Keleti Ujság, 1921. február (4. évfolyam, 22-41. szám)
1921-02-22 / 39. szám
3 <4. 4 Cluj—Kolozsvár, 1921 * Kedd * fehrnártos 22 JW, évfolyam * 39 * szám Előfizetési Egy hónapra . 25'— I^i j negyedévre. . 70*— „ | Egyes szám árak: Félévre . . . í$5‘— Lei Egész évre . 240*— „ ára 1 Leu Politikai és közgazdasági napilap Sserkaez tőség és kiadóhivatal: Str. Momorandului 3. — Telefon: 664. Kőefeményeink utánnyomása tilos Londonban összeüljek a komfeiren* eb risle^áiusai Francia mérnökök javítják a CFR. vonalait A magyar külügyminiszter tárgyalásai a román követtel Félbesiakiiották a magyar-orosz békítő tárgyalásokat Megszavazták a nemzetiségi államtitkárságot Folyik a bonbeváltás Ünnepelték a nyolcvanéves Szentgyopgyift Szervezkedik a temesvári magyarság nean^^^:.rí,^^wwvwwvi!wwwwww A képMáMíá& elé Képek gyűltek össze Kolozsváron. Nehány száz festmény találkozott össze, ábrázolásai az élet millió képének, kövek, fák, virágok, madarak és emberek arculatjának. Es mindegyik mü mögött ott áll az ember, aki szemlencséjébe süritette a mindenség sugarait; színeket és vonalakat gyűjtött össze lelkének kaleidoszkópjában s alkotott belőlük valami újat, amelyet az emberi értelem^ emelt harmonikus teremtéssé. Eljöttek a képekken hármas Kőrös lankái, Retyezát havasai. Olt hömpölygő hullámai, Kolozsvár kövei és Bukarest palotái, Küküllővölgy szőllői és Bánát búzaföldjei — és valamennyien elférnek egyetlen teremben. Nézzétek, zugó hegyi patakok mellett kalászos rónák, metropolisz mellett zsupfedeleş tanyák, farkasok mellett gödölyék és temetők mellett napsugaras élet: békés és szelíd rendben minden, ami odakünn ellenséges fenekedés és rikoltó gyűlölet. És mindegyik mü mögött ott éli az ember. Szász és román és zsidó és magyar — igy osztályozzák őket azok, akik az osztály. Sas a sziklán Irta Nyirő József (Folytatás és vége.) Mekegő ur jött, a leány apja. Vele elintézte ez ügy anyagi oldalát. Bemutatta a leánvának: Incze azlán valahogy lerázta az apát a nyakéról. Ránézett a nőre és eikomorodott. — Tehát ezért a görögkontyos teremtésért, ezért a nagyszemü sáppadtságért pusztul el Miklós — gondolta. — Ha nem unja kisasszony — kezdte. A leánynak hallania kellett az érte folyó küzdelmet, átélnie, hogy a kemény beszédből irint bontakozik ki szerelmes szépségében Török Miklós. — Ezt én nem akartam — hárította el magától Leány valósága soha nem sejtett férfierő sodrába került és tehetetlen volt, mint az esőben repülő lepke. — Félek maguktól — húzódott magába. Incze vádolta. — Felidézte. Nem vonhatja ki magát. Attól az őrültségtől el kell vonnia. — De mit tegyek? — nézte törött tekintettel. — Az a kép az első akadály. Azt megsem; misitjük. Kérem, adja át nekem — sürgette Incze. A nő megtette, de megfogta a férfi kezét. — Itt ne. Nem akarom. Egyszerre uj átváltozás látszott a nőn. Fellázadt nőies hataima. Élesen, hűvösen, gúnyosan nézett a festőre. — Azt hiszi, ez használ? Büszkén végigmérte a férfit, — Hogy mernek játékot űzni velem. — Ön nem férfi. Szellemi öngyilkosságot akart elkövetni tevésből élnek. Ám ők csak annyit mondanak : Anch io sono piítore — én is piktor vagyok! S számomra minden, ami része a nagy mindenségnek, egyformán érdemes az életre. Egyformán kedves és egyforínán szent, Én összehozom és kiegyenlítem a végleteket s mindegyiket részévé teszem egy magasabb rendnek, amelyet értelmem alkotott. Hadd zúgjanak és kavarogjanak az árusok a piac közepén, nekem ők is egyetlen szin, egyetlen vonal csupán. Haragjuk nem indulatot ébreszt az én szivemben, hanem művészi rezdülést s hatalmam van hozzá, hogy rut rikácsolásuk diszharmóniáját gyönyörű harmóniává olvasszam fel lelkem szimfóniájában. Ezt mondják "ok nekünk s tenni tudják máris, hogy arasznyi vásznon együtt lakjon tigris a kecskével. Székely parasztok arca mosolyog jámbor román parasztok arcával az ő müveikben s ha elnézitek, mint találkozik össze bennük ezernyi változata az egyetlen életnek, a ti szivetekben is felolvad a gyü- lőlség, emberek s szomjasan vágyakoztok az ő világuk után. Köszöntjük az alkotókat, akik vendégségbe jöttek hozzánk s nagyszerű ajándékot hoztak magukkal. Köszöntjük őket, magyarokat, románokat, szászokat, zsidókat: a művészeket köszőntjük, akik annyi idő után most először tudtak összetalálkozni, mert eddig még találkozóra sem engedte őket az augurok siserehada. Nagy példa nekünk az ő példájuk. Vak viaskodások, ádáz versengések nem az emberiség igazi világa. Elhullanak bizonyos jelszavak s tavaszra alig emlékeznek már rájuk. Nyomukat a mindenség meg nem őrzi. Ám részévé fogadja a természet, amit az emberi szellem igazán alkotott. Ojtoz lövészárkait elmossa az eső, rothadó hullákat felissza az avar, — ám örökkévaló a kép, amelyet lövészárkokról és hullákról a művész alkotott. Nagy memento: erre ne járjatok, végzetes ut ez. a barátja javára és engem odalök egy idegen férfi érzéseinek. Félreál! gyáván. Incze a felkavart izgalomban felállóit. — Igaza van. Tehát lássuk. Megáll-e a vonat, ha ezt a képet a kerekei elé vetem. A nő borzadó, fényes hiúsággal, kéjesen, áttüzesedve állott a kalandos tréfa elé. Incze egész utón önmagát korholta. — No ezt szépen eligazítottad, te országos hülye. Otthon csak két nyugtalan napig bijjta leplezni ezt a látogatást. Szóratátott szájjal járt. Török előtt. Saját alattomossága idegesitette. végül egyszerűen és durván leadta. — Te Miklós. Meg kell mondanom. Annál a lánynál voltam. A históriára egyet rémült a mérnök arca és tökéletes apátiába esett. • Kissé még émelygett benne a tehetség, utána sötét, nyugodt kifejezést váltott. Semmi fel nem rázta. Incze mindent próbált. Cipelte magával, festett előtte, hogy becsvágyat ébresz- szen. Ilyenkor aljas gondolata jött. — Jó volna letörni a kezét. Megundorodott önmagától és hazament. — Céltalan, hogy tovább maradjak — józanodon ki. Még valami őrültséget csinálnék. Legjobb, ha elutazom. Rendszertelenül csomagolni kezdett. A műszerek elgörbültek, összetörtek a keze közt. A kísérleti kavicsokat undorral lökte el, az ásványos fiolákat a szoba sarkába verte, a finom számokkal irt jegyzete be, össze-visszaszög ábrákba cipőket csomagolt és közben mosolygott. Nehány uj tipusu robbantógépet kifeledett, gondolkodott, hogy hová tegye, akkor egyszer meghallotta a tücsök cirpelést. Nem igaz, hogy egyik ember csak a másik holttestére állva tud felérni a gyümölcsfa ágáig. Nem igaz, hogy örök törvény az ellentétek végzetes összecsapása. íme az ember: aki összebékit, aki az ellentétes sarkok feszültségeit befogja gépébe s úrrá lesz általuk földön és légen. Hát* csak a lelkek pólusait ne lehetne összefogni valami teremtő munkára? Csak őket ne lehetne egybefoglalni az örömre? Lássátok a példát, hogy lehet és tanuljatok belőle! — Este van — ingatta a fejét. Rékönyökölt az ablakpárkányra és nézte, hogy lesz este. , — Az ott az Uronpatak — nézett körül. — Ott kaptam arany helyett náthát. Az ott Száldobos az én gyógyforrásommal, kotlolt tojásvizzei. Arrébb Csecsenbükk. ott vágtam pofon a paku- lárt. Ez az örkő. mit olyan szépen ledöntöttem. Túl az Incze gátjai. Még egyszer átérezte küzdelmét. BeierajzoÜa a vasutat a tájba, lihegett, mintha ő húzná fel a kocsikat e hegyre. — Most is túlságos az emelkedési szög — gondolta rafiexszerüen és kényszeredetten elnevette magát. — Na gyerünk. Közben előrántott egy névjegyet. — Bucsuzás nélkül nem szökhetem. Futólag odavetette. — Incze I — Az órkő áll, a Gátkötőid győztek. * Fájt, hogy el kell ismernie. Belehyilalt erejének tudata, félrelökte,, és uj kártyát irt. — Incze! — Az Őrkő nem áll. Itt megállott, ismételgette. — Nem áll, mert ledöntöm. A komplikált robbantószerkezet időzítéséhez fogott. Bíbelődött elmerültem mint a kislány a babával. Jó félóra múlva a nép a rémülettől imádko;. zott ágyéban. Az Őrkő-böl óriás szilánkok, sziklacikkcak- kok, éles zegzugok maradtak csak. A mérnök összeszoritotta a szemeit és úgy érezte, hogy fojtó kényszerzubbonyt tépett le magáról. A meredek tövébe futott, de le kellett ülnie egy lábainál heverő szikladarabra.
