Keleti Ujság, 1920. december (3. évfolyam, 283-287. szám)
1920-12-25 / 283. szám
14 KMj&mUisito Szombat, 1920 december 25. GYERMEKEK I A biciklista kalandja. Az utcánkban átellenben Laktak épen szemtől-szemben Két jómadár Pacal Pista S Pocok Pál, két elemista. E két lurkó utcánk réme, Egyik sem fér a bőrébe S mig egyszer porul nem járnak, Mindig rosszban sántikálnak. Másnap iskola után már Együtt pusmog Pista és Pál Bogozzák a két kötelet, Lássuk,. igy mily hosszú lehet 7 Az utcánkon átal ér-e? Atal is ért szerencsére. Mire szürkült már a porban S két vége a két ajtóban. A Pistáék szomszédjában Öreg kecske varr magában Mialatt a Liza lánya Gavallért vár ablakába. Pedrő ur a fess gavallér, Borbélysegéd ő, nem pallér, Kikent, kifeni, elegányos, Ismeri az egész város. Pedrő uram alkoríytájba Csak felpattan géplovára S kunsztokat csinál a gépen A Lizáék előtt éppen. Elereszti a gép szarvát, összefonja mellén karját S vágtat, mintha géplovát tán Maga kergetné a sátán. Liza tapsol: brávó, brávó; Pedrő büszke, mint egy báró. Pista, meg a Palkó gyerek Kieszelnek gonosz tervet, Hogy a Pedrő büszkeségét Hamarosan csorbák érjék. Két hosszú kötelet csennek S nyugodtan aludni mennek. Ha kocsi jött, elmehetett, A kötélen átléphetett, De ha biciklista jönne, Egyszerre csak megfeszülne Két végét a két ajtóban, Lurkók tartják jól marokban. Jöhetsz Pedrő, Liza rég vár, Mutass egy-két szép kunsztot már. Nagy messziről csenget szörnyen, Pedrő ur a nyeregbőrben, Lába a pedált tapossa, Kereke a port vagdossa, Hajadonfönt, kar a karban Vágtat, száguld vad iramban S Liza üdvözölni hősét Lengeti már zsebkendőjét. Ne hagyd Pista; húzzad Palkó! És a gépló bizony vak ló, Pedrő ur szemei pedig Liza szemeit keresik. Liza tapsol, Pedrő heppen Felordit, majd nagyot nyekken. A bicikli tovasurran ... Kuncogás a két kapuban. Liza ablakát becsapja: Pedrőnek lement a napja, Ö ugyan már jöhet holnap, Liza kendőt nem lobogtat. Pedrő jajgat lenn a porban Jaj a hátam! Gépem hol van?! S tapogatná a kötelet, Mely néki ily gáncsot vetett. Ámde ezt már Palkó régen Udvarukba húzta szépen S mintha mi sem történt volna, Ártatlanul kihajolva Ablakukban láthatjátok A két régi jóbarátot. S résztvevőén kérdik Pedrőt, Vájjon mi baj érhette őt. * Ebből mára elég ennyi, Jó lesz már aludni menni S ha még tudni akarjátok. Miket miveit e két átok, Elmesélem máskor rendre Most nem jut több az eszembe. Fekete gólya. Irta: Ágh Iván Láttatok-e már fekete gólyát ? Bizony ritka madár az. Fél az emberektől és kerüli őket. Karcsú a dereka, mint a tánciskolában hajladozó kis- asszonykáké, de fekete a tolla, mint a papok palástja. Fürgébb, ügyesebb, mint a vizesfüben kényelmesen sétálgató fehér gólya. Büszkébb is, csinosabb is, kemény szárnyai gyorsabban röpítik. Olyan ritka, hogy talán csak a fehér holló ritkább nála, mert azt még senki sem látta. Fekete gólyát azonban már többen láttak. Öreg nagyapám is sokszor elmesélte, hogy egyszer, fiatal korában, a messzi hegyek között látott a havasi tóparton álldogálni egyetlen egyet. Ha észreveszi, hogy ember jár a környéken, felröppen és pillanat alatt eltűnik. Nagy baj szegénynek, hogy olyan ritkaságszámba megy, mert azért kell menekülnie az emberek elől. A vadász ha meglátja, rácéloz puskájával s ha eltalálja, kitömeti, múzeumba adja. Ezért kell messze elkerülnie a falut s mindazokat a helyeket, hol emberek járkálnak. Ezért sétál busán, mindig egyedül, lakatlan helyeken s gyászol örökkön örökké. És hallottátok-e hirét az ismeretlen csodatónak, amelynek sötét a vize, mint a fekete kávé s amely pár pillanat alatt nagyranöveszti a gyermeket ? Csak bele kell mártani s mint felnőtt legény vagy leány jön ki. Messze-messze van ez a gyermeknövesztő tó, ahol a hold fel szokott kelni s ahova madarak is nagyritkán vetődnek el. Csak a fekete gólyáknak visz arrafelé az útja. Hamarabb lehet templomtornyot jó magasra építeni, mint arra a csodatóra rátalálni. Mégis tudok valakit, aki megtalálta, meg is fürdött benne. S volt egy fekete gólya is, amely le akart szállani a levegőből az emberek közé, beszélni szeretett volna velük s mert nem tehette, úgy sirt, mint egy gyermek. Ketten indultak el a gyermeknövesztő tó megkeresésére : Jankó, a gazdag gyermek s Misi, a szegény özvegy asszony kis fia. Iskolás gyerekek voltak mind a ketten. Nem tartoztak a legjobb tanulók közé, de nem is voltak rosszak. Szomszédságban laktak. Tavasz végén azonban rákaptak a madárfészekkeresésre s ekkor kezdették elhanyagolni a tanulást, unni a könyvet, nem törődni a leckével s nem fontolni meg a tanító ur figyelmeztetéseit, szigorú fenyegetéseit. A Jankó apjának nagy volt a birtoka, hosszú földdarabokat járkált be napestig, hogy felügyeljen a munkára, anyja a sok munkás számára dirigálta a főzést, nagy volt a háztartás, ezért nem kisérhették figyelemmel a Jankó lépteit. Misinek a szegény özvegy édesanyja napszámba járt mosni, kapálni, pénzért mindent dolgozni, kenyeret szerezni, kis családjának minden napra ételt keresni s nem tudhatott gondot viselni árvájának a tanulására. A két fiú pedig naponta meg- mászta a csűrtetőt. A szarufa alá rakott fészkekből kiszedték az apró tojásokat. Csatangoltak a réten, felijesztették fészkéről a fürjmadarat, elvitték a pelyhes fiókákat. Nyargaltak a réti tavak körül, keresték az apró, fiatal kis vadkacsákat, amelyek még nem tudtak felfepülni; ha meglátták, kergették, meg akarták fogni, ami azonban sehogy sem sikerült. Így barangoltak el egy egész hétköznapi délutánt és nem mentek fel az iskolába. És bár elkövették ezt a vakmerő megrovást, ha nekifeküdtek volna a könyvnek, alaposan megtanulták volna a másnapi leckét is s ha reggel a tanító úrtól bün- bocsánatot kérnek, nagy szorgalmukkal még ki is engesztelhették volna. Ehelyett azonban azt tették, hogy naplementéig haza sem vetődtek, otthon sem vallották be, hogy elkerülték az iskolát. Bizonyos, hogy egész éjjel egyik sem aludott jól, mert furdalta őket a lelkiismeret. Érezték a vétküket és ez izgatta, a tanító ur megtorló büntetésétől féltek s ez nyugtalanította a lelkűket. Reggel, mint rendesen, megvárták egymást a kapu előtt. Könyvestáskával a hátukon, egyszerre indultak volna. De előbb még egy kicsit tanakodtak : vájjon mi lesz ma, mit kellene mondani, hogyan lehetne a tanító ur nagy haragját enyhíteni ? Lesütött fejjel, halkan suttogtak. Azok szoktak ilyen félénken összesúgni, akiknek valami mulasztás nyomja a lelkűket. Mellettük az utón elhaladtak már az alszegi iskolás gyermekek, piros arccal, vigyorgó jókedvvel s gúnyosan kiáltották vissza: — Két jó madarász, hol csavarogtatok tegnap ? Megkapjátok ma a magatokét. Jó messziről is visszahallatszott a kacagásuk. Volt miért szégyenkezni a két jó madarásznak, őket nevették, rajtuk mulattak, csúfolták az elhaladó.
