Keleti Ujság, 1920. december (3. évfolyam, 283-287. szám)

1920-12-25 / 283. szám

Szombat, 1920 december 25.

KEuenUfSjfc

15

gyermekek. Megvárták, mig mind előre mennek, szégyelték közéjük állani s talán még tovább is ott álldogáltak volna, ha egy arra járó öreg ember rájuk nem kiabál:

— Ejnye, haszontalan gyermekei, lóduljatok az iskolába, mert elkéstek.

Lódultak, de már elkéstek. Még csak ez hiányzott. A tanterem ablaka alatt hallgatóztak. A tanító ur megkezdette a kérdezést. Nem volt jó kedve. A nap melegen sütött már s felnőtt legények favillával, gereblyével a hátukon, fütyörészve mentek a mező felé, a lekaszált szénafüvet a napfényen szárítani.

— Milyen baj, — szólalt meg Misi — hogy nem vagyunk olyan nagyok. Akkor nekünk sem kellene iskolába járni.

— Ez a baj — felelte Jankó.

— Ha tudnám, hogy hol van az a gyermeknövesztő tó, akármilyen piszkos a vize, megfüröd- nék benne.

— Tudod mit? Keressük meg.

Elhatározták. Meg is indultak. Lábujjhegyen

somfordáltak el az iskola ablaka alól. A kertek alatt sirültek ki az erdő falé, hogy észre ne vegyék. Dombos hegyek magas csúcsain, lombos erdők rengetegének a sűrűjén túl uj hegyek és uj erdők kezdődnek. Hegytetőkön a kóbor fellegek pihennek, széles völgyekben vizek hömpölyögnek. Még ezeken is túl van az a csodavizű tó, melyben ha megfürdik valaki, hirtelen nagyra nő. Boldogtalan két gyermek, nem tudtátok milyen nagy útra, világgá indultatok.

Messzire haladtak az erdei utón. Dél is régen elmúlt már. Nagyon régen. A könyveket, palatáblát is kidobálták a hátitáskából, hogy könnyebben bírják a gyaloglást. Már vissza is fordultak vfclna, de nem mertek. Minél messzebb barangoltak, annál nagyobb büntetés várt .volna otthon reájuk, inkább folytatták az utat. Ha a növesztő csodatóra rátalálnak, mint felnőttek, büszkén térhetnek haza s a tanító ur már nem parancsol nekik.

Éles utkanyarulathoz érkeztek és hirtelen félelmetes látvány tűnt eléjük. Fehér öreg ember állott az utón előttük. Hosszú őszszakállába belevegyült a bozontos fehér bajusza. Szája alig látszott ki alóla. Szemére is ráhajolt vastag szemöldöke. Magas kucsma volt a fején, földig ért a zekéje. Vaskos botot tartott maga előtt, két kezével arra támaszkodott. És csak áliott, csak állott. De dörmögött a hangja:

— A csodatót keresitek, meg akartok fürödni, hirtelen nagyra nőni ?

A két fiú reszketett ijedtében. Megfogták egymásnak a kezét s csak remegve ejtették ki szájukon a szót:

— Igen— En vagyok a tudója annak, hogy hol van, — dörmögte a Fehér Vén — azt engedem oda, akit én akarok.

A gyermekeknek sokáig nem jött szó a szájukra a reszkető félelemtől. Rimánkodni szerettek volna. Az öreg megnyugtatta, hogy ő jóakaratu ember, bántani nem bánt senkit. Jóságosán mosolygott is és megnövelte a fiuk bátorságát. De elmondta, hogy neki tudnia kell, ki miért akar a tóhoz menni, abban megfürödni, az utat csak azután mutatja meg. Jankóhoz fordult:

— Mi a neved s miért akarsz megnőni ?

— Otthon sok csikónk van — mondotta Jankc^ — azokat szeretném megnyergelni, lovagolni rajtuk, a munkásaink is jobban dolgoznak, ha mellettük nyargalászok. Vadászni járnék az apámmal, felnőttek között szeretnék, nagyon szeretnék élni.

— Ezért indultál el ?

— Ezért válaszolta a fiú.

*-.Hm, hm — mondotta a Fehér Vén — nem bánom, teljék örömed. Menj húsz lépést itt a fák között, széle van ott az erdőnek, kis völgyet látsz tisztavizü tóval. Szaladj le a tóhoz, pár percaz egész. Hajolj le, mosd meg az arcodat a tó vizében, aztán emelkedj fel, nézz körül. Ha megjelenik egy fekete gólya, az megmutatja, hogy hol van az a másik tó, a gyermeknövesztő csodató. Máskülönben sohasem tudsz eljutni oda.

Jankó elszaladt s a Fehér Vén Misihez fordult, aki már szeretett volpa a társa után futni.

— Várjál csak fiam.' Te is csikókat akarsz-e nyergelni, munkások mellett lovagolni, vadászni járni, felnőttekkel szórakozni-?

— Nincsenek csikóink, munkás csak én lennék, apám nincs, akivel vadászni járnék, csak özvegy édes anyám van, aki szegény, napszámba jár, csak neki segíthetnék kenyeret keresni, több ételt, jobb eledelt szerezni.

— Ezért indultál el ?

— Nem, hanem baj volt az iskolában — felelte a fiú.

— Látom, hogy igazat beszélsz, — mondta a Fehér Vén — látom, hogy otthon szükség van ma is, holnap is rád. Ha hirtelen nagyra is nőnél most, tanulatlan kamasz lenne belőled, iskolázatlan, rossz munkás, értelmetlen fickó, ki még az anyjához is durva lenne.

Sokáig beszélt az öreg Misinek. Hosszú prédikációt mondott. Eszébe juttatta, hátha beteg lett az özvegy édes anyja, talán épen azért, mert elkóborolt fiát kereste s betegségében nincsen ki gondozza, nincs ki tejet melegítsen neki, az ágyához/ételt vigyen, de az nincs aki a tyúkokat etesse. Már szür- külödött s az öreg szép, megható szavakban még

mind magyarázott, felébresztette a honvágyat a fiúban, kinek könnyel teltek meg a szemei. Aztán a végén is kimondta az utolsó szót :

— Te nem mehetsz tovább, neked a magára maradt anyádhoz kell visszasietned. Az iskolában nagy szorgalommal jóvá teszed a vétkedet. A tanító ur megtanít gondolkozni, az anyád megtanít dolgozni.

Bevezette a fiút egy kis erdészházhoz. Ki nyitotta a kaput, a gyermeket betuszkolta és ezt mondta:

— Derék erdőpásztor lakik itt, áldott jó ember. Elmondod neki fiam őszintén, hogyan kerültél ide. Enned ad, lefektet éjszakára s reggel majd hazavisz.

Azalatt Jankó leszaladt a tisztavizü tóhoz, amelynek olyan volt a víztükre mint a ragyogó kristály. Letette a kalapját, levetette kabátját és amint a Fehér Vén tanácsolta, megmosakodott benne. S amint mosta az arcát, nézte magát a to csillogó tükrében. Alig öntött magára három-négy tenyérnyi vizét, megborzadt- attól, amit látott. Elveszítette az emberformáját. Hosszucsőrü, sötét szinü, nyurga kis fekete gólya lett belőle. Egészen átváltozott. Már nem is a kezével, csőrével merítette a vizet és mosta magát. Nem akart hinni a viz tükrének. Megtapogatta magát. Már ezt is a csőrével s vékony nyúlánk lábaival tehette, mert keze nincsen a gólyának. Hiába igaz volt: fekete gólyává változtatta ennek a tónak a vize.

Szomorúan nézett körül. A túlsó parton magányosan sétált egy másik fekete gólya. Megpróbálta a repülést és uşy ment. mintha egész életében ezt tanulta volna. Átrepült és hosszan kezdette siránkozva elpanaszolni a maga szerencsétlenségét a másik fekete gólyának, aki azonban ezt mondta: — csak röviden testvér — mi nem szoktunk hosszasan társalogni, inkább csak magányosan szomorún sétálgatni.

— A gyermeknövesztő tóhoz akartam menni s látod mi lett belőlem — zokogott Jankó.

— Jaj gólyatestvér, ha te odaigyekszel, akkor örülj, hogy madárrá változtál. Gyalogember el nem jut ahoz a tóhoz, olyan messzire van. A madarak közül is csak mi fekete gólyák tudjuk az útját s bírunk egy röptűnkben odaszállani.

Csak a fekete gólyák ismerik azt a csodatavat. Jankó megértette, hogy amikor okvetlenül oda akart jutni, akkor egyúttal azt is kívánta, hogy ilyen erős szárnyú gyorsröptü gyászruhás madárrá változzon. A gólya testvér megígérte, hogy megmutatja az utat, azt is elbeszélte, hogy ha megfürdik a keresett tónak szennyesszinű barna vizében, akkor vissza változik emberré. Felnőtt nyurga legénnyé. Csakhogy gyalog kell vissza jönnie s az az ut nagyon hosszú, nehéz ut lesz. S mikor mindezeket röviden elmagyarázta, igy fejezte be a társalgást:

— Három nap múlva ilyenkor itt a tónál találkozunk, megvacsorázunk és utraindulunk. Addig gyakorold magadat a repülésben. Most pedig eridj innen a túlsó partra, mert itt én kérésén a békákat vacsorámhoz.

A másik parton összegubbaszkodva állott egyedül, szomorúan Jankó, a legújabb fekete gólya. Lekonyult a csőre bánatosan, szeméből könny pergett. Így sirdogált keservesen s kétségbeesésében tán a szive is megreped, ha az éhség nem kezdi gyötörni. Az éhség munkába hajtotta. Elkezdett ő is halászni. Nehéz mesterség az' annak, aki nem tanulta. Ügyetlen volt Jankó és kezdő. Hal igen kevés vetődött ki a tó szélére. Azok is virgoncok voltak, egyet sem tudott megfogni. A lusta békák is elugráltak előle, de Jankó undorodott is tőlük, nem volt nagy étvágya a ropogós nyers békahusra. Szaladgált a fürge halacskák után, mire besötétedett bele is fáradt, hogy lábon állva nyomta el az álom.

Másnap arra ébredt, hogy nagyon kínozta az éhség. Korgott az üres gyomra s a feje is szédült. Akárhogyan undorodott a békától, ropogos nyers húsától, ráfanyalodott. Fáradt volt és jó pár órai időbe telt, mig meg tudott fogni egyet. Hiába, fáradni kell, dolgozni a legcsunyább eledelért is. Nem csö- mörlött meg és nem történt semmi baja, de úgy ki volt éhezve, hogy meg sem kottyant egy kisebb fajta varasbéka. Kis pihenő után újabb békavadászatot kezdett. így telt el a nap. Este azon szomorko- dott, hogy ha az édes anyja tudná, miből él, mit eszik, talán megölné a bánat. S elhatározta, hogy reggel röpül a falujok fölé, hazanézni.

Reggel nagy körökben repült a falu felett. A házak apró kockáknak látszottak a magasból. Félve ereszkedett lennebb-lennebb. A mezőn dolgozó emberek abbahagyták a munkát, amikor őt meglátták. Mind őt figyelték. Ujjongva kiáltozták át egymáshoz a csodát;

— Nézzétek .. . fekete gólya!

Az asszonyok kiszaladtak a házakból és az ég felé bámultak. Jankó meglátta udvarukon a kigyült cselédeket, mögöttük az édes anyját. Fekete gyászruha volt rajta, látszott hogy az elveszett fiát gyászolja. Az udvaron nagy üstben gőzölve főtt a munkások számára a gulyás. Jó szaga felcsapott hozzá a magasba is. A csűr előtt az apró kecskeollók ugrándoztak. Szeretett volna leszállani, hazatérni, akárcsak mind gólya is, vagy legalább az anyjától elbúcsúzni. A nagy kiabálásra zsebredugott kézzel előjött a magtárból az apja is. Leereszkedett Jankó a háztetőig és már az udvar földjére akart, az anyja elé szállani. Innen-onnan köveket dobtak feléje. Az apja pedig beszaladt a házba, hosszu- csövü puskájával tért vissza. Rá akart kiáltani:

— Apám, ne lődd agyon a saját fiadat!

De a hangja nem hallatszott le. Menekülnie kellett villámgyors kanyargó repüléssel. Pár pillanat alatt már a fellegek lábánál járt. Mégis lövés dördül el a földről. Körülötte süvítettek el a fegyver- töltés sörétjei. Egy sörét szem a lábába fúródott, vér is csöppent a sebből. Fájt, de nagyszerencséje, hogy egyetlen egyszem találta, az is a lábaszárát. Elrepült még az iskola fölé. Á gyermekek kitódultak az udvarra, egy csoportban néztek, mutogattak fölfelé. A tanító ur magyarázott nekik s biztosan azt mondta:

— Látjátok gyermekek, a legritkább madarak egyike ez a fekete gólya. Há megöregedtek, akkor is jusson eszetekbe, hogy láttátok egyszer, mert kevés ember mondhatja ezt el.

Ott is szeretett volna lekiáltani. Lennebb is ereszkedett. Annyit látott, hogy Misi barátja is ott van a gyermekek között. De hirtelen észrevette, hogy a kántor is, a boltos is puskával jelentek meg az utcán. Hiába minden, nem közelíthette meg az embereket. A fellegek közé vonult, hogy lentről már nem is láthatták. Körökben szelte a levegőt és őkéikül törte a fejét, nem talált módot a leszállásra. Ive nem, csak holtan érinthette volna szülőfaluja földjét.

Fájdalmasan sajgott a lábán a seb. Fájdalomtól sajgott a szive is. Bucsukönnyeket hullatott a házuk tetejére és elindult a lakatlan erdők mögött a csendes tóhoz,

Sokat szenvedett a fájós lábával, amit még pár napig kellett a tóban áztatnia. Ezért későbben indultak el, mint ahogyan számították. De amikor útra keltek, száguldva eveztek a magasságos levegőben. A futó felhők messzi lemaradtak, még a sebesszelek sem bírták a versenyt. Nappal a fénysugarakon úsztak, mintha arany síneken csúsznának. Éjjel a csillagokba is be-bekukintottak. Talán még a szivárvány alatt is átbújtak. Sok hosszú éjszakán és sok fáradságós nappalon át valahogy mégis eljutottak, ahová akartak. A csodatónál leszállottak. Sok fekete gólya hemzsegett a partokon: széles, kerek tavirózsák fehérlettek a barnavizü tó tükrén. Ott van a fekete gólyák gyülekező helye, téli nyaralója, honnan egyenként szaladgálnak ki néha a világba.

Jankót, az idegent, szívesen fogadta a fekete gólyák serege. Békával, botfejü kutyahallal s különleges vizi állatocskákkal vendégelték meg. Büszkén magyarázták:

— A fehér gólyák azt hiresztelik, hogy az ő országukban megteremnek a piciny csecsemők, de felnevelni nem tudják. Mi nem költünk ki apró tehetetlencsecsemőket, de ha a tavunkban egy gyermek megfürdik, egyszerre nagy lesz belőle. Ez a nagy külömbség a kétfajta gólyák között.

Hát mégis igaz, ilyen e tónak a csodája — gondolta Jankó s alig várta, hogy a tóba. belebujhas- son. Mint fekete gólya gázolt, lubickolt, meritette magát a vizbe s tényleg ugytörtént, hogy mint pelyhes bajuszu kamasz legény bujt ki belőle. A gólyák szétrebbentek félelmükben. Hasztalan kiabálta feléjük Jankó, hogy ne féljenek tőle, hogy hálás azért, amit vele tettek. Azok csak nem hisznek senki emberfiának. Nem szálltak vissza a tópartjára, mig a legény el nem indult hazavivő nagy útjára.

Az volt aztán a nagy ut. Tizenkét esztendőig tartott. Tizenkét kerek esztendő alatt vándorolt keresztül széles szárazföldeken, sokféle országon. Néhol hajóra is kellett ülnie, hogy tengerek vizén átszálljon. Egyik héten gyalogolt, a másikon szerény munkabérért napszámba dolgozott, zsákokat emelt, földet hordott, követ tört, utcát sepert, fát vágott, hogy vándorutja folytatásához tarisznyájában útra való eledelt gyüjthessen. Télen is, nyáron is, igy járta a kerek világ országutjait. Majdnem minden hónapban kifáradt annyira, hogy azt hitte, nem birja tovább, holtan kell összerogynia. De az elszán akarat mindig uj erőt adott számára. {

Tizenkét esztendő alatt nagyot emelkedik ég felé a frissen ültetett ifjú fenyő. Ennyi idő alatt öreg gebévé vénül a szilaj csikó. Fiatal erdő serdül a kopár hegyoldalon. A gyermeknövesztő csodató sötét vizének varázsereje nélkül is nagyot nő a gyermek.

Tizenkét esztendő alatt nagyot haladt, nagyot változott a világ a Jankó falujában is. A szülői háznál is. Édes apja már régen meghalt s tiz év óta kinn nyugszik a temetőben. Az az aggódó bánat sújtotta halálra, hogy Jankó fiát mindenütt kereste és sehol sem találta. Kerestette abban az erdőben is, ahol a Fehér Vénnel találkoztak. Misi vezette oda a kutatókat. Eljutottak a tisztavizű tóhoz is, ahol mint fekete gólya, először szánta rá magát a fiú, békavacsorára. S ott megtalálták a vízparton a kalapját, kabátját. Ebből biztosra következtették, hogy a hóba esett és odapusztult. Otthon el is gyászolták. Nemsokára az apát szivszélhüdés ölte meg a nagy gond miatt. Jankónak az édes anyja özvegyen maradt a maga kimondhatatlan mélységes fájdalmával. Megőszült a bútól. Gyönge volt ahhoz, hogy bánatos özvegyen fentartsa, vezesse a roppant gazdaságot. Kevés maradt meg a rengeteg szántóföldekből, az az igen kevés is csak elhanyagoltan. A megőszült, összement asszony azonban megérte azt a napot, melyen Jankó fia rongyosan, izzadton.