Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-29 / 202. szám
17. oldal 1998. augusztus 29., szombat Diófákról álmodok fM *«-k »•••■ w*. <m *» . ri 0 J* r. ívj ' Url ' Okos szeretet Kqvács Éva Értékeink Szabolcs községben látható a hatalmas méretű, háromszög alakú Árpád-kori földvár, amely a legimpozánsabb ilyen emlék hazánkban. 1092-ben zsinat színhelye volt. Területén millenniumi emlékmű van. Nevezetes a község temploma is, amelyről bő negyedszázada állapították meg a régészek, hogy a földvárral egyidős lehet. Szépen helyreállították és most a Tiszántúl egyetlen, ma is meglévő Árpád-kori bazilikája Csutkái Csaba légifelvétele ÍVlire ezek a sorok megjelennek, sok gyerek táskája már útrakészen áll.. Benne katonás rendben sorjáznak a füzetek, könyvek, egy halomnyi titok és tudomány, melyeknek felfedezése, elsajátítása a következő hetek, hónapok, az újrakezdődő tanév feladata lesz. Jómagam máig emlékszem árra, milyen izgalommal vártam mindig az évnyitót. Féltem is meg sürgettem is az időt, s mintha csak tegnap lett volna, most is orromban érzem a vadonatúj könyvek nyomdaillatát, magam előtt látom a vonalas és kockás füzetlapok vakító tisztaságát, kék borítóját, az elejtett pacát, a frissen hegyezett ceruzák nyomát. Látom azokat a táblázatokat, melyeknek segítségével a számolás alapműveleteit sajátíthattuk el. A kartonlapon egy karcsú női kéz, vékony ujjak, pirosra festett hosszú körmök rajza igyekezett tudatosítani bennünk, mennyi is, milyen is az az egy meg egy... Szerencsés vagyok. Jó tanítóim, tanáraim voltak, akik nem csak tanítottak, de neveltek is. A betűvetés tudománya mellett a viselkedésre is, később felhívták a figyelmünket a világ történéseire, a kötelező olvasmányok mellé kinek-kinek képességei szerint ajánlottak további olvasnivalót, különböző szintű irodalmakat. Szerettem az iskolát, s remélem, sok gyerek szereti ma is. Mint ahogyan remélem, szüleik és tanáraik is átérzik a feladat, a felelősség súlyát, a téma komolyságát, s türelmük is, idejük is lesz meghallgatni, véleményezni az iskolából hazahozott élményeket, „fontos" történeteket. Mert a tanárok dolga nemcsak a tanítás, és a szülőké sem csak az, hogy anyagi biztonságot teremtsenek gyermekeiknek, megadjanak számukra mindent, amit forinton venni meg lehet. Legalább ennyire fontos, ha nem fontosabb, hogy legyen türelmük gyermekük leikéhez is. Hogy tudjanak hallgatni, amikor hallgatni kell, komolyan vegyék a felnőtt fejjel jelentéktelennek tűnő történeteket, megannyi mesét, hogy érdekelje őket, mit mondott a szünetben Kriszti, s mit csinál olvasási órán a szomszédos Balázs... Mindig lényeges, de ilyenkor, szeptember küszöbén különösen fontos a szülők részéről megnyilvánuló figyelem. Sok majdani gondot, kamaszkori problémát és viszályt kerülhetünk el, előzhetünk meg azzal, ha nem csak irányítjuk, sokkal inkább követjük, s ha kell, pátyolgatjuk gyermekeink lelki életét. Borzongva hallgatom a kábítószerezés korhatárának csökkenéséről, az elbújdosá- sokról, szökésekről szóló híreket. Sok más mellett tapasztalatból tudom, a gyermeknevelés az egyik legszebb, egyben a legnehezebb feladat. Tudom azt is, szeretni okosan is, bután is lehet. Csak azt nem tudom, miért hiszi még ma is sok szülő, hogy egy márkás farmer, egy divatos cucc, a pénzen vett dolgok kiválthatják a figyelmet, az okos szerete- tet... Szilvási Csaba A Konkoly család Jánkmajtisról került Tatabányára. A zöld és a kék szín a cigánylélek két ellentétes törekvésének — maradni, berendezkedni, fészket rakni magunk köré, illetve elrepülni, lemondani a biztonságról, cél nélkül nekivágni — egy kicsit mindannyiunkban meglévő belső feszültségét érzékelteti. „Csavarogni szeretek, kószálni, nem tudni merre, hol és hova?” írja — „Cigányosan” című versében — Váci Mihály, a mi drága „akác- és jegenyelelkű” Miskánk, aki homokot kötözött akácként és a kéklő végtelenbe fúrta magát jegenyeként. A „százhúszat verő szívű”, szivében haláláig szabolcsi nagy magyar költő is, mint jómagam (ő a „nyolcasi félso- ror”-on, én a ,,hetes”-en) Tatabányán talált magának feleséget. A szatmári cigányok „zöld szi- get”-e Uszka. A zenészek, házalók, lókupecek, szegkovácsok, teknő- faragók utódai, az iszákos, verekedés, tolvajkodó, késelő cigányok, a hajdani acsarkodó „kemény farkasok” „megtértek”, „Isten báránykái”-vá szelídültek. Szomjas torkukat ital helyett zsoltárok harmata füröszti, ajkukon káromkodás helyett az Ige hallatszik. Az uszkai cigányok otthon maradtak. A jánkiak közül azonkon kislány anyukája, Kóczé Angéla Császárra ment férjhez. Ő is szatmári. A gyarmati Zalka Máté Gimnáziumban végzett. Az iskolában mindenki szerette, mert szorgalmas, tisztességes cigány kislány volt. Konkoly Dénes, Klári, a felesége és a gyerekek — az ifjabb Dénes és húga, Kitty —- nem a szokványos cigány famüia. Ahogy mondani szokták, „felkapaszkodottak”. Évekig egy kis albérletben laktak, két éve vették egy orvosnőtől ezt a lakást. A kétszobás, hallos ház a valaha jobb napokat látott, de az utóbbi időben igencsak lepusztult — hajléktalanok és más kétes elemek által elfoglalt — hatos telepen, a Füzes utca hátoldalán, az „úri negyed”- ben található. Csinos, régi, földszintes épület. A lakásban példás rend, tisztaság van. Szépek, modernek a bútorok. Legfeljebb a némileg „harsányabb” — vízeséseket, erdőrészleteket és egyéb vadregényes tájakat ábrázoló — képek árulkodnak a lakók egy kicsit „másféle” esztétikai értékítéletéről. A porta elején lévő félig nyitott garázsból egy tűzpiros Mercedes kukucskál ki. Az udvaron hatalmas gyümölcsfák, egy már lecsengett, de az idén is bőségesen termett cseresznyefa és egy — illatozó felesek ígéretét suttogó — roskadozó vümoskörtefa. Mert én mindegyik fiánál előbb ismertem Zsigát, az otthon maradt idősebb Konkolyt. A jánki kisvendéglőben bőgőzött a zenekarban, Pubival és a törzsvendégek által is csak Nyúllábként ismert, zsarolyáni illetőségű cimbalmossal egy bandában. Nem volt olyan zenekar az egész környéken! Ha igazi magyar cigányzene mellett akartunk mulatni, zött is. Kenyeret adott nekünk ez a föld. Emberek laknak itt is, tán még kevesebb is bennük az önzés, az irigység és az indulat, mint a szatmáriakban. De azért amikor a számtalan közös „otthoni” ismerősről, Udud Nándorról, Cséke Laciról, Kicska Sanyiról, Czubora Kláriról és a többi- ekről ejtünk szót, felfénylik a szemünk. (Jszka a cigányok „zöld szigete ", európai elismerést is kaptak; a képen Göncz Árpád köztársasági elnökkel a kitüntetési ünnepségen Martyn Péter archív felvétele mi is gyakran „kiugrottunk” Jánkra. Nemcsak a barátokhoz, Kacsmarik Pistáékhoz a „Kics- kákhoz” és a többiekhez kötődtünk, hanem Pubiékhoz is. A drága öreg — az Isten áldja meg haló poraiban is — nekem nemcsak a szívét, hanem a saját szívénél is drágább, legdrágább kincsét, a hegedűjét is gyakran ideadta. Én húztam a talpaláva- lót, Szabó Tibi barátom pedig énekelt. Olyankor mi voltunk az utolsó vendégek. Nyúllábot is mi szállítottuk haza kocsival. Ma is — ha itthon kedvtelésből muzsikálok — gyakran gondolok a ré- güjánki nagyokra. Én már, míg élek, olyan csodálatos, „csak nekem szóló” cigányzenét nem fogok soha hallani. Most az állatfarmon szól a zene. A betonólakban kacsák, libák klarinétoznak, kakas trombitál, tyúkok brácsáznak, a másik fülkében két — láthatóan ét- kes — malac tárogatózik. A Dénes gyerek tegnap hozott a fatelepről — zsákja ötven forintba került — alomnak való fűrész- port, most pedig — éppen ebben a pillanatban áll meg a lovaskocsi a ház előtt — több bála szalma érkezett. Megy itt minden, mint a karikacsapás. Hallgatom a tisztabereki születésű Klára ízes, szép beszédét. Ez a cigányasszony nyelvünk legszebb húrjait pengeti a lelke- men. Konkolyék, akárcsak én, magam és családom, már „itthon vannak” a Dunántúlon, Tatabányán, a messzeségben tiszta vonalakban felsorakozó hegyek köJánk. Parányi sziget az Ópe- renciás-tengeren is túl zöld fészek. De a Konkoly családnak — mint nekünk is — már csak röptető fészek. De ebbe a fészekbe azért mindig visszavágyunk, és — amikor csak tehetjük — visz- sza is szállunk. A két Konkoly gyerek, Dénes és Kitty is nemrég volt „otthon”, Jánkon, Zsiga nagypapáéknál. Az öreg bőgős három, Tatabányán lakó fia számára nagyon sokat jelent a család. Értük dolgoznak, értük élnek. Dénes — nemrég infarktus sebzette — szíve, amelyben súlyos vasmázsák döngve, dübörögve verték a fájást. csak az asszonyért és a két gyerekért dobog. Tisztességes, rendes ember. Ha a fekete vonat alkoholmámorban felfortyanó duhaj indulataira, a vad veszekedésekre, a családi perpatvarokra gondolok, nem Konkolyék jüt- nak az eszembe. Igaz, hogy ők sem építették fel a cigányok — a hazugságmesében szereplő — templomát, amelynek oldala sajtból, teteje palacsintából, harangja sódarból, harangkötele kolbászból készült, de emberhez méltó körülmények között élnek. Büszkék arra, hogy nem szenvednek hiányt semmiben. A munka távol tartja tőlük a három legfőbb rosszat: a bűnt, az unalmat és a szükséget. Jól érzik magukat Tatabányán. De azért — ilyenkor nyáron különösen — gyakran gondolnak a népfénytől, a zöld szín ezer árnyalatában pompázó, az eget ringató fürtös jánki diófákra. Balogh Géza illusztrációja Rajtuk kívül szőlőlugas, gondosan nyírt pázsit és tömérdek — legalább harminc különböző fajta — növény jelzi Klári asszony igényességét és szorgalmas munkáját. A buja virágok szinte füstölnek az illattól, és versenyt itatják sűrű mézzel a nyári délután fülledt melegét. A „garden party”-k számára is alkalmas kerti lugas, a betonfeljáró és az udvaron kiépített „állatfarm” már a Konkoly család keze munkája. Nemrég volt is egy nagy, baráti összejövetel a kertben, szólt a gitár, messze hangzott a „hej dináré dináré”. A mozdulatokban, a zenében ősi ritmusokat, távoli üzeneteket ismerhetett fel a magamfajta beavatott. Már csak emlék ban sokan nekivágtak a nagyvilágnak. Többségük Tatabányán kötött ki. De „itt ragadt” Szatmár- ból a botpaládi Virágh Albert bácsi, a hajdani buszsofőr is, aki nagy karriert futott be, Tatabánya megyei jogú város cigány ön- kormányzatának képviselője lett. A Konkoly családból. Zsigáék kezdték a sort. Az egykori öregek otthona épületét vették meg nemrég. Utánuk jöttek Dénesék — náluk vagyunk most — majd idecsábultak Andorék is. Andor felesége, Zsuzsika „magyar lány”. A fehérgyarmati szakközépiskolában érettségizett 1981- ben, majd a jánkmajtisi ÁFÉSZ- irodán dolgozott. A — most Dé- neséknél vendégeskedő — két roElek Emil illusztrációja j
