Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-29 / 202. szám
1998. augusztus 29., szombat 18. oldal Kezek dicsérete Bakó Bamabásné (Nyíregyháza) : Csuhé- kompozíció nyíregyházi Kölyökvár nagytermében egyszerre három tárlat is látható. Itt tették közszemlére a VI. Nemzetközi Kézműves Kiállítás, az I. Nyírségi Országos Kézműves Kiállítás és a 25 éves a Népművészeti Stúdió jubileumi kiállítás nagyon színvonalas, változatos anyagait. A szemlélődő a bőség zavarával küzdve szinte nem tudja eldönteni, mire csodálkozzon rá jobban: a gyönyörű kerámiákra, a szőtteskre, a remekbe font csuhé- és háncsmunkákra, a célszerű ízléssel díszített használati tárgyakra, a mókás hangulatú, derűt és szeretetet sugárzó játékokra. Akkor cselekszik jól a látogató, ha fejet hajt mindenik előtt Tisztelgésével szavak nélkül is kifejezve az alkotó ember, a szépet teremteni képes kezek dicséretét. Maros József (Tyúkod): Kosarak, szakajtók Nagy László A balszerencse paripája A balszerencse paripája ránknyerít, közénk települ, elmenekülnek a virágok és a lányszalag elrepül. Arany kis libáim zsibongtak s mindannyi holtra szédült már, fehér anyjuk csavargó céda csattogó fürdője a sár. A sovány disznó fészek-alja tojást a pofájába kap, csámcsogását örökké hallom, sörtés állóról csüng a hab. Lezuhan a tűzfal a szélben, anyámat öldösi a kár, félálmomban anyámnak vállán csipog egy vérpiros madár. (Korai vers, érett vers, csodálatosan pontos. Olyan, mint a gyémántszavú Nagy László minden mozdulata, rezdülése volt. A költeményt a poéta 1944-45-ös terméséből választottuk, a Galambcsőrök című gyűjteményből.) Ahol ruhát terem a türelem M. Magyar László Napjainkban minden változik szakadatlanul, ám ebben a mozgó világban egyvalami mégis állandónak bizonyul: három éve szinte valamennyi szombaton hosszú sor kígyózik Nyíregyházán a Ferenc körút 3. szám alatti épület előtt. Állhatna ez a sor néhány méterrel arrébb is, hiszen ott egy húsbolt kínálja ínycsiklandozó finomságait kitárt ajtókkal, ám a kitartóan várakozó emberek mégis a másik bejáraton szeretnének bebocsátatást nyerni. Mindennek az oka roppant prózai: a Létminimum Alatt Élők Társasága jóvoltából rendszeresen ruhához jutnak itt a rászorultak, mégpedig ingyen. — Túl keveset hallani a civil szervezetekről, pedig lassan átveszik a szociálpolitikai feladatokat, mert az állam kivonul onnan — fogad Molnár Lászlóm, a LAÉT megyei elnöke, aki egyben az országos szervezet alelnöke is. — Sok mindent igényelnének a rászoruló emberek: várják, hogy elbeszélgessünk velük, erkölcsi támogatást és tanácsokat adjunk, bár sokszor számukra már az is megkönnyebbülés, ha kibeszélhetik magukat. Mivel csak ezzel a kis helyiséggel rendelkezünk, egyelőre annyit tehetünk, hogy a bálásruhás nagykereskedőktől kapott ruhaneműket osztogatjuk. Sokat köszönhetünk a Vi & Vi Bt.-nek, az Ungár Hitnek, a Yessica nagykereskedésnek, Barta Marianna és Adami- ák Ildió kereskedőknek, valamint a Nyírtávhőnek és a papírgyárnak. Sok magánszemély is támogat bennünket a már feleslegessé vált ruhaneműkkel. Éppen hétfőn kaptunk az egyik vállalkozótól harmincmázsás szállítmányt, a retikültől kezdve a zoknin, a gyermekruhán keresztül az úszógumiig minden megtalálható benne. Az igazi az lenne, ha egyenként át tudnánk válogatni, de nincs rá helyünk. O Meg lehet fogalmazni, kik élnek a létminimum alatt? — Először is hadd szögezzem Mivel nincs lehetőség a ruhák rendszerezésére, marad a túrkálás le, hogy minden ideológiától és vallási felekezettől független civil szervezet vagyunk, hozzánk csak a szegény emberek járnak. S hogy kik a szegények? Nehéz meghatározni, hiszen azért, mert dolgozik valaki, még lehet szegény. Az is lehet, kevés valakinek a fizetése, a nyugdíja, de milliós öröksége van. Előfordul, valaki azért érzi magát szegénynek, mert már nem tudja megvenni a megszokott márkajelzésű ruhaneműt. Épp ezért nem szeretem a hivatalosan kiadott statisztikákat, mert nem fedik a valóságot. CJ Nincs olyan veszély, hogy az ingyen kapott ruhákat az emberek eladják a piacon? — Gyakran halljuk mi is ezeket a vádakat. A piacon a kereskedők az újat is alig tudják eladni, ezekért a használt ruhákért nemigen adnának pénzt az emberek. De ha esetleg el is adja valaki, s abból vesz kenyeret, akkor így tudtunk segíteni rajta. Ha meg italt vesz belőle, annak örüljünk, hogy nem tőlünk lopta a pénzt. Egyébként kijárok a Vásártérre ellenőrizni, de nem szoktam ott találkozni az általunk kiosztott ruhákkal. Szombat reggel még csendes a körút, még csak ébredezik a város, de néhányan már ácsorog- nak az épület előtt. Minden ember egy-egy tanulmányt érdemelne. Van, aki mereven maga elé néz, nem szól senkihez sem, szégyenlősen lesüti szemét Néhányan az újságíró bemutatkozása után néhány méterrel odébb állnak. A legtöbben azonban zavartalanul beszélgetnek, sőt viccelődnek, hiszen valahogyan csak el kell ütni a 9 órai nyitásig az időt. A sorban a legelső a 35 éves Király István, aki az állomás környékéről érkezett. — Reggel hétkor már itt voltam — mondja érdeklődésemre, majd meg is magyarázza. — Később már nagyon sokan lesznek, és sajnos olyanok is vannak, akik tolakszanak. Tavaly október óta járok ide ruhákért. Mindig van konkrét elképzelésem, a legtöbbször nagdrág és póló kell. Nemcsak magamnak viszek innen ruhát, hanem apámnak és nagymamámnak is. A nyolc általános után egy évet tanultam szakmunkásképző intézetben. Kalocsán a tejüzemben dolgoztam tíz évig, majd rokkantnyugdíjas lettem, ennek is immár tíz éve. A rokkantnyugdíjam majdnem tizenegyezer forint, így nagyon jól jön a családnak ez az ingyenes ruhaosztás. Martyn Péter felvétele Nagycserkeszt népes küldöttség képviseli. Kezdetben senki sem akar megszólalni, aztán már egymás szavába vágva is mondják a magukét. Káka Béla és Adóm Erika szintén Nagycserkeszről érkezett. Az élettársaknak öt gyermekük van, mint az orgonasípok, úgy követik egymást az apróságok: 6-S-3-2 évesek, illetve a legfiatalabb két hónapos. — Főleg a gyerekeknek keresünk ruhát, de ha már itt vagyunk, akkor magunknak is nézünk — tájékoztat Erika. — A nagyobbak mennek iskolába és óvodába, fel kell őket ruháznunk. Minden szombaton itt vagyunk, ha van pénzünk autóbuszra. Szerencsés helyzetben vagyunk olyan szempontból, hogy ha nem jó a ruha az egyikre, akkor jó lesz a másikra. Az alsónadrágot és a zoknit megvesszük az iskolakezdésre, hogy legalább az legyen új. Bár a LAÉT megyei elnöke nem szereti a statisztikai adatokat befejezésül hadd álljon itt néhány szám: az idén áprilisban hetente 70-80 fő jelent meg a ruhaosztásnál. Júniusban 90-100 fő állt hetente a sorban, augusztus közepén pedig ez a szám 120-ra emelkedett. A 111-es (részlet) Ezen a héten kezdtem a halálra készülődni. Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképet őriztem, magam sem tudom, minek. Évek óta mm nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent, és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden, ami elmúlt, ami lehetett volna és mm lett vagy másként lett. Ahhoz nem volt erőm, hogy még egyszer elolvassam ezeket az írásokat, gépiesen összetéptem mindent, ami kezem ügyébe akadt. A táska fenekén nagyobb csomagot találtam. Régi újságba volt takarva, megnéztem az újság dátumát: nyolcéves. Sejtelmem sem volt arról, mi van a csomagban, és amikor fölbontottam, ismeretlen, idegen holmit találtam. Tizenhárom ócska könyvet és egy csomag elnyűtt kártyát, abból a fajtából valót, amelyből a kártyavető asszonyok jövendőt mondanak. Nézegetni kezdtem a könyveket, csupa kabalisztikus munka volt, latin, német, héber és francia: aranycsinálásról, ördögidézésről, szellemekről, boszorkányokról, kézből való jóslásról, kártyavetésről, állati mágnesességről, asztrológiáról, horoszkó- piumok szerkesztéséről. Sohasem foglalkoztam ilyesmivel és sokáig kellett gondolkoznom, míg eszembe jutott, hogyan került hozzám ez a titokzatos holmi? Egy lengyel lány hagyta nálam. Táncosnő volt az orfeumban, Olgának hívták, és a szeretőm volt. Afféle kisegítőszerető egy komoly viszony mellett. Nagyon kedves és mulatságos lány volt, azt hiszem, igazán szeretett. Ma már nem merek rá megesküdni, akkor kellett volna megkérdezni, nyolc év előtt, de akkor nem voltam kíváncsi. Eljött hozzám; ha untam, elküldtem, ha nem volt jobb dolgom, elmentem érte az orfeumba. Néha hajnalig várt a lakásomon, míg én a kaszinóban kártyáztam. Amikor hazajöttem, a nagy díványon kuporgott, kártyát vetett, vagy olvasott; egyszer megkérdeztem, mit olvas, akkor mutatott egy pár ilyen kabalisztikus könyvet. Szentül hitt ezekben a butaságokban, és sokat veszekedett velem, mert csúfoltam. Ülvén most ez ócska vacak előtt, Olgával való felületes viszonyomnak sok furcsa részlete támadt föl emlékezésemben; sokszor kértem, vessen kártyát nekem, de mindig megtagadta. Nézte, nézte a tenyeremet, de sohasem mondta meg, mit olvas ki belőle? Ellenben, amíg együtt voltunk, üdvöském volt; abban az évben sokat nyertem a lóversenyen, a baccarat-ban, mindenütt. Néha figyelmeztetett, ne játsszam, veszteni fogok. Kinevettem, és csakugyan vesztettem. Ez nagyon bosszantotta, egy- párszor megfenyegetett, hogy ha nem engedelmeskedem, nem törődik többé velem. Egyszer, egy nagyobb veszteség után csúnyán összeszidott, én amúgy is rosszkedvű voltam, gorombán ráförmedtem, erre sértődötten elszaladt, és azóta nem láttam. Sorsom akkor fordult balra, vele együtt elhagyott a szerencse is. Akkor kellett volna utánaszaladnom, visszahoznom a világ végéről is. De a szerencsés nem fél az istenek haragjától, és a babona templomai nem a tudatlanok, hanem a megtaposottak lelkében épülnek. Én is babonás lettem, mihelyt a szerencse elfordult tőlem. Valami halvány, alig tudatos reménykedéssel mégis nézegetni kezdtem a könyveket, hátha találok bennük egy megjegyzést, egy nevet, egy szót, akármit, ami, ha későn is, nyomára vezet De hiába lapozgattam bennük, sehol semmi. És mégis, valami azt súgta, hogy nem ok nélkül maradtak nálam, nem ok nélkül akadtam rájuk az utolsó pillanatban. Hátha itt van valahol elrejtve a menekülés, az élet, a boldogság? El kellene őket olvasni, inkább takarékoskodni a pénzzel, éjjel-nappal otthon ülni, jegyezgetni, tanulni.. mit lehet tudni? Meghalni ráérek tíz nappal később is! Elhatároztam, hogy megpróbálom. Nem nagyon értettem meg azt, amit olvastam, untam is egy kicsit. Ahhoz nem volt türelmem, hogy rendszeresen, komolyan olvassak, gondolkozzak és elmélyedjek. Ezekben a könyvekben sok volt a zavaros bölcselkedés, istenfélés, szócséplés, de kevés a kézzelfogható, elfogadható jó tanács. Én pedig szerettem volna rögtön aranyat csinálni, életelikszírt főzni, az ördöggel cimboráim vagy más kényelmes módon hamar meggazdagodni. De hiába virrasztottam a könyvek fölött, csak betűket láttam. És hiába próbáltam a kártya figuráinak titkos értelmét megfejteni: ami a nagy Guillaume Rostéinak nem sikerült, nem sikerült nekem sem. Ö legalább belebolondult ebbe a rettenetes munkába, nekem még az sem adatott meg. IS/Légis, meg kell vallanom, hogy az a kevés, amit megértettem, nagyon hatott rám. Néha a tükör elé álltam, szememet és szemöldökömet vizsgáltam, államat, koponyám formáját és dudorodásait; majd órákig figyeltem a tenyeremet, kerestem benne a dombokat, vonalakat, kereszteket, négyszögeket, pontokat és szigeteket, nézegettem ujjaim formáját, és így kutattam. ki vagyok, mi vagyok, mi vár rám, mi lesz velem? Elkezdtem magammal foglalkozni, de. vesztemre, ekkor is csak a külsőségekkel törődtem. A könyv mindenkinek ugyanazt mondja, de nem mindenki tudja olvasni.
