Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-02 / 102. szám
14 I Éiá^Ui**áÉ*i2i**álÉÉ«*tÉta*<*«*É«aaÉ*É***<ÉÉÉ**ÉÉ««ÉaaaiÉÉaiiiÍÉÉÉ«*É****É*aM>**«**ÉÉÉÉ*É**<**«iÉ«É**MÉ*É**a*M<M*ÉÉÉ*aÉÉÉai Napkelet • A KM hétvégi melléklete □ TÁRLAT Fülöp Sándor képei Dombság A nagyecsedi Berey József Helytörténeti Gyűjtemény és Galéria legújabb tárlatán a debreceni születésű (1928), de már évtizedek óta a mátészalkai Esze Tamás Gimnáziumban oktató Fülöp Sándor festőművésztanár képeit láthatja a közönség. A pedagógus-alkotó életének elmaradhatatlan része a festészet. Tevékenységének dinamizmusát sejtetni engedi, hogy rendszeres résztvevője a különböző alkotótelepeknek, -táboroknak. Művei eljutottak Hollandiába, Németországba, Ukrajnába; ismerheti őket szűkebb pátriánk közönsége is. Olajképein a szatmári táj, az ott élők mindennapjai, e természeti szépségekben gazdag vidék hangulata jelenik meg. Az ecsedi kiállítást május 9-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Mátészalka Hívők Tanya Krisztus Szűcs Róbert felvételei Lovasfogattal a gáton Aki küszködött már a szatmári sárral, az tudja, micsoda kincs a műút Balogh Géza Permetez az eső. Sűrű, vékony szálak tengerén néz át az ember, s a nyakába csörgő hideg permet dacára felsóhajt: istenem, de gyönyörű! A Túr tisztabereki hídján állunk, és amerre nézünk, nem látunk mást, csak vastagon gomolygó felhőket, messzire világító fehér kökénybokrokat, és a zöld ezernyi változatát. Ember sehol. Csak egy ijedt vadkacsapár rebben fel a vízre hajló bokrok alól, s egy kakukk repül át kényelmes tempóban a folyó fölött. Most már ráér, lerakta a tojását. A parton fészkelő nádiposzáta fészkébe persze. A folyó tegnap még áradt, ma már lassan apad. A tegnap még barna színe egyre inkább szürkére vált, csak ott színeződik megint barnára, ahol egy-egy kisebb árkon eléri az esővíz. A híd alatt élesen jobbra fordul a Túr, gyönyörű erdő követi a töltés ívét. Már zöldülnek a fák. A tölgy ugyan még makacsul barna, de a juhar, a szil, a kőris már kihányta a leveleit, a fűz pedig szinte nyári zöldben pompázik. Harsogóan zöld a töltés is, ha nem esne, az ember legszívesebben leheveredne a fűbe. De esik, szakadatlanul. ^ Gátőr, és gátőrház sok van a megyében, de a tisztaberekinek nemigen akad párja. 55 Két éve ilyen esőben aligha álltunk volna itt. Lehetetlen lett volna a faluból idáig kivergődni a sárban. Arra csak néhány edzett ember volt képes, mert természetesen ők a novemberi tartós esők idején is mindennapos látogatók voltak. Nem lehettek sokan. Baranyi József köztük volt. Sőt, egészen biztosan ő volt a leggyakoribb nézelődő a berki hídon, ami nem is csoda, hiszen ő a tisztabereki gátőr. Gátőr, és gátőrház sok van a megyében, de a tisztaberekinek nemigen van párja. Vagy három kilométerre a legközelebbi falu, ami most, hogy nemrég megépült a kövesút csupán egy jó iramodásnyi autóval. Persze, csak akkor, ha nincsen hó. Mert ha az leesik...! Még szerencse, hogy az utóbbi időkben olyan soványak a telek. Maga a környék egyébként csodálatos. Csendes, tiszta és rejtélyes. Borzasztó milyen magányos tud itt lenni az ember. Igaz, néha ránk fér a magány, hogy letisztulhasson a zavaros lelkünk, de egy idő után már megint vágyakozzuk a pezsgést. Baranyi Józsefék tizennégy éve jöttek ide a nagy magányba. Nyíregyházáról, az Északi kőrútról... Volt, amikor traktort vagy lovasfogatot kellett küldeni, hogy orvoshoz jusson a beteg. — A KÖJÁL mögül, a negyedik emeletről — nevet a feleség, s hitetlenkedve csóválja a fejét az akkori bátorságukon. — Nyolcvanháromban házasodtunk össze, Jóska akkor már a fejébe vette, hogy gátőr lesz, ha törik, ha szakad. — Előtte mivel foglalkozott? — Egy másik vízügyi cégnél volt karbantartó. Több mint egy évig kellett várni egy megüresedett gátőri állásra, én álmomban sem gondoltam, hogy ilyen messzire kell jönnünk. Dehogy tudtam én a Túrról, Tisztaberekről. Pláne meg erről az eldugott, isten háta mögötti házról. Az egyik rokonunk hozott ki először bennünket egy öreg Trabanttal... Hát, mit mondjak, elég volt az arcára nézni, hogy lássuk a véleményét: ezeknek elment az eszük. A gátőrházat nemrég újították fel. Három szoba, fürdőszoba, nagy konyha, s természetesen a gazdasági épületek sora tartozik hozzá. Az idegeneknek a nagy szín tetszik talán a legjobban. Nem az épület nagyszerűsége vonzza persze a tekintetet, hanem az előtte legelésző kecskenyáj. Hét anya s vagy tizenöt gida harapdálja a gát fűvét. — Mi lehet kezdeni ennyi kecskével? — Vannak időszakok, amikor keresettebbek a birkánál is — feleli a férj. — És persze ott a kecsketej, ami valóságos kincs. Ha közelebb laknánk valamelyik városhoz jó pénzt kapnánk érte, de így is nagy hasznát vesszük. Megitatjuk a borjakkal. Három liter tejhez hozzáadunk két liter vizet, mert a kecsketej túlságosan is kövér. — Gondolom néha-néha le is vágnak egyet. — Elsőrangú a húsa. — De két ember hogyan bír el egy kecskével? — Van hűtő, meg azért a vendégek se ritkák. Nemrég például, amikor átadták az utat három kecském bánta. Megígértem az útépítőknek, ha elérnek hozzánk, olyan pörköltet kapnak, hogy megemíegetik, amíg csak élnek. Aki küszködött már nehéz helyzetben a szatmári sárral, az tudja, micsoda kincs a műút. Baranyiéknak volt ugyan kocsijuk már korábban is, de azt az év jelentős részében ben kellett tartani a faluban az egyik ismerősüknél. A baj pedig köztudomásúlag mindig a leglehetetlenebb pillanatokban jön. — Én még az útnak sem tudtam igazán örülni — mosolyog a fiatalasszony. — Amikor először jöhettem volna egészen hazáiig a kövön, nem kipukkadt az a bitang bicikli...!? Én bizony végigbőgtem az utat. Most, hogy örülnöm kéne, kilyukad a bicikli! Voltak azonban ennél jóval veszedelmesebb pillanatok is korábban. Volt, amikor traktort kellett küldeni értük, hogy orvoshoz jussanak, egy másik alkalommal pedig lovasfogat jött a gátőrnéhez. Akkora volt a sár, hogy egy traktor se birkózott volna meg vele. ^ Pár éve összekötötték Kishódost Kispaláddal, így megszűnt a zsákjelleg, kitágult a világ. — A kishódosi kollégámnak, Juhos Károlynak telefonáltam — idézi fel a torokszorító perceket, órákat a férj. — Ő aztán intézkedett. Kerített egy lovasfoga- tot, s a gát tetején útnak indította. Én pedig dunnát, párnát tettem a szekérderékba, s arra rá az asszonyt. így jutott el Hódosra, onnan pedig már kocsi vitte tovább az orvoshoz. Kishódos légvonalban alig több mint négy kilométerre van Berektől, de körben a kövön megvan talán tizenöt is. Valamikor ez a falu, s az itteni gátőrház SÜTŐ ANDRÁS: Anyám könnyű álmot ígér (részlet) Egy napon így szólt anyám: — írhatnál rólunk is valami könyvet. — Nocsak! — néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? — Igaz legyen — mondta. Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem — a kézmozdulatáról is ítélve — a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő, szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! — megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk. — Ez nekem is gondom — adtam meg magam. — Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval bontottan, akár egy fehér koporsó. Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatla- nok már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából. — Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk. Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetőségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék, a muskátlit — a népdalbelit — félre kell állítanom. — A földre le vele! — szokta mondani anyám. — Ő már eleget látott. A ház mellett van a deszkából tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy villás fejét ügyesen félrefordítva, minő találékonysággal igazodik az ajtó méreteihez. Ódébb egy koffernyi tyúkketrec s parányi akol a juhok számára. A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja, hányadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek ne- ki-nekilódul, a lánc a levegőbe kapja, torkát fojtogatja. Ettől köhög, és furcsamód prüszköl, mintha szőrt nyelt volna. Anyám neveti s rászól: — Bolond, repülő kutya! A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet tőle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra fel-
