Keleti Ujság, 1920. december (3. évfolyam, 283-287. szám)
1920-12-25 / 283. szám
Szombat, 1920 december 25. KelETíIÍJSÁG 13 Rákóczi román kurucai Irtás Márki Sándor Erdély nemzetei 11. Rákóczi Ferencet nem fogadták ellenségesen, de azzal a lelkesedéssel sem, amely méltó lett volna ahhoz a férfuhoz, ki mindnyájok szabadságát kereste. Milyen jellemző, hogy az eszményi gondolkodású fejedelem a zsibói vesztett csata után is (1705.) nyugodtan bízta magát arra a szegény román népre, amelynek álnokságával ijesztgették. A futás után első éjszakáját köztük töltötte, a szamos- ujvári várban; már csak azért töltötte köztük, hogy megmutassa, mennyire bízik mindenkiben, aki valaha hűséget fogadott neki. Tíz-tizenkét esztendeje bőven írtam erről s Rákóczinak a nemzetiségekhez való viszonyáról Rákóczi három-kötetes életrajzában s nemsokkal azután jelent meg Jorga Miklós akadémiai értekezése II. Rákóczi Ferencről, mint a magyar és román nemzeti érzés fölélesztőjéről. (Francisc Rákóczi al II-lea, invietorul conştientei nationale ungureşti şi românii.) Mindakét könyvből kitűnik az az igazság, hogy a Szamosvölgyét s magát Erdélyt Rákóczinak nem a nemzetiségek, hanem a császáriak miatt kellett odahagynia. Erdély szászai és románjai ugyan helyenként harcoltak a kurucok ellen, de még nem fejlődött ki közöttük az az „ódium nationis“, az a nemzeti gyűlölködés, amely először 1784-ben, másodszor 1848-ban nyíltan is kitört. A katonai sikertelenség következéseit most 1705-ben, a román a magyarral elég egyformán érezte. A kuruc vers szerint „Májre-csájre Molduváre: Fut Havasalföldre; — Ungur-bungur, Amaz rumuj, Sátorát felszedte.“ Valóban sok erdélyi magyar és román keresett menedéket a zsibói harc után a moldvai és havasalföldi fejedelmeknél. De a futó fejedelem még ezekben a válságos időkben sem a román, szász, ruthén, tót népet intette hűségre, mert ez a hűség nagyban és egészben véve megvolt; hanem Bethlenből, Erdély földjéről, az ezer kilométerre lakó horvátokat kérte; csatlakozzanak a magyar szabadság ügyéhez, a szövetséghez. • Mindent elkövetett a nemzetiségek megnyugtatására, az ellentétek elsimítására; de készen állt azoknak megtörésére is. „A végre kellene megegyeztetni szivünket — szólt a küzdelem végén is, — hogy mindnyájan, a kik édes hazánk tagjai vagyunk, egyenlő szívvel és elmével konkurálnánk hazánk fölháborodott sorsa íecsöndesitésében." Hiszen a közromlás egyes- séget szokott okozni; s a mit tett, azért tette, mert az ország egyetértett vele. „Isten által kezünkbe vett közszabadságunknak régtől fogva sóhajtott céljához közelgő nemzetséges ügyünk — irta legdicsőségesebb napjaiban — felette megkívánja a sziveknek egybeégetődésök után az egyenlő mértékben való konszenzust; úgyhogy vérünket s javunkat szomjazó ellenségünk kegyetlensége igáját másként nyakunkból ki nem vethetjük, hanem egybekapcsoló közönséges karokkal.“ Ebben a munkában a románok egy része a szabadságharc kezdetétől fogva mellette állt. * Munkácsi első sikertelen kísérlete után Rákóczi 1703. júliusában Zavadkáról egyebek közt a kievi palatínustól küldött két század román gyaloggal indult vissza a hazába. Részben ezeknek a román gyalogoknak köszönhette Kálló vára bevételét vagy inkább meghódolását. Benn a hazában a hátszegi származású Hatiegan Markuly nagyváradi császári ezredes volt 'az első romén, a ki egy 300 főnyi román csapattal csatlakozott hozzá. Az érdiószegi uradalomban a románok szintén fölcsaptak kurucoknak, dézs- ma helyett azonban falvanként csak egy-egy vágómarhát akartak adni. A többi bihari románság behúzódott a hegyek közé s igy semmit sem lehetett rajta venni. Rákóczi tiszáninneni román jobbágyai híven kuruckodtak. A szatmáriak sem húzódoztak, 'hiszen Szatmár alatt eleget hallották dörögni Rákóczi ágyúit. Az avasi ember most is mondja : „Aşa suna, ca adeu lui Rákóczi;“ Úgy dörög, mint a Rákóczi ágyúja. Az óhitű Szuhay Mihály vezetése alatt a Finták, Tatárok, Papok, Dragosok, Sztánok stb. csakhamar csatlakoztak. Avasfelsőfaluból egymagából negyven nemes román vett részt a küzdelemben s a surányfalvai Karácson Tógyer vitézségét sokáig emlegették. 1703. augusztus végén a kővárvidéki román ármások már odahagyták a császárt. „Itt telik be — irta Teleki Mihály, a kőváriaknak akkor még császári főkapitánya: — jámbor fogadást az eb, ki megállja“. Mindenütt hangzott a román kurucok nótája: „Mai Rákóczi, Bercsényi, Unde-i merge, acolo om fii" („Hej Rákóczi, Bercsényi, A hova mentek, ott leszünk!“) Egy háromszéki román pap már 1703. telén Rákóczihoz akart menni, hogy elmondja a tervét, miként lehetne kuruccá tenni az erdélyi románságot: de Dolhay György gyanúsnak találta és Huszton 1703. dec. 14-én elfogatta. Pedig a románok megnyerése csakugyan nem tartozott a lehetetlenségek közé. Ki tudja, hova fordul a kocka, ha az erdélyi románokat Rákóczi a katholikusokkal való egyesülés ügyében ép úgy megkérdezi, mert I. Lipót császár és király megkérdezte az 1700. szept. 4—14. tartott nagy zsinaton? A vallásunió tizenöt pontja s a római pápa primátusának elismerése, melynek alapján I. Lipót „az erdélyi román nemzet“ részére érseket nevezett ki, a románok nagyobb részét nem elégítette ki. Az unitáriusokkal, a görög katholikusokkal szemben a többiek mint görög keletiek szervezkedtek vallásszabadságuk védelmére és tiltakoztak a vallásunió ellen. A kormány elfogatta vezérőket, Nagy- szeghy Gábort, a ki azonban a börtönben is megmondta, kogy nem kell az unió s vallásuk szabadsága érdekében készek török, vagy francia segítséggel fellázadni. Rabutin cs. tábornagy szerint ez nem épen üres fenyegetőzés; mert az erdélyi három nemzet, ha valami változást akar, rendesen előbb a románokat ugratja be, hogy ha azután a dolog nem sikerül, szépen visszahúzódjanak s mindezért a románokat tegyék felelősekké. Valóban teljesedett Nagyszeghy jóslata, hogy ha tovább is erőszakolják az uniót, a románok közül sokan, mint aféle szegényle- gények^ bandákba állanak össze, de nem hagyják magukat és vallásukat, ő maga is hires ezredes lett a kurucok közt. Mások szerint azon' ban a vallás alig lehetett az oka, kogy a románok egy része a kurucokkal tartott. A román származású nemesség Rákóczihoz csatlakozott, mert ugyanazon eszmékért lelkesedett, mint a magyar nemesség; a jobbágyok pedig a jobbágyságtól yaló felszabadulásukat remélték. Leghamarabb a kőváriak verődtek össze egy csapatba s a labancuraktöl egyre-másra hajtották el a méneseket, gulyákat, nyájakat. Mikor 1703. augusztus 20-án 36 császári katona Nagybányáról Szatmára akarta vitetni a pénzverő eszközöket, Pintye Gligor a román kurucokkal Nagybányát megszállotta. A polgárok zálogot adtak neki s az odaszorult francia mus- kotályosok hajlandóknak látszottak átállani a kurucokhoz; Pi tye azonban, „mint parolát s hadakozást nem ösmerő ember“ 22-én erővel akarta bevenni a várost, mire Deésy István ta-% nácsos agyonlőtte. Október 28-án a kuruc románok már a kővári vaskapu végéig portyáztak, de Teleki ágyúi elől visszavonultak. „Ennél nagyobb bátorságuk nem volt“ — irta az akkor még labanc főkapitány. Ellenben Draguly Farkas román-szerb ezredének sikerei is voltak; pl. győztek a jenei, világosvári szerb határőrökön. Egy részök a fejedelmet utóbb a száműzetésbe is követte Sudriceanu István és a már említett Hatiegan szintén egy-egy román ezredet vezettek. Sudriceanu 1703. őszén Gyulafehérvárt is elfoglalta volna, ha meg nem adja a német helyőrségtől kért egy órai haladékot. Maros- és Udvarkelyszékben Neagru Fekete Vaszil, Háromszékben és a Bárcaságon Cámpianu Bukur, Aranyosszékben Balika románjai Rákóczi kurucai lettek, pedig az erdélyi kormány már 1703. nov. 17-én intette a sárdi, karkói (krakói, igeni, zalaknai, abrukbányai falvak román lakosait, hogy „a mostan feltámadt kuruc nevezete alatt prédáló és szabadságnak nyerése alatt őket dúló és pusztító ellenséghez magukat ne adják, velők egyet ne értsenek.“ A fejedelem azt hallotta Balogh Zsigmond erdélyi ezredéről, hogy katonái mind a hegyek közül valók, tolvajséghoz és egyéb megengedhetetlen dolgokhoz szoktak; miért Orosz Pál vezérőrnagy Baloghot el is fogatta. A fejedelem azonban magára vállalta a román ezred fizetését, de megbízta Pekry Lőrincet, hogy azt fegyelemre és hadirendre szoktassa. Részben az ilyen szabad csapatok garázdálkodásai indították 1707- ben az erdélyi rendeket arra a szerencsétlen határozatra, hogy a jobbágyokat hazaparancsolják a csatatérről. A románok akkor buzogtak legjobban a fejedelem mellett, amikor — 1705-ben — bemenetelét várták s amikor — 1707-ben — valóban be is ment. Rákóczi úgy hitte, hogy a Jósikák s Barcsayak által föllelkesített hunyad- vármegyei románság elegendő a lippai, déznai és halmágyi szorosok megvédésére. Szamos- ujvárat az ifjú báró Kemény Péter vezetése alatt egyszerű román parasztok védelmezték, a mig tudták, Rákóczi részére. A fejedelem keveset tartott katonai kiképzésükről, de annyira bízott hűségökben, hogy a zsibói csatavesztés után egy éjszakát, a lebeszélésekkel nem törődve, közöttük töltött. Nem bízott ennyire a kőváriakban, akik pedig mindjárt kezdetben fölcsaptak kurucoknak s nem tanácsolta, hogy rájuk hagyják Kővár oltalmát. Sztojka József máramarosi román püspök ellen ugyan vizsgálatot indított, de Komlósira s a nép más barátaira bízta, hogy a máramarosi románokat újból föllelkesítsék a szabadság ügye iránt. Bercsényi különben figyelmeztette, hogy ezzel a tábor körüli ilyen toborzott néphaddal nem ver ellenséget; mert szervezetlenül gyorsan megriad és szétszalad az erdőségekbe. Ez a legtöbb néphad sorsa. De a rendes ezredekben a románok hűségesen vitézkedtek és kuruc tárogatók mellett románul dalolták: „Zöld levél, de száraz dió. Nem kell nekem ökör, tinó. Zöld levél a kalapodra: Még a tűznek se nézz oda!“ Az erdélyi hajdutáncot a batuta nótájára, ütemére járták. Rákóczival azonban voltaképen csak az óhitüek tartottak, akik a görög katholi- kusok jószágait úgy égették, dúlták, mint a magyar kurucok a magyar labancokét. 1707-ben a görögkeletiek letették a püspökségről Atha- náziust és helyébe Circa Jánost választották meg. A fejedelem 1708-ban a hazai románok vallásának megvédése érdekében Brancovanu havas- alföldi vajdával is tárgyalt, másrészt pedig Péter cárral lépett érintkezésbe, ami a vérmesebbeket azzal kecsegtette, hogy nemcsak a románokat tartja meg hűségében, hanem a szerbeket is megnyeri a fölkelés ügyének. Hiszen a görögkeleti templomokban már ekkor széltére használták a Moszkvából küldött szertartásos és misekönyveket. Azonban ennek a reménynek a hadjárat szerencsétlen fordulata csakhamar véget vetett. Az én karácsonyfám Hogyha karácsony estje közelgett: Édes anyám az ágyba takart, S fújt a fülembe, mig elaludtam Egy elavultas templomi dalt — „Mennybe’ dicsőség, béke a földön I“ — És a fiúcska szenderegett; — Kint csúnya felhők búgtak az égen, S rázta a szél a házfedelet. — „Lelketek im ma ünnepet öltsön I“ — S mér a fiúcska mélyen aludt; — Tulnan egy ember verte az asszonyt, S koldus előtt zárt sok be kaput. . . . Trombita, csengő verte föl álmom. És az ölébe vett az anyám; — Cifra fenyőfa állt a szobában S rajta egy ékes ló, kocsi, hám. — Csúf hazugan igy kezdtem az éltet. Visszafelé volt minden igaz! — Trombita, csengő verte fel álmom, — Máma az élet forgatag az 1 Hét a fenyőfa ? ló, kocsi, hámmal! — Azt sem az angyal hózta nekem! Mert paripám — az ördögi élet — Poklok ölébe szállt le velem. S én vagyok immár ló, kocsi, szerszám — Ösztöke vérez, oldalam ég; Gazda urára ült fel a jószág! — Csúnya az élet, csúnya a vég . . .! m ■ Farcádi Sándor.
