Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-19 / 116. szám
TÁRLAT Végzősök munkái File Mónika alkotása Kiss Andrea üvegkompozíciói A hagyományokhoz híven — közeledvén, a tanév végéhez — a közelmúltban nyílt mega nyíregyházi tanárképző főiskola kerengőjében a negyedéves rajz szakos hallgatók zárófvizs- gajtárlata. Az idén a rajz-vizuális kommunikáció szakon tizennégyen, a matematika-rajz és biológia-rajz szakokon hatan-ha- tan, a hittanári-rajz szakon négyen, a földrajz-rajz szakon tizenegyen fejezik be -— várhatóan eredményesen — tanulmányaikat. A közszemlére tett, igen változatos tematikájú és technikájú, összességében magas színvonalú kiállítási anyag sok-sok kvalitásos rajztanár-jelöltről, több nagyon tehetséges, már csaknem teljesen kiforrott művészről tanúskodik. Pozsonyi Zénó munkája Hallom a madarak énekét — Skizofrénia... Mintha villám hasított volna belém, úgy éreztem magam, amikor az orvos közölte, mi a lányom betegsége — mondja G.-né. Ikerlányai, Niki és Viki nem egypetéjűek. Születésüktől fogva tűz és víz: egyik szőke, másik barna, Niki a matekot szerette, Viki az irodalmat. Különbözött az ízlésük is. A szülők pedig tudomásul vették: az egyik nyüzsgő, mint az anyja, a másik visszahúzódó, mint az apja. Niki nehezen barátkozott, Viki könnyen, viszont irigyelte testvérét, amiért neki — ugyan csak egy, de — igazi barátnője van. — Éppen azért, mert annyira különbözőek, nem figyeltünk fel a gyerek betegségére. Utóbb derült ki: talán az lehetett az első jel, amikor egy nyári szünetben Niki hirtelen lefogyott. A belgyógyászaton kezelték, majd átkerült a gyermek-pszichiátriára. Niki két év után mondta meg: már korábban érezte, hogy valami nincs rendben, szorong, rossz a közérzete, de nem tudta szavakba önteni gondolatait. A gimnáziumban végig jeles volt, úgy is érettségizett. Maximálisan akart — ez is tünete a betegségnek — mindenből teljesíteni. — Akkor még csak annyit tudtam erről a betegségről, hogy a sok tanulástól, főként egyetemisták szokták kapni. Sajnos, felületesek az ismereteik azoknak is, akiknek nincs a családjukban ilyen betegség. A filmekben őrülteknek, brutális gyilkosoknak, közveszélyeseknek ábrázolják a skizofréneket, hogy minél hatásosabb legyen a krimi. Csakhogy ez nem igaz. A skizofrén leginkább magára nézve veszélyes: a betegség legsúlyosabb szövődménye az ön- gyilkosság. — Nikinek rajtunk kívül senkije sincs. Az utcára sem mer kimenni, mert úgy érzi, homlokán viseli a bélyeget, mindenki őt nézi. Habár a képességei megvoltak hozzá, nem tanult tovább. Az írásbeli sikerült, a szóbelire képtelen volt elmenni. Viki viszont lassan végez az egyetemen. Niki otthon a háztartást vezeti, ebben is mániákusan precíz: patyolat rendet tart, s ezt megkívánja tőlünk is. A legjobban az aggaszt, mi lesz vele, ha mi már nem leszünk. Nem mehet tönkre a másik gyermekem házassága azért, mert neki a beteg testvérét kell ápolnia. Kellene egy olyan ház, ahol ők is emberhez méltóan le tudnák élni az életüket. Legtöbbjüknek munkahelye sincs, így biztonságos anyagi háttere se. Mi a vége? Bezárják őket egy intézetbe, sokkal súlyosabb betegek közé, ahonnan tényleg egyetlen kiutat látnak: az öngyilkosságot. Annyira fáj, hogy úgy kezelik őket az egészséges emberek, mint a leprásokat. Pedig vannak köztük egyetemet végzettek, jogászok, orvosok, színészek. De ezt a betegséget mindenki titkolja — éppen azért, mert amint kiderül, elfordulnak tőle. A hasadásos elmezavarban szenvedő ember egyik agyféltekéje normálisan működik, míg a másik úgy, mint a számítógép, amelybe vírus került. Jellemző tünetek: a betegnek látomásai, hallucinációi, téveszméi vannak, úgy érzi, követik, megmérgezik. (Pl: úgy érzi, figyelik, ezért nem száll fel a buszra, megvárja a következőt.) Gondolkodási zavarok, zavaros beszéd, bizarr viselkedés, csökkent ítélőképesség, fáradékonyság, szokatlan érzések. A betegség általában a fiatal felnőtt korban (18-28 év) jelentkezik. A skizofrénia olyan krónikus betegség, melyben a tünetek a kezelés során javulnak, de visszatérhetnek. Gyakorisága az össznépességben százból egy, míg ahol a közeli vérrokonok között skizofrénia fordult elő: tízből egy. A terápiának köszönhetően hosszú évek eltelhetnek csaknem tünetmentesen. Van, aki napi 12 órát dolgozik, szedi a gyógyszereit és senki nem gondolná róla, hogy beteg. Ági (34 éves), egyetlen foglalkozást el nem mulasztana. Meggyőződése, azért érzi ilyen jól magát, mert az orvosok lelki- ismeretesek, nyitottak, segítőkészek, bármilyen problémával bizalommal fordulhat hozzájuk. — Előítéletet mondani a legkönnyebb, de ezzel a betegséggel megbirkózni, vele együtt élni nagyon nehéz — mondja. — A foglalkozások sokat segítenek abban, hogy felfedezzük az élet örömeit. Megismerjük magát a betegséget, az előzményeit, az orvoslását. A megfelelő gyógykezelésnek, terápiának köszönhetően nagyon jól vagyok, a kilenc év alatt mindössze kétszer voltam kórházban. Ági tanítónőnek készült. Leérettségizett, de a felvételi már nem sikerült, a betegség első tünetei akkoriban jelentkeztek. Inkább nem beszél arról, amikor már nagyon rosszul volt, s édesanyja — aki maga is skizofrén — orvoshoz vitte. — Ha valakiről megtudják, hogy ez a betegsége, rögtön a legrosszabbra gondolnak és elfordulnak tőle. Nem tudják, milyen jók és tiszta lelkűek betegtársaim. A foglalkozásokon az együttlétek mindenképpen építik az embert, önbizalmat adnak. Minden hónapban felülvizsgálatra járok, s ilyenkor az orvosnővel minden gondomat megbeszélhetem. Ő egy biztos pont az életemben, tudom, nem hagy magamra, nem vagyok egyedül a világban. Tőlem is elfordultak az ismerőseim, amikor kiderült a betegségem. De találtam új barátokat, akik belső értékeimért szeretnek. Édesanyámmal élek, amiben tudok, segítek neki. A családterápiának köszönhetően stabilizálódott az állapota. Van, amikor kicsit elhagyom magam, mert nehezen tudok megbirkózni az egzisztenciális problémákkal. Ilyenkor azzal vigasztalódom, hogy az élet apró örömeit keresem: a kertben, a virágok között megnyugszom. A növények nem bántanak. Amíg hallom a madarakat énekelni, amíg ezt észre veszem, addig jó... Próbálunk kapaszkodni. Szívesen vállalnánk egy négyórás munkát, hogy mi is érezzük, hasznosak vagyunk. Sokkal jobb volna, mint otthon ülni és a betegségben őrlődni. Úgy érzem, egy beteg ember is kiteljesedhet, adhat át szeretetet, megértést, a társadalom hasznos tagja lehet. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de igazak. Szavazni is elmentem, mert érdekel az ország sorsa. Nekem akármilyen nehéz is, bizakodom a jövőben. Az országban egyedülálló az a megyei érdekvédelmi egyesület, amelyet alig egy éve hoztak létre orvosok, pszichotikus betegségben szenvedők és hozzátartozóik Nyíregyházán. Tagdíjat fizetnek, eddig egyedül a nyíregyházi önkormányzattól kaptak százezer forint támogatást. A klubszerűén működő egyesület tagjai a Sóstói úti kórházban havonta egyszer találkoznak, külön foglalkozáson vesznek részt a fiatalok, ilA foglalkozásokon megtanulják, mire figyeljenek, az egyes tünetek mit jelenthetnek, letve a szülők, hozzátartozók. A betegség kezelésében hallatlanul fontos szerepe van a családterápiának. — A beteg hozzátartozója professzor lesz az ő betegéből, s ezt tudomásul kell vennie az orvosnak is. A pszichoedukációs tréningek abban segítik a betegeket és hozzátartozóikat, hogy megismerjék a betegség lényegét, felismerjék a tüneteket — magyarázza a megyei kórház pszichiátriai osztályának vezető főorvosa dr. Szabó Erzsébet. — Megtanulják, mire figyeljenek, az egyes tünetek mit jelenthetenek. SzemléletKRÚDY GYULA: Az útitárs (részlet) Akkoriban töltöttem be negyvenedik évemet, és néha-néha nagyon szerencsétlen napjaim voltak; valamely katasztrófától rettegtem, amikor reggel kinyitottam a szemem; az éj tele volt balsejtelmekkel; mindig azt hittem, hogy már nem élek soká — kezdte elbeszélését útitársam, akiről nem tudtam sokkal többet, mint amennyit útitársairól szokott tudni az ember, akikkel egy hosszú napot vagy egy végtelennek látszó éjszakát a gőzhajón vagy a vasúton eltölt. (Már régen elment a kedvem attól, hogy új emberekkel megismerkedjem, de útitársam szimpatikus, nyugodt, szomorú szemű, deres hajú és főként igénytelen úriembernek látszott, akiről feltételeztem, hogy nem aspirál egész éjszakai nyugodalmamra. Holdfényben utaztunk, a fák megannyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme elől, egy ezüst sóhajtásos tónál vadludak szálltak nagy messziségben, a vasúti töltés mellett futó szürke országútról az volt gondolható, hogy rajta boldogtalan emberek men- degélnek a fák lassú szívverés módjára ingó árnyékaiban, olykor kis fehér házak tűntek fel, mint heverő kutyák, egy fale- vélnyi ablak mögött mécses égett, tán most gyilkolnak meg valakit, vagy utolsókat hörög egy haldokló vén paraszt; utolért az eső, mint a bánat, és az elsötétedett éjszakáéból könnyeket vert a részvétlen ablakra. — Vajon mit csinálnak azok, akiket szeretek? — gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallhatnám kedves szájak kedves, tetszetős beszédét és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná.) — Nem akarom sokáig untatni életkörülményeimmel — folytatá útitársam. Haszontalan fecsegés volna az, mint az útitársak szokásos, álmos, érdektelen előadása, amíg a vonatot várják egy állomás dohos várótermében, s a jelzőharang konokul hallgat a háztetőn. Azt vettem észre, hogy az emberek többsége mindig vásárra megy. A legnagyobb ritkaság a vőlegény. Az a lovagregénybeli bolond pedig, aki tíz-tizenkét óra hosszat rázatja magát vasúton, kocsin, szánkán, hogy egy nő kezét megcsókolhassa, hogy a suttogó hangját hallhassa, hogy a szoknyáját vagy a zubbonyát megszagolhassa, hogy imádkozó hangon, visszafojtott szuflával szavakat mondhasson egy kert végében egy lugasban vagy egy gyalogösvényen, ahová a nő titokban, az ágyból szökött ki — az olyan bolond ritka, mint a fehér holló. Valamikor ilyen fehér holló voltam én, úgy robbantam a szerelemtől, mint a dinamit a kőbányában, amelynek aztán egy darabig húzódik sárga füstje a hegyoldalban, majd elvész nyomtalanul. Annak örültem, ha az út jó részét tengelyen, őszi esőzésben, boldogtalanná ázott köpenyegben kellett megtenni, mint Petőfi idejében utaztak a vőlegények. Zsidó kocsmákban megérintettem a háziáldást. Haramiavilágból itt maradott csárdásokkal töltöttem az éjszakát. Tagbaszakadt szolgálóknak ígértem házasságot, amíg szent szerelmemhez utaztam. Nem voltam ostoba. Kihasználtam az utazás gyönyörűségeit, többnyire részeg voltam a bortól, tájképtől, hársfák vagy állomások szagától, el^ Előítéletet mondani a legkönnyebb, de ezzel a betegséggel megbirkózni nagyon nehéz. yy Napkelet • A KM hétvégi melléklete ^ Az utcára sem mer kimenni, mert úgy érzi, homlokán viseli a bélyeget. j j
