Kelet-Magyarország, 1999. augusztus (56. évfolyam, 178-202. szám)

1999-08-14 / 189. szám

1999. augusztus 14., szombat 8. oldal HÉTVÉGE 'MkiMjíA - í Benczúr Gyula festményei Millenniumi hódolat Nyúlás Madonna Martyn Péter felvételei Gazdag Benczúr Gyula-anyaggal dicseked­het a Jósa András Múzeum. Nem is vélet­lenül, hiszen mint köztudomású, a nagy magyar festő Nyíregyházán született 155 évvel ezelőtt. Divatos, elismert festő volt, kevés kortársának művészetét fogadta a magyar közönség oly egyértelmű elisme­réssel, mint az övét. Az állam és az ország arisztokratái elhalmozták megrendelések­kel. Számtalan elismerésben részesült itt­hon és külföldön, a magyar főrendiház pe­dig örökös tagjává választotta. Érdekes kü­lön is megszemlélni millenniumi hódolat című, ma újra időszerű festményét. Patrona Hungáriáé Kiss Dénes: ÉDES ŐSZI LÁRMA Szüretek méz-illata s dongakongás hív haza várnak régi őszök Gesztenyefa pagoda könnyet ejtő sátora árnyában időzök Drótkarikán gesztenye kis koronám ékszere parázslana lángban Zöld csillagok köldöke nesztelenül feltörne öreg diófánkon Delavári muskotály nagyapám ki halott már s csillag-szüret várna Mustban fuldokló darázs mélyről izzó tűzrakás édes őszi lárma A ház, amely siralomvölgy lett... Kovács Éva Öccsével közös szobájukban minden úgy van, ahogyan utoljára hagyta. Ugyanaz a takaró, ugyanott állnak a bútorok, az ablakon félig le­húzva a redőny. A falakon érmek, melyeket sportoló­ként kapott, a plakátokon a kedvencek önfeledt mosolya. Egy dolog változott meg, de az visszafordíthatatlanul; az ágyon nem fekszik senki, gazdájának kedvenc kis párnáján nem a feje, a fényképe nyugszik... Bonyhádi Zoltán, a szoba egy­kori lakója ez év május 22-én, alig húszévesen egy másik, egy nagyobb szobába, szülőfaluja temetőjébe költözött... Zoltán Ny írvas váriban végez­te az általános iskolát, majd ke­reskedelmi szakmunkásképzőbe, később a nyírbátori gimnázium­ba iratkozott. Érettségi után úgy döntött, rendőrnek áll, ezért a miskolci rendőr szakközépisko­lába jelentkezett. Idén végzett volna, rendőrtiszti főiskolára ké­szült, anyja most is őrzi a felvé­teli lapot. Szép karrierről, izgal­mas, tartalmas életről álmodott. — Mindig vonzotta az egyen­ruha, s nyugodtam mondhatom, nem véletlenül. Az én drága fi­am egyenruhába termett, retten­tő jól állt neki az uniformis. 178 centi magas volt, csinos, széles vállú, jóképű — mondja talpig fe­ketében az édesanya. Az anyai szív lehetne elfogult, de esetünkben nem az. A fény­kép, melyet a kezembe ad, szim­patikus arcú, igen helyes fiatal­embert ábrázol. Azt a fajtát, aki­ért bolondulnak a lányok, aki puszta jelenlétével is hódít kö­zöttük. Bonyhádi Zoltán halálának hi­teles története mindmáig isme­retlen a szülők előtt. A balesetet megelőzően is minden úgy történt, ahogy tör­ténni szokott. A hétvégét család­jával töltötte a fiú, majd vasár­nap estére visszautazott Mis­kolcra. Készült a Mikulás-napra. A szülők már csak arról értesül­tek, hogy gyermekük kórházba került. Az anya így emlékezik; — Először azt mondta, egy konzervet akart a késsel felbon­tani, a kés azonban a fémen meg­csúszott, így szúrta meg magát. Utána azt állította, a szobatársa akarta a késsel a szekrényajtót kifeszíteni, ő közvetlenül mellet­te állt, így történt a baleset. Egy biztos; azonnal a miskolci kór­házba szállították, ahol 12 napig feküdt, ebből három napot az in­tenzív osztályon töltött. Máig nem értem, miért mondott el két történetet a fiam, s a kettő közül melyik az igaz. A titkot magával vitte a sírba, hiába figyelmeztet­tem, hogy leendő rendőrként nem hazudhat. Nem hazudott, inkább hallgatott. Számomra az a megdöbbentő, s egyben meg­fejthetetlen is, hogy az utóbbi Bonyhádi Zoltán, aki magával vitte a titkot Amatőr felvételek változat mellett a szobatársak is kitartanak. Hallgatnak, egyikük sem mond semmit. Bonyhádiné hajthatatlan, sí­rással küszködve mondja;. — Tudom, hogy a gyermeke­met nem lehet feltámasztani, de képtelen vagyok belenyugodni, hogy nem tudom, nem tudha­tom, miért kellett meghalnia. Igaz, a szomorú történetben nemcsak a balesetet, illetve an­nak körülményeit övezi titok. A szülők számára legalább ennyi­re nincs magyarázat arra, hogy ha a Zoltán alsó ruháit rendben megkapták, hová tűnt, és miért nem tud senki semmit a pólójá­ról, amelyen a szúrás nyomának is rajta kellene lennie. A miskolci kórház 12 nap után gyógyultnak nyilvánította, ott­honába bocsátotta Zoltánt. Mentővel vágott neki az útnak, s bizonyára maga sem gondolta, milyen kalandok után ér inajd haza. Azt az estét az anya soha nem felejti — December 19-e volt. Egész nap vártuk Zoltánt, tudtam mi­kor indul el vele a mentő a kór­házból. Ügy kalkuláltunk, a ko­radélutáni órákban már itthon kell lennie. Órák teltek el, de ő még sehol nem volt. Majd megőrültem az idegességtől. Este 9 órára ért haza, teljesen kime­rülve. Mint kiderült, valóságos sétakocsizást csaptak vele a mentők, miközben két órát Nyír­egyházán, kettőt Rakamazon vá­rakozott. A saját lábán, egyedül jött be a házba, azonnal vacsorázni kezdtünk. Tizenöt percet se töl­tött itthon az én fiam, amikor rosszul lett. Falfehér volt, folyt róla a veríték, ordította, anya, segíts, majd elveszítette az esz­méletét. Utólag tudom, nem volt hosszú idő, de akkor örökkévaló­ságnak tűnt, amíg a nyíregyházi kórházba ért velünk a roham­mentő. A sürgősségi osztályon heroi­kus küzdelmet folytattak a fiú életéért. Megműtötték, többször újraélesztették. Eközben agyká­rosodást szenvedett. Már nem az a vidám, értelmes fiatalember volt, mint ama nevezetes vasár­nap este előtt. — Csak nézett rám öntudatla­nul. A szívem akart érte megsza­kadni. Képtelen voltam elfogadni ezt a helyzetet. Felvettem a Bel­ügyminisztériummal a kapcsola­tot, így előjegyzés után felvették az Országos Rehabüitációs Inté­zetbe. Arra az osztályra, ahol az agykárosodottak gyógyítása fo­lyik. Február 16-tól május 12-ig feküdt itt, s én állandóan ott vol­tam a betegágya mellett. Vigyáz­tam minden pillanatát, beszél­tem hozzá, kérdezgettem akkor is, amikor semmiféle reakciót nem mutatott. Istenem, milyen boldog voltam, amikor — ha csak a szemét hunyorítva is — először jelzett, hogy érti, amit mondok. Szegénykémnek hány­szor meghúztam a haját, hogy tudjam, érzékeli-e a fájdalma­kat... Azt reméltük, itthoni környe­zetben jobban javul. Úgy döntöt­tünk, visszahozzuk a nyíregyhá­zi kórházba, ahol oly sok min­dent megtettek érte. De Bonyhádi Zoltán soha nem tért igazán magához. Alig észrevehető életjeleket adott ugyan, de beszélni nem tudott. Édesanyja a halála napján is ott volt mellette. Megborotválta, etette, levágta a körmeit, megmosta a fogát. A fiú mindezt szó nélkül tűrte. Az anya úgy emlékszik, amikor vé­geztek, mosoly volt a szemeiben... — Úgy fekszik a koporsóban, ahogy én rendbetettem... Márpedig az a koporsó nem volt akármilyen. Csak ez az egyetlen dolog százhúsz ezer fo­rintba került. — Neki már nem rendezhetek se diplomaosztót, se esküvőt, örökölni sem fog semmit. Úgy gondoltam, legalább az utolsó út­ja legyen olyan, amilyen megille­ti... A temetésre kivonult az egész falu. Nem azért mentek, hogy kí­váncsiskodjanak. Zoltán minden vasvárit ismert, őt is ismerte, szerette mindenki. Munkahelye, Budapest ötödik kerületének rendőrkapitánysága igencsak ki­tett magáért. Kifizették a költsé­gek felét, zenakarral, díszsorfal­lal búcsúztak el egykori kollégá­juktól, akinek sírjára hófehér or­chideából készíttették a koszo­rút. A virágnak bárki csodájára járhatott. Három hétig teljes pompájában virított a síron, ad­dig egyetlen szirmát se hullajtot­tá el. — A mi házunk a temetés óta nem az, ami azelőtt volt. Tud­nom kell, hogy a kés, mely beha­tolt a mellüregbe és megsértette a szívburkot is, hogyan került a fiam közelébe. Keresem a választ arra is, miért hurcolta a mentő órákig a gyermekemet, s hogyan mondhatták rá Miskolcon, hogy gyógyult, amikor a hazajövetele napján kómába esett. A napok­ban összegyűjtöttem a papíro­kat, átadtam egy ügyvédnek, mert úgy döntöttem, beperelem a miskolci kórházat. Nekem nincs pénzem a perre, de ha ki­harcoljuk a kártérítést, alapít­ványt hozunk létre, hogy fenn­maradjon a fiam neve. Amikor fia holmiját Bonyhá­diné a kórházból hazahozta, ki akarta mosni, és a szokások sze­rint elégetni fia kedvenc kispár­náját. A most 18 éves testvér — aki a közös szoba érintetlenségét oly határozottan őrzi — egyiket sem engedte meg. Kezébe vette a párnát, s anyjára nézve sírva kérdezte: — Anya, hogy tehetnél ilyet? Nem érzed, hogy a Zoltán illata van rajta!? A család mellett a kollégák és Nyírvasvári szinte minden lakója ott állt a hófehér koporsó mellett Értékeink Zarándokok ezrei keresik fel a nyári búcsuk alkalmából a máriapócsi görögkatolikus templomot, amely az egyház- kerület kegyhelye. A vasár­napi búcsúra is legalább 15 ezer hívőt várnak. A temp­lom előtti tér alkalmas arra is, hogy lélekben felkészülve léphessünk be az 1730-as évek körül épült bazilikába. Az itt található kegykép Má- riapócs másik nevezetessége. Az eredeti Mária-képet saj­nos Eleonóra császárné kí­vánságára Bécsbe vitték, ma is ott áll a Stephansdom jobb első oltárán Balázs Attila felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom