Keleti Ujság, 1921. február (4. évfolyam, 22-41. szám)
1921-02-11 / 30. szám
Cluj— Kolozsvár, 1921 * Péntek * februárius 11 IV. évfolyam * 30 * szám Megjelenik minden reggel Szerkesztőség é« kiadóhivatal: Unió-utca 3. szám. Telefonszám: 894. Előfizetési árak: Ejy hónapra .............23 — L«i Nreyedévr*. ...... W— . Félévre ........ ioO*— „ Egész évre................. 249* — „ Politikai napilap Felelős szerkesztő: ZÁGONí ISTVÁN Egyes szám ára 1 Lei A reakciós választójogi javaslat ellen A bukaresti személyvonat katasz- tréfája, húsz halott, negyven se hesüit Magyarország a eseh«ktfil és ju- goszlávoktól fca£árfciigazitást kap Kéme to szág nem szerel le; Hindenburcf nyilatkozata fóészüs a tavaszi oroszeílenes háborús foSokft Egységesítés tüzzel-vassal Hiába, a világ mindig ugyanaz marad , és amil a francia nép a Napoleon után visszatérő Bourbonok mentalitásáról egy axiómában örök tanulságul leszűrt, az minden idők minden Bourbonaira érvényesnek látszik. Semmit sem tanulni és semmit sem felejteni, ez az újra és újra felülkerekedő reakció újra és újra visszatérő jelmondata ha még úgy burkolják ostyába, ha el is adagolják apró dózisokra, a népek ugyanazt a mérget veszik be orvosság gyanánt. Es ha felelősségrevonások Ítéletnapja olykor mégis bekövetkezik, ártatlan orcával ezt adják elő maguk egyetlen mentségére: „mi a népet akarata ellenére is boldogítani akartuk“, vagy szakszerűbben: „ezt követelte tőlünk a magasabb államérdek“. Így van ez most is, mikor a kormány belpolitikai terveit egyetlen szempont uralja, az egységesítésé és igy lesz ez akkor is, ha ez a politika csődbe találja vinni az államot, amelynek állítólag érdekében csinálják és recsegni találnak az eresztékek, mint vihar idején a gyengén tákolí faházak struktúrájában. Erdélyből, Besszarábiából már elhangzot- iak és el fognak hangzani a többi csatolt országrészekből is a jajkiáltások, hogy ne forgasson fel minden törvényt, jogszabályt, szokást az unifikáló törekvés, tekintet nélkül arra, hogy jók-e avagy sem ; hogy ne nyúljanak be erőszakos, avatatlan kezek olyan népközössé- fr’k életébe, amelyek a maguk módján, a maguk belátásait követve bele tudnának lassacskán lelkileg is illeszkedni a megváltozott viszonyokba. Hagyják meg, vagy adják meg nekik azt a lehetőséget, hogy önmagukat a maguk szokásainak és erkölcseinek megfelelő módon és a helyi viszonyokhoz alkalmazott eszközökkel kormányozzák, mert ez az út biztosabban elvezet az óhajtva áhított konszolidációhoz, mint regatbeli bankok és regatbeli kalandorok garázdálkodásai a századok óta felhalmozott erkölcsi és anyagi tőkéjükben. A válasz pedig erre és minden hasonló óhajtás megnyilvánulására: unifikáció fűzzel- vassal. Az erdélyi honatyát, aki Erdély bajait szeretné elkeseregni a parlamentben, nem engedik szóhoz jutni, mert a kifejezései nem parlamentárisak. Mintha az ő hibája volna, hogy olyan dolgokról kell beszámolnia az ország ügyeit intéző gyülekezetben, melyeknek csak az elmondása is olyan kifejezésekre ragadja, hogy az elnök parlamentáris beidegzésü füleit sérteni találja velük. Kolozsváron lázadónak minősítik és letartóztatásba hurcolják állami hivatal szakképzett közegeit, mert nincsenek megelégedve a középkor visszaállításával az egységesítés örve alatt és ellene szegülnek egy ilyen visszarántó lépés végrehajtásának. Kikapott esetek ezek, csak kettő a sokból, de emlékezünk még jónéhányra. A tanítóképzést is ugyanígy akarták visszarántani a már elért és fényesen bevált magasabb színvonalról a régire, az alacsonyabbra. A fejlettrendszerü adózás helyett ócska és antiszociális rendszer behozatalával fejlesztik az állapotokat visszafelé. S ha kérdezed, hogy hová fog vezetni mindez, csakúgy ismétlődik a válasz, mint kabarékupiéban az értelmetlen refrén: az unifikációhoz. Kolonics bíboros szomorú emlékű kijelentése cseng vissza a fülünkbe, aki nyíltan hirdette, hogy Magyarországot előbb katolikussá, azután koldussá kell tenni, mert csak azután, lesz mukkanás nélküli szolgája a császárnak. De elérte vájjon a rettegett Kolonics is a kitűzött célt ? Ha félereaményképen - sikerült is neki katolizálni és koldusbotra juttatni az orKözleményeink utánnyomásatuos szág népét, de szolgai hűségbe törni még sem tudta, csak szakadatlanná lett a harc a nép és az uralkodóház között, mely végferedményében is 1918. novemberéhez .vezeteti, a szakadáshoz, a detronizáláshoz. És ha végig nézünk a történelem során, minden birodalomban és minden népnél, amelyet akarata és karaktere ellenére olyan centralizációba kergettek, apiely meghizlalta a törzset és elsorvasztotta a végtagokat, erupcióra vezetett ez a törekvés és darázsfészket kormányzott a hasonló igyekezető kormány, mely ha közébe nyúltak a hatalom markával, véresre marta a hatalom kezét! Íme a hatalmas Németország szemünk előtt szüreteli a pózeni termést, melyet a lengyel venyigébe ojtott német ojtásu szöllőtő fizet az erőr szakos beoltásért, de kamatostól. Nem volna-e jobb idejében tanulni valamit a történelem tanításaiból, valamit, ami magasabb egységekbe emelné a népmiliiókat, mint a vak dühvei végrehajtott látszat-centralizáció? Tudjuk, erre is van válasz. Ez a nemzedék — fogják felelni — még igy beszél, mint íi. de mér a következő, az egységesítés szellemében nevelt, áldani fog minket a mostani erőszakos eltökéltségünkért. Sajnos, ez csak maga- hitt jövendölés, amelyet a történelem tanúbizonyságai egymagukban^ is meg tudnának dönteni, de hogy még kiálíóbb legyen a cáfolat, mi is jövendölhetünk a tanultak alapján valamit. A természetet megváltoztatni nem lehet, igy tanítja ezt a latin péidaszó. A vizeknek hiába parancsolja emberi szellem, hogy felhömpölyögjenek a hegyekre. Kétszerte jaj les2 annak az országnak, amelyben a jövő nemzedéke ráébred a látszatok alatt az apák bűneire és fiaink vérével fogjuk piegfizetni ezt a telhetetlen és esztelen makacsságot. Már most ki kell békiteni a lelkeket azzal, hogy megadatik nekik az általuk óhajtott ön- kormányzat. A lelkek békéje alapján épüli ilyen misztifikáció biztosabb bástyája az állami életnek, mint a reakciós hóbortnak ingó látszatfelületekre épített kártyavára. Párbeszéd Irta Pap József Iljiuszk felé mentünk: a parasztgazdájától elszökött hadifogoly — én — és elől-hátul egy-egy kísérő, két falusi „milic“ (polgárőr). Mert fenegyerek hírében állottam és a két revolveres paraszt az orosz falu talpraállását jelentette a vakmerőén packázó „ausztriec“ ellen. Porzik a léptünk az agyonhasznált utón. A két paraszt ráncos képén szántó cseppeket gurit alá a hőség. Köröskörül mozdulallanul izzik a hajlott kalászu vetés s a körvonalakon rezegve mutatja az erejét a nap. Az állandóság, a meg- maradottság képe mindenütt. Csak mi hárman, három kis sötét pont a sárga dombók között, moz- gung a jövőnk elé. Lassa'n-lassan simifja, mezősiti hasonlóvá a kedélyünket az egymásmellettiség. Egyformán sújt mind a hármunkat a nap, az ut és a táj s a lelkünk halkan beszélni kezd. — Idejöttél az országunkba, a te hibádból, — mondják ők. — Mos! itt vagy és ahelyett, hogy megbecsülnéd magad, makrancoskodol. Hát viszünk Iljiuszkbe, tegyenek rajtad igazságot. — Nem magamtól jöttem ide, — gondolom én. S ha az ember már szerencsétlen, nem kell a baját jajjal tetézni. Megteltétek, jól van. Most már csak vigyetek, ahová akartok, teljék be a sorsom egészen. — Persze, magét szánni, azt tudja. Este már nem akarta a jószágot megitatni. Felsorolta, mi mindent csinált már aznap. Igaz, igaz, Sztepán Féodorovics nem tartotta valami jól. Dehát a mi fiaink, ott náluk! . . . nem is szabad rágondolni, ha aţ ember fegyverrel jár. És azután, nyár az nyár, nam lehet elaludni az idői. Dolgozni kell. — Egy egész falu, egy magérahagyott fogollyal szemben. Hogy dühösködtek és szidtak. Igaz, igaz, furcsa lehetett nekik, hogy valaki nem viseli el a sorsát, mikor neki ez a sors jár ki. Fogoly az fogoly, gondolják. De vájjon nem bírják elképzelni, hogy abban a fogolyban is épugy sajog az élet, mint őbennük. Nemcsak a ruháját hordja az ember, amikor jár. . . magával hordja a világot mindenhová s ki tehet róla, ha ez a teher néha elviselhetetlenné nehezül. — Szenvednivaló van mindenütt. Vájjon észt hiszi-e ez a fogoly, hogy nincs meg nekünk a magunk baja? Nem látta, hogy viaskodunk a homokos földdel, amig azt a kevés savanykás árpamagot kiadja magából? S ha még nyugton hagynának küzdeni a földdel ... De lám most még őt is ki- sérgetniink kell hetedhét határon keresztül. — Miért nem hagynak futni, szökni ? Miért vigyáznak rám revolveresen ? itt megyünk hárman, holott valójában olyan kevés közünk van egymáshoz.----Azért csak menjünk. Nem leltjük az igazunkat ... De igazán nem mennénk már, ha nem indultunk volna el . . . — Nem mennék azért, ha nem kellene ... De mindegy: menjünk. — Jó lenne megpihenni . . . vajon ő mit szól hozzá ? Nem fog-e nevelni rajtunk ? — Jó lenne megpihenni . /. vajon meghallgatnak, ha megkérem őket? így beszélgetett a lelkünk s mire egymásig érett, meg is értettük egymást. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk s az idegen vérünk, gőgös sorsunk, emberi hányavetiségünk és kajánságunk annyira mégis megenyhült, hogy a szeretet pihentető ülést mutathatott kulató szemünknek. Leülünk az árokszélre, hátunk mögött a vetés. S ott ülünk a meleghullámu tájon, három pihenő. Nincs célunk, nincs okunk, nincs akarásunk. Csak három ember a sárga dombok között. Szemből jönnek. Két öregebbforma ember. Mindegy, hogy kik: idegenek ők, akiknek láttára fnegint szétválnak az összehajolt lelkek. Felegyenesedve ül már a két kisérő; nekem mindegy. A két ember, uj ember a dombok között: újból mozgást hozott, a maga emberi mivoLtának a hangoztatásával ékel veri közénk. Kétszáz lépés közöttünk a távolság és már egymásra hatunk. Már ismét eszmél bennünk a külömbözőség. Hiába egyenget a nap forrósága, a táj lihegése, a mozdulatlan vetés, a fénnyel áradó ég : két uj ember jön feléik és feléjük mulatjuk a lelket leplező, ideges, biza1- matlan emberi arcot. Közelebb-közelebb ... közel. Már itt vannak- Sapkás, övvel díszített színes ingü, csizmás paraszt mind a kettő. Kíváncsian és jó indulattal néznek ránk, mint a gyermek. Az én kísérőim komolyan de nem barátságtalanul néznek maguk elé. Hiszen Oroszországban vagyunk; a szereidhez komolyan hasonlító állati egymást-meglürés és kiváncsi, ösztönös érdeklődés, ártatlan tréfa hajlít itt Íestvéríor- májuvá mindenkit, a paraszttól le a cárig, aki most fogoly. Megállanak. Az egyik vigan ránk szói: — Pihentek, mi? — Pihenünk egy kicsit, — felelt rá komolyan az egyik kísérőm. — Mert nem lehet tu'1'*!, nem-e szemrehényásképen hangzott ez el; hog- bánnak elég szigorúan a fogollyal, mikor t Csend van. Az előbbi kérdező Észrevette, hogy a kísérőm gyanaksr jóvá akarja tenni, de még nem tud: — Meleg van, —' mondja a r Ez^ a szó kapóra jött nr mentség. — Forróság van! — vágja lyeslőn. Hogy is nem jutott e1 A gyanakvó kísérőm me • <£V
