magyaroknak a románokkal való megegyezése is, mindkét részről komoly . akarással s mindkét részről népeik gazda­sági egymásra utaltságának és ebből folyó társadalmi összefüggésének az őszinte törekvésével. Hiszen mégis csak ezért folyt a háború s nem a háborúért. És az antant sajtója is úgy ünnepli a magyár földnek ilyen kölcsönös belátásoktól való megfénye- sedéséf, mint Középeurópa uj korszakának, teremtő és alkotó k<w«akának a föltáma­dását. És Írni' tisvétja is van az\ __ pernek', min­den nemz bélieknek. A világmegváltás dia­dalának az ünnepe, az emberszercíet gon­dolatának a feltámadása és a feltámadás­nak az Ígérete minden idők számára. A boldog jövendők áradása egy megfényesült sziklasirból. Az emberi halálból feltámadó Isten hitének a gyönyörű eszméje szétra­gyog mindenki fölött. Országok fölött is, világrészek indulatai fölött is. És az em­berek összerontott békéje készül az ujjá- épülésre. Nyugat felől megindult a határo­zott békeáramlat Kelet felé. Középeurópá- ban még anyagi kérdések 'differenciái üt­köződnek, de mindkét részről érezhetni, hogy ezek az utolsó differenciák. És az oroszokkal való nagy leszámolások terve is elenyhült gazdasági összeköttetések megkez­désévé és lengyel békévé. Mindezeken felül Középeurópa legké­nyesebb pontján, az osztrák-magyar mo- narkia volt területén az úgynevezett utód­államok között megindult a kölcsönös béke­állapot megalapozása. A cseh és magyar kormányférfiak megtalálták egymás orszá­gának a lelkét és megtelt húsvéti fényessé­Mese Irta Nagy Dániel A festő barátom, nagyon rossz kedvében volt mikor meglátogattam. A tenyerére hajtotta a fejét, a haja tépetten lógott a homlokára s a szemei vörösek voltak, mintha sirt volna. — Mi bajod ? kérdeztem tőle. — Semmi — mondta. — De látom rajtad, mit titkolódzói ? Nem ilyen szoktál te lenni. A barátom elnevette magát, a hajába mar­kolt, rám nézett. — Bus vagyok — mondta. Érthetetlenül bus vagyok sőt tragikusan bus most, bár őszintén nem értem a szomorúságom, nem értem magam. A lelkem fáj barátom. Úgy érzem, hogy össze-, zsugorodott, reszket, remeg bennem, sikolt, hal­doklik a lelkem, nem értem miért. — Valami mégis csak történt veled, nem ok nélkül sikong az ember lelke. Mi történt veled? — Velem? — mondta a barátom. Velem, igazán nem tudom. Velem semmi nem történt. Mással történt valami s azt hiszem, valahogy ez férkőzött a lelkemhez, ez reszketteti, ez mar, ez, a más esete. — Miféle eset ? — Ne, .. . hagyj békét, — mondta idegesen — nem lehet ezt ilyen szárazon kérdezni, nem hétköznapi dolog az ilyesmi, nem érti, akit nem érdekel. Ma meghalt egy leány, most fekszik a koporsóban, most van leszorulva a szeme, meg- hidegülve a meleg szája, szóval halott, mi köze ehhez másnak? A külvárosban van egy kis ro­zoga ház. ott simák, ott történt Valami, ami a lel­kemhez ért, mit érdekel ez másokat? — Mért halt meg a leány? Rámnézett, a szeme kicsire rânduit, láttam, hogy nagyon fáj neki a kérdés. Meglóbálta a fejét, az ajkába harapdált úgy beszélt. — Miért halt meg ? Mert itt volj nálam az este és azt mondtam neki, ne jöjjön többé, azért halt meg. Én azt hiszem ezért halt meg, nem tudom biztosan. Csak úgy érzem. Tegnap .. . különben elölről kezdem, már kiszívod belőlem, elmondom. Festő vagyok azt tudod. — Tudom. — Hires festő vagyok. — Azt nem tudom. — De azt tudod, hogy hires festő akarok lenni. — Ezt inkább tudom. — Na várj csak. Ha tudod, hogy hites festő akarok lenni... Nézd kérlek: már nagyon régen töröm a fejem: mit kellene megfestenem, hogy kiemelkedjem ebből a savanyu bukdácsolásból? A múltkor egy nagyszerű ideám támadt, hallat­lanul érdekes, uj, megrendítő, lebomlást paran­csoló. Az jutott eszembe, hogy megfestem az em­beriség gazságát. Egy kicsi, méteres vászonra, összepréselve, összeszoritva egy nagy, beszédes gondolatot, a komiszság, a bűn szimbólumát. Úgy gondoltam, hogy embereket festek a vászonra, fiatalt, vénet vegyesen s az arcukat szörnyű un­dokká csinálom, úgy, mintha a bűn ülne ki az arcukra, a beszédes bűn, az általános, átfogó gyalázat, amiben az emberek úsznak, hogy meg­rémüljön, megdöbbenjen, aki látja. Aztán úgy gondoltam, festek az emberek feje fölé egy árny- szerű Rosszat, ami csak fejből és szemből való és nevet, áttetszőén, óvatos ravaszul. Az embe­rek hosszú, szakadékos uíon haladnak, egy te­metőkapu felé, izzadva, vakon, ostoba teherrel. A képnek ezt a részét jól megrajzoltam, de még hiányzott valami belőle. Valahogy nem volt any nyira megkapó, ahogy szerettem volna, nem égé* szén tökéletes. Elhatároztam, hogy az ártatlan­ságot is megfestem a bűn mellett, egy szűzmá­riás leányarc formájában, aki szint, az enyhe su­garat fogja a képre árasztani. Ott halad a többi után, szintén a temető felé, mert hiszen minden és mindenki arra halad, minden szamár arra ha­lad, de igy határozottabbnak gondoltam a képet. A baj az volt, hogy modellt nem találtam. A lányarcot, amelyikből hiányzik a tavasz perver­zitása, az érzéki mosoly, a rosszal viszonyos csá­bitó báj, vagy a bánat árnya, az életből való kibukást sejtető beteges, senyvedt szendeség, az ártatlanság tökéletes eszményét nem találtam meg. De egyszer megtaláltam, sokéra. Egy korcs­mában. éjjel, korhely emberek közt, vacak nép közt. Megtaláltam, gitározott és énekelt és tányé­rozott és... igen: ez egy csodálatos leány volt. Egy tulipánleény, egy fehér képzelet, meglepőd­tem, mikor megláttam. A tányérját felém nyúj­totta s a keze után kaptam és nem engedtem el. — Ne tányérozz, — mondtam neki — adok én több pénzt neked. Nem szólt, a szép nagy szemei rámsimultak. Nem lehetett több tizenötévesnél s nem is fejlettebb a koránál. — Hogy hívnák? — Hédi — mondta röviden és nem mo­solygott. — Miért jársz evvel a gitárral? — Mert a mamám nagyon szegény és keresni muszáj nekem —■ mondta. Remegett a kezem, ahogy a kezét fogtam s nagyon könnyen tudtam volna sírni. A sorsát tudtam volna siratni ennek a tüneményes kis embernek, végtelen melegséggel ölelte át a szi­vem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom