Kelet-Magyarország, 2017. július (74. évfolyam, 151-176. szám)
2017-07-10 / 158. szám
2017. JÚLIUS 10., HÉTFŐ KELET Üzenet Somogyi Józsefné nyíregyházi olvasónktól: Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva, hanem, mikor belül sírsz, és mégis mosolyogsz. C. BENNINGTON Olvasóink írják Hétköznapi örömök Nap mint nap történnek velünk olyan apró, elégedettségre okot adó események, amelyek örömet szereznek. A házunk előtt, Nyíregyházán, a Korányi Frigyes utcán egy meggymagot szállító teherautó az útjavítás miatt jó nagyot zöttyent, s emiatt figyelemre méltó mennyiség zúdult a ragacsos rakományából az úttest szélére. Ráesett az eső, az arra járó kocsik pépet dagonyáztak belőle. Amikor pár nap múlva hazaértünk, s befordultunk házunk elé az autóval, ezen a kis cefreillatú dombocskán kellett átkelnünk. Felhívtam a NyírrVV-t, megígérték, hogy takarítókat küldenek a helyszínre. Péntek lévén azt gondoltam, ebből se lesz már semmi a héten... A telefon- hívásomat követően alig egy óra múlva buzgó lapátolás hangját hallottam a házunk előtt! A cég jósavárosi brigádja buzgón takarította az út szélét, gondosan felkaparva és összeseperve az utolsó pórul járt meggymagocskát is! „Hiszen ez a feladatuk, csak a munkájukat végzik” - mondhatnánk. Ez így igaz, s mivel gyorsan és jól végzik, jó szívvel mondjuk ki: „Köszönjük!”. DR. BÁLINTNÉ KIS BEÁTA A jövőben már évente fogunk találkozni fotó: olvasónktól Újra iskolapadba ültekazrínyisek Ötvenéves érettségi találkozót tartott nemrégiben a Nyíregyházi Zrínyi-gimnázium 1967- ben végzett 4. b osztálya. Délelőtt rövid sétát tettünk a gimnáziumban, beültünk a volt osztálytermünk kissé szűk asztalaihoz, az emeleten megtekintettük volt osztály- főnökünk, Horváth Sándor tanár úr emlékvitrinjét. Az udvaron lévő emlékfalnál megemlékeztünk elhunyt tanárainkról és diáktársainkról, majd ebéddel folytattuk a vidám, esetenként könnyfakasztó visszaemlékezéseket. A találkozón 40 fős létszámból nyolcán már nem lehettek velünk, nyolcán pedig egészségi állapotuk miatt nem tudtak eljönni. A SZERVEZŐK Az emtékkeresztnél görögkatolikus szertartás szerint Szabó Tamás parókussal imádkoztunk az elhunyt dankóbokori lakosokért, külön megemlítve az elmúlt évben elhunytakat fotó: pusztai Sándor Egy könnycsepp kíséretében „Dankóbokor, szeretlek!” Mintegy háromszázan érezték ezt július elsején, amikor részt vettek a Dankóbokoriak V. Találkozóján. Hazatértek az elszármazottak, hogy a jelenlegi lakosokkal, meghívott vendégekkel együtt ünnepeljenek, emlékezzenek. „Ez a nap más, mint a többi...” - jutott eszébe sok résztvevőnek, hiszen rég nem látott távoli rokonok, volt szomszédok, barátok köszöntötték egymást, vagy épp mutatkoztak be újra egymásnak. Az évek múlása ugyan meglátszott az arcokon, de a szemek csillogása (egy-egy könnycsepp kíséretében) újra a régi volt. A találkozó három helyszínen zajlott. Nosztalgia focimecs- csel kezdődött, amelyet a „Dankók” a „nem Dankók” ellen vívtak. Az emlékkeresztnél görögkatolikus szertartás szerint Szabó Tamás parókussal imádkoztunk az elhunyt dankóbokori lakosokért, külön megemlítve az elmúlt évben elhunytakat. Elültettünk egy emlékfát, amely immár 5. faként öleli körbe a kereszt környékét. Harmadik helyszínünk a Civil-tanya volt. Itt minden résztvevő család kapott egy emlékkapszulát „Szülőföldem: Dankóbokor” felirattal. A találkozóra készült „Dankóbokori Krónika” újabb érdekes írásokat, visszaemlékezéseket, fényképeket tartalmazott. A jó hangulathoz hozzájárult az Alvégesi Tánccsoport vidám műsora is. Vacsora után Tódik Gábor jóvoltából szinte mindenki táncra perdült. KOCSIS SÁNDOR Postaládánkból Ötven éve érettségiztünk Jack FOTÓ: OLVASÓNKTÓL Eltűnt Jack, a sziámi keverék Rendszeresen találkozom a Kelet-Magyarország Fórum oldalain segítséget kérő sorokkal. Ezúttal én kérném az olvasók figyelmét, segítségét, ugyanis eltűnt a kétéves sziámi keverék cicám. A szeretett házi kedvencemet Jacknak hívják, nagyon félős macska. Nagyon szeretném visszakapni, fontos számomra, aki látja, tud róla, kérem, hívjon! 30/756-1560 „Elmúlt, mint száz más pillanat, s tudjuk, hogy mégis múlhatatlan, mert szívek őrzik, nem szavak.” VÁSÁROSNAMÉNY. Bár iskolai szünidő van, de a vásáros- naményi II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban néhány órára a vakáció alatt is hangosak voltak a folyosók. Kis csapat gyülekezett a 2. emelet utolsó termében. Boldogságtól sugárzó, olykor meglepett arcokat láttam. Lelket melengető ölelések, hangos nevetések. Igen, eltelt 50 év. A kiállított tablóképről fiatalok mosolyogtak ránk, akikre csodálkozva néztünk. Ezek voltunk mi. Megérkezett az osztályfőnökünk, Mészáros- né Jeles Julianna, férje, Mészáros Ferenc nyugalmazott mérnöktanár kíséretében. Mesélni kezdtünk életünk főbb állomásairól, egykori iskolai élményeinkről. Meghatódva, néma főhajtással és gyertyagyújtással emlékeztünk az elhunyt tanárainkra és társainkra. Az iskolánktól ismét búcsút vettünk, elballagva, énekelve. Az udvaron megcsodáltuk az öreg fákat, amelyeket még mi ültettünk, elsétáltunk a csodás rózsabokrok mellett, majd meglátogattuk a régi kollégiumot, amely az egykori Tomcsányi kastélyban volt. Az épület ma a Beregi Múzeumnak ad méltó helyet. Köszönjük az iskola személyzetének a „visszatérés” lehetőségét, köszönöm az osztálytársaimnak, a tanárnőknek, hogy együtt lehettünk ezen a napon. TURAINÉ TOLDI ERZSÉBET Félszáz esztendő telt el a ballagás óta fotó: olvasónktól Tanítani csak szív ve l- lé le k ke l érdemes Szívemből kívánom, hogy minden tanár tiszta lélekkel, nyugodtan taníthasson, a tudást csak így lehet átadni. nyíregyháza. Immár évekkel túl a hetvenen, olykor előtörnek a kisiskolás éveim emlékei. Nem akarok én pálcát törni senki felett, mivel azok az én éveim, illetve annak a korosztálynak évei, akikhez én is tartozom, így nem lehet semmivel hitelesen összehaNem kételkedem a mostani pedagógusok jó szándékban. VENGRINYÁK JÁNOS sonlítani; úgy szeretem azokat az éveket, ahogyan megtörténtek. Szénszünetet tartottak Pár esztendővel a második világháború után az egész ország romokban hevert és éheztünk. A városiak azért, mert jegyre ment minden, a falusiaknak meg keveset hagytak meg, ami pedig megmaradt, abból fejlesztésekre nem jutott. Hazánk vezetőinek akkor is főtt a fejük az oktatásügy miatt. Az ideológiát Moszkvából megszabták ugyan, de a személyi, tárgyi és működési feltételeket az akkori kormányoknak kellett megteremtenie. A pedagógusállományt megörökölték, és azonnal elkezdték a fiatalok képzését is. Ki merem jelenteni, azok a tanárok az akkori lehetőségekhez képest, lelkiismeretesen, a tanítás súlyát átérezve, magas színvonalon teljesítettek. A tantermek régiek voltak, sötétek, a padlók olajjal voltak felkenve. Előfordult, hogy szénszünetet kellett tartani, ezek a pár napos kényszer- szünetek gátolták a folyamatos oktatási tervet. Olyankor történt ilyen, amikor már az otthonról hozott fákkal sem tudtuk kifű- teni a termet. Nem ritkán a ceruzára rágémberedettek az ujjaink, úgy kellett „huhukol- ni”, majd a rajtunk lévő kabát zsebében melengetni. Nem volt elmaradás A kényszerű szünetek idejére a tanáraink lelkiismeretesen feladták az anyagot, amelyeket otthon meg kellett tanulnunk, ennek köszönhetően nem voltak elmaradásaink. Munkásemberként azért említettem a megélt élményeimet, hogy összehasonlítási alapot, rálátást adjak a mai fiataloknak és tanároknak. Nem kételkedem a mostani pedagógusok jó szándékban, mivel mint kőművesmesternek, nekem is van némi tapasztalatom az anyagok átadásában, s tudom, hogy tisztában kell lenni sok mindennel, meggyőzően, jól oktatni, márpedig ezt lélek nélkül nem lehet. Tisztában vagyok azzal is, hogy ma is ezt akarják. Szívemből kívánom, hogy sikerüljön, és minden tanár tiszta lélekkel, nyugodtan taníthasson, hiszen a valódi tudást jól átadni csak így lehet. VENGRINYÁK JÁNOS, SÓSTÓHEGY Fogadónap: kedden és pénteken Továbbra is várjuk olvasóinkat észrevételeikkel szerkesztőségünkben! Ügyfélszolgálati időben, lehetőleg minden kedden és pénteken 10-14 óráig Dankó Mihály újságíró fogadja az aktuális probléma- felvetésekkel, információkkal érkezőket Nyíregyházán, a Dózsa György utcáí-fe sÜám alatt, az első emeleten. Nézőpont Angyal Sándor Klubdélután Most, hogy több okból is divatba jött a diákmunka, szeretném felidézni, hogyan történt ez a mi időnkben. Igaz, bennünket nem valamiféle iskolai rendelkezés ösztökélt a szünidei munkára - amit most magam is helyeseim tudok -, hanem a szükség állított szinte gyerekként fontos posztokra. Voltak, akik ürgét öntöttek a Kraszna partján végesteien végig, akadt, aki a családi kiskertet öntözte, gondozta, gyomtalanította, s jócskán akadtak a nagyobb diákok között olyanok, akik betakarításkor cséplőgép-ellenőrként könyvelték a lemázsált búzát, rozsot. Erre - mint köztudott - az akkori beadási kötelezettség miatt volt szükség, amit akár bizalmi munkának is tekinthettünk. Igaz, a cséplő melletti szalmakazlakban sok zsák terményt sikerült elrejteni, míg a mázsáló emberek kedveskedtek az ifjonti ellenőrnek. Kaptunk mi is terményt meg mázsánként 20 fillér bért, amiből új öltönyt vehettünk az újabb tanévre... Bennünket nem „ ......... iskolai rendelkezés pénzkereset szeptemberben ösztökélt a szünidei véSet ért>az úi tanévben mi inkára 3 cvf iüqpa PediS úí lányoknak tettük 11 ILII IKell a, a DAUlvocg a szépet. Ha a zsebünkben állított gyerekként már fillérek sem cincogtak, fontos posztokra. 5ÄÄ akartuk volna megkínálni a csinos szépségeket. Ráadásul a kollégiumban rendszeresen klubdélutánokat szerveztünk, ahol táncra lehetett felkérni a leányzókat. Volt a kollégiumnak egy kopott tangóharmonikája, amin én kottaismeret nélkül, csak úgy hangzás után adtam a talp alá valót, P. Sanyi meg egy kopott széken „dobolta” az ütemet. Amikor már magasan járt a hangulat, Sanyi barátommal eldöntöttük, hogy innentől csak „szívküldiként” zenélünk: egy dal egy forint. Mit ne mondjak, volt olyan klubdélután, hogy a társammal fejenként 20 forintot is megkerestünk! Igaz, ez nem a klasszikus diákmunka volt, de megdolgoztunk érte. sandor.angyal@kelet.hu
