Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-19 / 116. szám
199S. MÁJUSIÓ., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete 3 k Szabolcsból 10-én szentelték fel Nagykálló főterén Az 1848-49-es magyar szabadságharc legendás hírű honvédseregének születésnapja május 16. E napon jelent meg ugyanis gr. Batthyányi Lajos miniszterelnök és br. Baldacci Manó ezredes, az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökének kiáltványa, mely bejelentette, hogy a kormány az áprilisi törvények által előírt nemzetőrség felett 10 000 főből álló rendes nemzetőrséget, a később általánossá vált szóhasználattal, honvédséget szervez. A honvéd 3 évi szolgálatra kötelezi el magát, egyenruhájáról, fegyverzetéről az állam gondoskodik, belépéskor 10 pengőforint foglalópénz üti a markát, majd pedig rendszeres ellátmányért a honvéd napi 8, a tizedes 16, az őrmester pedig 24 krajcárért szolgál. Kijelölték a toborozási körzeteket is. A 10. zászlóalj alakuló helye Debrecen lett, s a zászlóalj legénységét Szabolcs, Szatmár, Bereg, Ugocsa, Máramaros megyékből és a Hajdúkerületből nyerte. Toborzóhelyek működtek Debrecenben, Nagykállóban és Nagykárolyban. Szabolcs megye jó példával járt elöl az újoncok félfogadásában, ami elsősorban Finta Márton polgári biztos és segítőtársainak volt köszönhető. Olyan jól megszervezték a toborzást, s oly nagy lelkesedéssel hajtották végre, hogy amikor 1848. június 7-én Kállóba érkezett a hadfogadó kormány, ott már mintegy 900 újoncot talált, akik közül a 10. zászlóaljhoz 623, a 62. Turszky magyar sorgyalogezredhez pedig 230 alkalmasnak ítélt fiatalt küldtek. A 10. zászlóalj e gyors toborzásnak köszönhetően 1848. július végén már kimozdult Debrecenből, s Szemere Pál őrnagy parancsnoksága aíatt a Délvidékre menetelt a fellázadt szerbek megfékezésére. Itt estek át a tűzkeresztségen, majd a szabadságharc sok nagy csatájában vitézül harcolva Borosjenőnél tették le a fegyvert 1849. augusztus 20-án. ízig-vérig szabolcsi alakulat volt az 1848 augusztus-szeptemberében szervezett önkéntes nemzetőr zászlóalj is, melynek zászlaját 1848. szeptember 10-én szentelték fel Nagykálló főterén. Gr. Dégenfeld Imréné, a megye főispánjának felesége az általa adott zászlóra két selyemszalagot is kötött, melyek felirata: Győzni vagy halni! Szabolcs a hazáért! 1848 sept. Ez a zászlóalj Patay István őrnagy parancsnoksága alatt 1848. szeptember végén hagyta el a vármegyét, s október 7-én már Ozoránál részt vett Jellasics tartalékhadtestének lefegyverzésében. A Dunántúlon, majd 1849 elejétől Szolnok térségében harcolva rendes honvédzászlóaljjá alakultak át, hadrendi számként a 48-at kapták, de megtartották „szabolcsi” előnevüket is. A zászlóalj részt vett a tavaszi hadjárat minden jelentősebb csatájában, majd a nyári csallóközi harcokban zászlójukat III. osztályú, parancsnokukat Rakovszky Sámuelt III. és II. osztályú vitézségi éremmel tüntették ki, sőt a zászlóalj jogot nyert arra is, hogy különleges vitézsége és bátorsága jeléül a megkülönböztető vörössipkát viselje. A komáromi védősereg tagjaként 1849 október elején tették le a fegyvert a császári csapatok előtt, zászlójukat azonban Rakovszky Sámuel ezer veszély között csempészte haza, majd Krasznay Péter hadnagy Nyírbaktára, a zászlóanya kastélyába visszavitte. Innen került a zászló még a múlt század végén múzeumunkba, s ma, restaurálva a szabadságharc egyik legértékesebb relikviája. Megyebeli ifjak alkották jórészt az 1848 szeptemberében Debrecenben felállított 28. honvédzászlóalj legénységét. A 459 újoncot egyrészt toborzással, másrészt az ősztől bevezetett sorozással állította ki a vármegye. Ők is hamarosan a harctérre kerültek Damjanich tábornok dan- dárába, s a legendás ve- ressipkás 9. honvédzászlóalj jó tanító- mesterüknek bizonyult. A dicsőséges tavaszi hadjárat során Nagysal- lónál, majd Buda ostrománál remekelt a zászlóalj, ezután pedig Vácnál és Debrecennél már az oro szókkal ütközött meg, s végül a világosi síkon tették le a fegyvert. Teljes egészében szabolcsi újoncokból sorozták Nyíregyházán 1848 novemberében a 43. honvédzászlóaljat is. A 1076 főt számláló alakulatnak azonban nem jutott fegyver, s így lándzsákkal felszerelve vonultak 1849. január elején Kassa mellé Franz Schlick császári-királyi altábornagy ellen, akitől a magyar sereg súlyos vereséget szenvedett. A megrendült fegyelmű zászlóaljat azonban Kál- noky Antal százados, zászlóaljparancsnok olyan sikerrel szedte rendbe, hogy a hónap végén Bodrogke- resztúrnál már csatadöntő rohamot hajtottak végre a szabolcsi honvédek. Ezekben a hetekben Timár-Szabolcs községekben biztosították a Tisza vonalát, majd részt vettek február végén a kápolnai csatában. Tavasztól a Felső- Magyarországot védő IX. hadtest keretében próbálták — kevés sikerrel — a tízszeres túlerejű orosz támadást kivédeni. A folyamatos, sok-sok ütközettel tarkított visszavonulás során a zászlóalj lassan elfogyott, s a maradék tisztikar és legénység 1849. augusztus 18-án Dévánál tette le a fegyvert a cári csapatok előtt. Méltán lehetünk tehát büszkék arra, hogy Szabolcs lakossága az elsők között vette ki a részét a honvédelemből, s mintegy 5500 kiállított újoncával előkelő helyet foglalt el akkor a magyarországi vármegyék sorában. Bene János muzeológus 1848-as honvéd Belánszky-Demkó Péter reprodukciói A KM VENDÉGE A szülőföld felfedezője Kovács Bertalan Manapság — a megélhetési nehézségek közepette — igazán nem számít ritkaságnak a pályamódosítás, ám arra a tényre mindenképpen felkapja a fejét az ember, ha azt hallja: léteznek olyan emberek, akik a gazdagnak, s hazánk viszonyai között a korlátlan lehetőségek földjének (is) mondott Dunántúlról hazaköltözik Szabolcsba. Az immár — ismét — kisvárdai Zoltai Dénes ezen ritka emberek egyike, hiszen közel három évtizedes távoliét után telepedett újra szülővárosában. — Eseményekben gazdag katonatiszti pályafutásom végén, pontosabban nyugállományba vonulásom után merült fel bennem a hazaköltözés gondolata. A gondolatot 1994-ben követte a tett, ám akkor még úgy terveztem, hogy szülőföldemre csupán rövid időre látogatok, úgymond pihenek egy kicsit, majd ismét visszamegyek Szombathelyre, ahová sok szállal kötődtem, s kötődöm ma is — eleveníti fel a közelmúlt eseményeit beszélgetőtársam. — Szégyen, vagy nem, de tény, egykori megyémben, sőt még szülővárosomban is — nem túlzás(!) — térkép segítségével közlekedtem, hiszen huszonnyolc év alatt bizony szinte minden megváltozott. Kezdetben csak kicsit, később aztán egyre inkább bosszantott, hogy itt szinte minden szájhagyomány útján terjed, azaz, ha valamit meg akarok tudni, valamit meg akarok találni, nincs más mód, meg kell kérdezni! Kutattam én persze a könyvesboltokban olyan könyvek után, amelyek révén othhonosabban mozoghatok régi-új városomban, s az egész térségben. De hiába, mert ilyenek egyszerűen nem léteztek, illetve az is lehet, hogy csak én nem találtam ezeket. Mindenesetre keserű tapasztalatként leszűrtem, ha vannak is ilyen — a Dunántúlon egyébként teljesen megszokott — kötetek, valamilyen rejtélyes oknál fogva nem hozzáférhetőek. A kezdeti bosszanko- dás később tettvággyá érlelődött: megszületett az úgynevezett Kis- várda Kisokos információs adattár ötlete. A kiadvány alapkoncepciója az volt, hogy a füzet tartalmazzon minden olyan fontos Zoltai Dénes adatot, információt a városról, amelynek révén az idegenek — sőt a település polgárai is — könnyedén eligazodhatnak. — Az elképzelés, a cél tehát világos volt, ám a megvalósítás egyáltalán nem ment olyan gördülékenyen, ahogyan kezdetben reméltem — mereng el az adattár ötletgazdája, majd hozzáteszi: — Az még csak hagyján, hogy ismeretlenként nagyfokú bizalmatlanság övezett, ám tősgyökeres kisvárdai segítőtársaimnak sem volt könnyű dolguk. Pedig — bár a kiadvány ötlete csak itt számított eredetinek — hézagpótlónak szántam a Kis- okos-t. Végül aztán az agilis munka, ha nehezen is, de meghozta gyümölcsét, kijött a nyomdából az egykori katonatiszt első önállóan szerkesztett információs kiadványa. Mint Zoltai Dénes fogalmaz, az ujjgyakorlatnak szánt szer- Amatőr felvétel vezői, szerkesztői tevékenység végül lázba hozta, ráadásul — ismeri el önkritikusan — az „elsőszülött” füzetének sem tartalmával, sem pedig a minőségével nem volt maradéktalanul elégedett. A hazaköltözése óta eltelt néhány év alatt újabb — az elsőhöz hasonló, ám immár tágabb területeket, egész régiókat felölelő, s nem utolsósorban egyre inkább javuló minőségű — kiadványok fűződtek a nevéhez. Csapatmunka terméke volt a Határmenti Gazdasági Övezet, a NyíregyHÁZI Információs Adattár, illetve a Kisvárda és térsége című kötet is. Valamennyi munka megszületéséhez szükség volt persze az érintett települések vezetőinek erkölcsi segítségére, s nem utolsósorban a vállalkozások, cégek anyagi áldozatvállalására is. — Legújabb tervem megvalósításával minden eddiginél nagyobb fába vágtam a fejszémet, ugyanis egész Szabolcs-Szat- már-Bereg megye idegenforgalmi, turisztikai látnivalóit igyekszem egy szándékom szerint reprezentatív külsejű, gazdag tartalmú kötetbe gyűjteni — avat be a legfrissebb ötletének kulisszatitkaiba. A munkával két legyet akar ütni egy csapásra, hiszen mint mondja: az új könyvhöz elengedhetetlenül szükséges gyűjtőmunka során ismét felfedezheti megyéje általa hajdan persze ismert, de mára bizony a feledés homálya mögül csak fel- felsejlő gyönyörű tájait, látnivalóit.
