Kelet-Magyarország, 1998. szeptember (55. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-12 / 214. szám
1998. szeptember 12., szombat 18. oldal Zimányi Alajos grafikái Cjyönyórü környezetben, a Ricsikai erdö közepén, egy ódon erdészházban — brug- hel-i miliőben — él, dolgozik, alkot Zimányi Alajos grafikus. A képzőművészettel gyermekként kezdett foglalkozni: édesapja szibériai hadifogsága idején virágcsendéleteket rajzolt, azokat „árulta” a hazatért foglyoknak. A mostani foglalkozását tekintve lelkész „rajzoló” teológiai tanulmányai idején ismerkedett meg behatóbban a grafika technikájával; mesterének Bényi Árpádot tekinti. Ifjúkorában volt egy lírai, versíró korszaka is, de — mint maga fogalmazta — hamarabb látta képekben a költeményt, mint ahogyan szavakba tudta volna önteni gondolatait. Céltudatosan 1978 óta készíti sajátos hangulatú „papírmetszeteit”: 199&ban tagja lett a Magyar Alkotóművészek Közösségének. Zimányi Alajos: A fény születése Zimányi Alajos: Park II. Zimányi Alajos: Alma-kép Harasztosi Pál felvételei Szergej Jeszenyin Aranyos levelek kavarognak Aranyos levelek kavarognak rózsásvizü őszi tavon. Mint űrbéli lepkerajoknak libegőse a csillagokon. Rokonom s szeretőm ez az este, meg a völgy, melyen ősz rohan át. A kamasz szél titkokat esdve emelinti a nyír-rokolyát. Oly hűvös a völgy, meg a lelkem! Puhafürtü juhnyáj a homály. Túl. túl a halószavú kerten csengő nevető dala száll. Ilyen őszi borús üzenettel nem volt tele még a szivem. Jó volna a fűzlevelekkel elringani néma vizen. holdként csavarogni a réten, hol széna a jószagu ágy... Örömöm keresem ködös égen. Szerelem, hol a vágy, hol a vágy? Rab Zsuzsa fordítása Akitől elbitangolt a szerencse Önmagát legyőzte, az előítéletekkel még viaskodik • Egyre több a hajléktalan Elek Emil illusztrációja Gyorke László Nyíregyháza, Bokréta utca 22/a. A cím ismerős azoknak, akiknek már nincs hol nyugovóra hajtani a fejüket. A Családsegítő, Gyermekjóléti és Hajléktalanellátó Szolgálat két intézménye működik itt: az átmeneti szállás az emeleten, az éjjeli menedékhely a földszinten. Folyik a tatarozás, a festés, sőt, a menedékhely mellékhelyiségeit rendbe is szedték: új csempe került a falra, a padlóra. — Az átmeneti szálláson huszonötén fémek el, és van két kétszemélyes betegszobánk — mondja Drogos Ágnes vezető. — Az előrejelzések szerint hideg telünk lesz, akkor a folyosót is berendezzük, hisz nem fagyhatnak meg az emberek az utcán. A szállás nem ingyenes: 1700 forint egy hónapra. Csak az kerülhet ide, akinek rendszeres jövedelme van, még ha az segély is. Feltétel még, hogy ne legyen fertőző beteg. Állandó orvos áll rendelkezésükre az Árpád utcai melegedőben. Ami újdonság, és az országban egyedülálló: két, úgymond absztinens szobájuk van. Vajon ki miért jut el idáig? István sorsa akár tipikusnak is mondható: úgy került az utcára, hogy előbb megszűnt a munkahelye, aztán jött a kocsma, az állandó civakodás, végül elváltak, a lakás és gyerekek maradtak az asszonnyal. Ide már alkoholbetegként került. A beszélgetések után következett az elvonókezelés a nagykállói addiktológiai osztályon. Társra vágyott, de nem volt szerencséje a nőkkel: kihasználták. Háromszor is visszaesett. Végül csak akadt olyan társa, akinek nemcsak a pénze kellett, kitartott mellette. István azóta átképzésen vett részt. Ma már el tudja tartani magát, sőt, abban reménykedik, hogy előbb-utóbb gyermekeit is magához veheti, mert úgy tűnik, fordult a kocka. Attila még nincs 34 éves, de már megjárta a poklokat. Kéthetes korában hagyták magára a szülei. Nevelőszülőknél cseperedett, majd Tiszadobra került, ahol szakmát is tanult. A nagy fordulat akkor következett be, amikor 18 évesen először maradt magára. Kis pénzéből kapott albérletet, munkát is az akkori Universil lakatosműhelyében. Közben szülei előkerültek. — Negatív élmény volt, mert akit nem érdekelt a sorsom tizennyolc éven keresztül, az számomra idegen. Aztán jöttek a csapások sorban: fiát szülés közben, kislányát másfél hónaposán korban agyhártyagyulladásban vesztette el. Aztán elhagyta élettársa. Megint magára maradt. — Próbáltam beilleszkedni az etnikumba, mert hogy magam is cigány vagyok. Nem fogadtak be. Más voltam, mint ők, másképpen gondolkodtam. Fuvarosokhoz, vásározókhoz csapódott, s egy ízben egy lovat kellett Rozsrétszőlőbe hajtani. A dátumra ma is pontosan emlékszik: 1988. június 8-án súlyos balesetet szenvedett. Háromszor hozták vissza a klinikai halálból, ötször műtötték. Később elindult felkutatni két régi pajtását. Megtudta: mindketten családi problémák miatt öngyilkosok lettek. — Ez már nekem is sok volt. Belemerültem az alkoholba, az volt a szeretőm, a barátom, a mindenem. Teljesen leépültem, közben háromszor kíséreltem meg öngyilkosságot. Próbáltam én munkát keresni, de mint általában a hátrányos helyzetűeket, engem is átvertek: vagy éhbért kaptam, vagy még azt sem. Először 1994-ben jöttem ide, miután Dragos Ágnes és az orvosok segítségével kigyógyultam. Pesten próbáltam szerencsét egy baptista Szálláshelyen, de ott is azt tapasztaltam, hogy az elesetteket kihasználják. Aztán újra a Bokréta utca, majd Nagykálló. Két és fél hónap után tudatosult bennem: saját magamra vagyok utalva. Attila már egy éve absztinens, s büszke arra, hogy visszanyerte emberi méltóságát, s hogy a legválságosabb időszakban sem vált belőle bűnöző. — A kemény pofonok ráébresztettek arra, nemcsak negatív tulajdonságaim vannak: hajlamot, tehetséget érzek magamban arra — és ezt szakemberek is megerősítették bennem —, hogy a szociális szférában bármüyen területen munkát vállaljak. Ehhez tanulnom kellene. De vajon a társadalom előítéletével meg tudok-e küzdeni? Nyíregyháza, Árpád utcai melegedő. Már a reggeli nyitáskor gyülekeznek az emberek, pedig az ebéd csak délben lesz. — Fel kell iratkozni, mert aki későn jön, nem kap ebédet — mondja egy egyik asszony. Kocz- ka István szociális munkástól megtudom: két hónapja vezették be a sorszámos rendszert, mert csak ötven adag ebédet tudnak szétosztani. Ha olyan jellegű az étel, amiből többet lehet szétosztani, igyekeznek a hoppon maradóknak is adni belőle. Ha nem mást, akkor egy szelet zsíros kenyeret, teát. Két idősebb férfi úgy tizenegy óra körül lemondóan veszi tudomásul: elkéstek. Egyikük nem tudja még, mit eszik ma. Jól ápolt, kopott, de tiszta ruhában ötven körüli férfi, nevezzük Sándornak, úgy jutott idáig, hogy elvált. Kőműves, mindig talál alkalmi munkát. Csak az a gond, hogy átverik a szegény embert. Legutóbb Ibrányban dolgozott egy „szocpolos” építkezésen. Megvolt az enni-innivaló, hálni is volt hol. Csak éppen a beígért napi kétezer forint bér maradt el. Sándor fél a téltől, mert a Bokréta utcai menedékhely befogadóképessége véges. A hajléktalan meg egyre több. A német menekült (részlet) Oskar Gassner gyapjú pólóingben és nyári fürdőköpenyben üldögél-fülledt, forró, sötét hotelszobájának ablakánál a nyugati Tizedik utcában, amikor én óvatosan kopogtatok. A menekült a kapcsoló után matat, s közben bámul rám, leplezve kétségbeesését, de nem a fájdalmát. Azokban a napokban szegény diák voltam, és szemtelenül ráakaszkodtam mindenkire, hogy óránként egy dollárért taníthassam, az égvilágon bármire, de azóta már jobb belátásra tértem. Legtöbbször angol leckéket adtam az újonnan érkezett német emigránsoknak. Az egyetem küldött, és szereztem is némi gyakorlatot. Tanítványaim közül páran már meg is próbálkoztak, hogy tört angolságukkal, az övékkel és az enyémmel, az üzleti életben boldoguljanak. Akkoriban mindössze húszéves voltam, utolsó éves egyetemista. Átkozottul csalárd helyzet volt. Tessék, itt téblábolok, hogy valamire jussak, s közben az óceánon túl Hitler Adolf fekete csizmában és pamacsbajusszal összezúz mindent, és végigköp- dösi a virágokat. Hát feledhetem valaha is, mi történt Dan- zigban azon a nyáron? A nagy válság következtében még mindig kemény idők jártak. de szegény menekültjeim révén azért csak megéltem valahogy. Oskar talán ötvenes lehetett, sűrű haja szürkülőben. Tömbszerű arca s nehéz kezei voltak. A válla megroskadt. A szeme is álmos, felhős-kék, és ahogy a bemutatkozásom után rám meredt, kétség kavargóit föl benne, mint valami víz alatti áramlat. Olyan volt, mintha engem megpillantva ismét elbukott volna. Várnom kellett, amíg magához tér. Csöndben álltam az ajtóban. Ilyen helyzetekben legszívesebben elmenekülnék, de hát meg kellett élnem valamiből. Végül kinyitotta az ajtót, és beléptem. Illetve megnyomta a kilincset, és én belül voltam. Bitte, mutatott egy székre, neki pedig fogalma sem volt, hogy ő hova üljön. Megpróbált valamit mondani, de nyomban elnémult, mintha lehetetlen lett volna kimondania. A szobában szerteszét ruhadarabok könyvekkel, zsúfolt ládák, amiket sikerült Németországból átmenekítenie, s néhány festmény. Oskar egy ládára telepedett, s húsos kezével megpróbálta legyezni magát. — Milyen kora meleg — motyogta, erőltetve agyát a cselekvésre. — Izzo- natos. Én ilyen hőséget nem ismeret. — Nekem is kellemetlen volt, de neki szörnyű. Nehezen szedte a levegőt. Beszélni próbált, fölemelte a kezét, mely lehullott, mint a meglőtt vadkacsa. Úgy zihált, mintha párbajt vívna, és talán meg is nyerte ezt a párbajt, mert tíz perc múltán már ültünk és lassan beszélgettünk. Mint a legtöbb müveit német, Oskar is tanult valamikor angolul. Bár biztos volt benne, hogy megmukkanni se tud, sikerült összetákolnia egy-egy tűrhető, bár néha nevetséges angol mondatot. Elvétette a mássalhangzókat, összekeverte az igét a főnévvel, képzavarokba, bonyolódott, mégis azonnal megértettük egymást. Angolul beszéltünk, olykor-olykor belesegítve a magam zagyva németjével vagy jiddissel, amit ő dzsi- disnek ejtett. Volt már egyszer Amerikában, az előző évben, rövid látogatáson. Egy hónappal a Kristallnacht előtt érkezett, amikor a nácik betörték a zsidó üzletek kirakatait, s fölégették a zsinagógákat; Oskar azt szerette volna megtudni, hogy talál-e itt munkaalkalmat. Senkije sem élt Amerikában, s ha álláshoz jut, gyorsabban megszerezheti a bevándorlási engedélyt. ígértek is neki valamit, nem az újságoknál, hanem egy alapítvány- 'ból, előadói állást. Aztán visszatért Berlinbe, és félévi iszonyatos várakozás után végre engedélyt kapott az emigrációra. Új munkája New Yorkban volt, az Ismeretterjesztő Intézetben. Hetenként egy-egy előadást kellett tartania, majd az ősszel s a rákövetkező tavasszal egész előadássorozatot, és persze angolul, a weimari köztársaság irodalmáról. Azelőtt sosem tanított, és félt tőle. így akarták bemutatni a nyilvánosságnak, de hogy angolul előadást tartson, már a gondolat is megbénította. Fogalma sem volt róla, hogy sikerülhet. — Hogy lehetséges? Két szó nem tudom. Kiejteni semmit. Bolondot csinál magamból. — Mélabúja nőttön nőtt. Megkérdezte, hiszem-e, hogy jutok vele valamire, vagy próbálkozzék inkább beszédspecialistával, valakivel, mondjuk, aki öt dollárt számol egy óráért, kérné talán annak a segítségét? — Kérheti — mondtam, úgyis visszajön hozzám. — Gyerünk a tükörhöz — mondtam. Hosszú sóhajjal fölállt, s odalépett mellém, sovány, nyurga, vörös hajú fickó mellé, aki hőn óhajtotta a sikert, az övét és a magamét. — Kérem — mondtam neki —, ki tudja mondani azt, hogy „rajta”? — Hjajta — nyögte. — Nem. Rajta. Ide helyezze a nyelvét. — Mutattam neki, hova, ö pedig feszülten meredt a tükörbe. — Á nyelv hegye rezeg a szájpadlás elején, így. Oda tette a nyelvét, ahová mutattam. — Tessék — mondtam. — Most mondja, hogy „rajta”! Oskar nyelve reszketett. — R- rajta. — Ez már jó. Most mondja azt, hogy „kincskereső”. Ez nehezebb! — Géncsgereső. — A „k” torokhang, de zöngétlen, a gégéjét ne használja. ekilátott, szemöldökén veri- tékcsöppek, a szemé kiguvadt. — Kkéncskeresű. — Ez az. — Hát ez csoda — motyogta Oskar. Mondtam, hogy ha ez sikerült, a többi is menni fog. — Gondolja, nekem lesz siker? — Miért ne? — kérdeztem. Később meghívott egy sörre.
