Kelet-Magyarország, 1998. június (55. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-20 / 143. szám
17. oldal 1998. június 20., szombat A tigmotropízmus mint biológiai jelenség lényege a növényi részek érintési inger által kiváltott görbülő mozgása. Tetszik ismerni, amikor a kacsok, levélnyelek támasztékot keresnek, hogy rácsavarodjanak. Az egész a hajnalkáról jutott eszembe. Erről a bájos, tölcséres, burjánzóan gazdag színvilágú, kerítés befutta- tásra kiválóan alkalmas, szirmait épp mostanság bontogató virágról. Aminek huzalra van szüksége, különben a fene megette a gyönyörű dekorációt. Nem beszélve arról, hogy a hajtásnak „meg kell mutatni", merre tekered- jen. A természet törvénye szigorú. Azt mondja a hajnalkának, hogy keress kapaszkodót és te- keredj rá. Ha nem találsz, muszáj magadat saját magadra kuszálni. Szabályosan kibogozhatatlan, önfojtogató indák sokaságával bíbelődhetünk, ha nem gondoskodunk kellő időben a kellő indításról. De nem a hajnalka a természet egyetlen árva teremtménye, mely csak akaszkodva érzi jól magát, pompázása kiszolgáltatott egy értéktelen, különben eldobandó, koszos karónak. A hajnalka csak csimpaszkodva képes a túlélésre. Nála egy valaki érzékenyebb: sorstársa, az egyedfejlődés csúcsán álló ember. Nézzünk csak körül! Lapozzunk sorsokba, akár a sajátunkba! Kire számíthatunk a válságos pillanatokban? Ilyenkor kiderül, mennyi mindenkit nem vagy félreismerünk. Rokon? Barát? Kedves?... A nagy pillanatokban félredobják az álarcot, kimutatják képességüket a mérhetetlen önzésre, a hárításra, avagy a legjobb szándéktól vezérelve jó nagyot ártanak nekünk. Akkor maradunk egyedül, amikor a legnagyobb szükségünk lenne kapaszkodásra, akkor válunk a legmagányosabbá, amikor a szeretet-madzag épp kicsúszik a kezünkből. Csak egy jó szó, egy biztató tekintet de sokszor kéne! Többet már nem is igen várunk, de a leggyakrabban még ez is fényűzés már, csakúgy, mint az emberi kapcsolatok. A rögtönzött deszkapallók. A recsegő-ropogó pontonhidakat képmutatásból, tettetett örömökből, füllentett barátságokból, érdekérvekből, sziszegve színlelt érzelmekből építjük. Mint Gullivert a törpék, úgy kötöznek agyon bennünket saját álnokságaink. A maskarákat megszoktuk, az őszinteségről leszoktunk, a túlélés jelszavát adjuk tovább: leplezd, mit érzel, különben a leggyengébb, legsebezhetőbb pontodon támadnak rád. Jajj, arra is vigyázz, nehogy nyitott könyv légy. mert kiolvasnak! Isten mentsen, hogy rejtett zugaidat, gondolataidat feltárd! Hagyj jó sok olyan zugolyt, ahová még a lézersugár sem kúszhat be, őrizd azokat az oldalakat, melyeknek sorai mások számára örökre kibetűz- hetetlenek. Ha filmet nézel vagy könyvet olvasol, szurkolj a jóakaratúnak, a nyílt szívűnek, az igaznak — hátha addig a pár pillanatig, ajándékképpen, visszarepülsz a gyerekkorodba. Melyre legmélyebb álmunkba valamennyien visszavágyunk. Ahol nyitottak a terek, ahová a szókimondás a belépő, az őszinteség a maradás ára. Isteni lény az ember, amíg meg nem merült az ember kaméleonszínében — hogy tudta Hörderlin! IMi meg mindennap újra és újra rájövünk, hogy a legjobb, ha egymással kedvesen, nyájasan élünk, s azt az illúziót, hogy a bajban valaki is segít, jobb, ha gyorsan elhessegetjük. Emberek vagyunk, tehát semmit nem várhatunk az emberektől. Az a legokosabb, ha mindent elkövetünk, hogy kitartó munkával magányossá és erőssé neveljük magunkat. Ez nem más, mint csalódásmentesítés, túlélés, védekezés a becsavarodás ellen. Szélcibálta, gyenge, de csodálatos növénykénket pedig futtassuk karóra, legalább ő hadd csavarodjon a természet kedve szerint. Ennyivel tartozunk a hajnalkáknak. Misszió a megmaradásért Létünk erőt és hitet ad a magyarságnak Részlet Nádas Péter Találkozás című drámájából Bodnár István Vasárnap este gálaműsorral fejeződik be Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak fesztiválja. A találkozón öt ország 18 társulata és négy színművészeti főiskolája vett részt. Öt ország, közel húsz színház. Megannyi sors és történelem. Mindennapi küzdelmek és harcok a nemzetiségi létben. Olykor veszteségek és megalkuvások, ám megmaradás minden körülmények között. Áldozatvállalások, küzdelmek. Aztán a köny- nyek és taps, nemegyszer olyan településen, ahol még sohasem láthattak, hallhattak magyar nyelvű színjátszást. Misszió a magyar nyelv megmaradásáért. A fesztiválon tartózkodók közül egy romániai, egy szlovákiai és egy szabadkai színház vezetőjét kértük meg: meséljenek a magukról, a színházukról. Parászka Miklós, a szatmárnémeti Északi Színház társulatának vezetője, rendezője: — Szatmárnémeti régi színházi város, a magyar színészet megteremtésével egyidős hagyománya van itt a színjátszásnak. A város törekvő polgárai már 1847-ben színházépületet avattak, majd 1892-ben épült fel a tágas, impozáns színházi épület, amely ma is otthona Thália papjainak. Ettől kezdve a színház folyamatosan működött. A vidéki magyarságban minden helyzetben volt és van elég életenergia, igény és áldozatkészég, hogy a nemzeti kultúra ápolásának fontos tényezőjét, a színházat életben tarthassa. — Nem volt könnyű ez Ceau- cescu idejében. A magyar nyelvű színjátszást ugyan nem tiltották be, de az előadásokat erősen cenzúrázták. Politikai harcok dúltak például Székely János Hugenották című darabjának bemutatása előtt, amelyet aztán a sok próba ellenére sem vihettünk színre. Nevetséges cenzúrázások folytak, ma már csak mulatni lehet például azon, hogy a János vitéz című darab szövegkönyvét is alaposan kigyomlálták, nehogy ilyesmi maradjon benne, mint „magyar hazám, szép Magyarország”. Alaposan megnézték a bemutató előtt a díszleteket is, nehogy például valakinek az öltözékén, vagy a díszlet virágkompozíciójában a három szín, a piros, a fehér és a zöld összejöjjön. így volt ez Istennel, vagy a vallási szimbólumokkal is. A nyolcvanas évek közepén Koós Károly Budai Nagy Antal című művét szerettük volna bemutatni. Gondoltuk, nem lehet semmi probléma a darabbal, hiszen a román történelemírás is előszeretettel fitogtatta Nagy Antal osztályharcos szerepét. Nem is ezzel volt a baj, hanem a Kárpátok géniuszának egységesítő törekvésével, a Koós Károly iránt megformált előítéletekkel. A sok vita és érveink ellenére sem engedték a darab bemutatását. Erre csak közel tíz éve múlva kerülhetett sor, éppen Kisvárdán. Itt Czintos József is elégtételt kaphatott, hiszen végre el- játszhatta a főszerepet. A kisvár- dai bemutató aztán megnyitotta az utat, Szatmárnémetiben és Beregszászban is bemutattuk a produkciót. Mi ez, ha nem elégtétel? — Hogyan élte meg a színházi tevékenység mindenáron való akadályozását? — Érdekes, hogy ma már mulatni is tudunk rajtuk. De azért a tudat alatt élnek, és néha sajognak. Három évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy a kassai Thália Színházat megszüntetik. A szlovák kulturális minisztérium — akár a Komáromi Jókai Színházat —, 1996- ban megfosztotta jogalanyiságától, és egy regionális kulturális központhoz csatolta. Fabó Tibor azóta az igazgató. — Bevallom, nem szívesen vállaltam el a színház vezetését, de úgy gondoltuk, inkább legyen egy belső tag a vezető, minthogy valakit kívülről hozzanak. A kassai színház sorsa hasonlít annak a nyolcvanéves paraszt bácsinak a sorsához, aki egy településen élte le az életét, mégis három ország lakója lehetett. Mi is tartoztunk már Magyarországhoz, Csehszlovákiához és most Szlovákiához. — Az átszervezéssel döntésképtelenné tettek minket. Az elgondolás állítólag svájci mintára született, csakhogy ott megvan a kellő pénzügyi támogatás is. Mi viszont csak a béralapot kapjuk meg. Ám a gázsi sem sok, a műParászka Miklós vészeink átlagos havi fizetése 6000 korona, azaz mintegy 36 000 forintnyi összeg. Nagyon kell takarékoskodni. Díszleteink szegényesek, alig jut pénz tájolásra. Ezért a színészeink sokoldalú emberekké váltak. Ha kell, pakolnak, súgnak, kellékeket készítenek, számítógépen dolgoznak. Sajnos, évről évre csökken a bemutatóink és előadásaink száma. Jövőre már csak 4 bemutatót és mintegy 140 előadást tervezhetünk. — Mondják, teher alatt nő a pálma. Néhány év alatt úgy összekovácsolódott a társaság, hogy a határon túli magyar színházak közül az egyik legjob- bá vált. Két éve elnyertük a kisebbségi díjat, amelyet Budapesten adtak át, majd tavaly újabb két díjat is nyertünk. Ez a mi igazi sztorink! A történelem vihara az utóbbi tíz évben leginkább a vajdasági színházokat sújtotta, ahol a harcok miatt nemegyszer a színészek léte is veszélyben forgott. Korica Miklós és Jónás Gabriella, a szabadkai Népszínház művészházaspárja szomorú eseményekről tájékoztat: — A horvát és a boszniai háború idején a fiatal színészeink többsége Magyarországra menekült. Volt olyan idő, amikor csak egy színművészből állt a társulat. Patinás színházunk teljesen tönkrement. Az 1995-ben visszakapott épületnek csak a felújításra szoruló falai maradtak meg az előző vezetés gondatlansága következtében. A több mint 600 nézőt befogadó színházterem játékra azóta sem alkalmas. Hull a vakolat, a nedves falakból lógnak a megmaradt kábelek, nincs világítás, nincs fűtés, a teremben nincsenek székek. Fölszedték, kidobták, elvitték csillárostól, hang- és fénypultostól, minden mozdíthatóval együtt. A színpadi technika beépített részeit vandál módon kiszaggatták, lefűrészelték, megsemmisítették. Az alagsort, a zenekari árkot, a fűtőbe- rendezésket, a volt forgószínpad gépeit elárasztotta a talajvíz, az elavult csövekből folyamatosan szivárog a viz, ami alámosta az épület alapjait. — A fentiek ellenére élünk és játszunk. Az 1995/96-os évad első felében használhatóvá tettük a színház előcsarnokát és a kamaratermet, ahol ma is előadásokat tartunk. De volt már „zsinagógaszínházunk”, „téglagyári színKorica Miklós házunk”, „könyvtárszínházunk” és utcaszínházunk. A korábbi évek 240-250 előadása helyett tavaly már csak 3 bemutatót és 40- 50 előadást tarthattunk. — Talán az új évadban a mi sztorink is beteljesülhet. A fenntartó, a kulturális minisztérium és az önkormányzat ugyanis ígéretet tett a színházépület rendbehozatalára. Talán színészlakások is épülnek, így a társulat is kiegészülhet. Napjainkban nagyobb szükség van ránk, mint eddig bármikor, hogy a színházunk bizonyítsa létét, erőt és hitet adjon a vajdasági magyarságnak a továbbéléshez, önmaga vállalásához. A nagyváradi Állami Bábszínház társulata a kisvárdai Művészetek Háza előtt Balázs Attila felvételei RÁADÁS Hajnalkák
