Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-09 / 108. szám

A végzet négy kér megtettem-e, hogy ne történjen meg. Úgy hiszem, igen. Sokat hadakoz­tam a Volánnal a helyiek ér­dekeit szolgáló járatok mi­att, de nem sok sikererei, mindig a kibúvókat ke­resték. Nem sikerült a buszmegállót sem áthe­lyeztetni egy másik út ra — a KPM érve az volt, hogy az nem az övék, hanem az önkormányzaté —, nekünk vi­szont nem volt pénzünk a szé­lesítésére, hogy elcse­rélhessük. Azt vi­szont nem tették rendbe, ami az övék, mondván: elfogyott a pénz. A meg­állók kiépítése (az önkormányzat vett busz­váró épületet!) nem a mi feladatunk. Saj­nos tudom azt is, milyen teher alatt dol­goznak a buszvezetők, ismerem a Volán elvárásait, pedig az emberi terhelhetőség véges. Remélem, a falugondnoki rendszer kiépítésére eredménnyel pályázunk, s ak­kor talán lesz egy kisbuszunk, hogy a ta­nyasi gyerekeket szállíthassuk. Spiller Mihályné, a magyi iskola igaz­gatója egy, a busztól gyorsan odaszaladó gyerektől hallotta először a hírt. — Azonnal odarohantunk a takarító­nővel, kérdeztem, hívták-e a mentőket, de kiderült, a közeli házból már megtették. Többen állták már körül a kisleányt, aki a füvön feküdt, sápadt volt, sírdogált. Jött az egyik óvónő is, hogy ha autóval szál­lítható, gyorsan kerüljön orvoshoz. Ala­posabban megnézve azonban látszott, nem szabad megmozdítani. A jobb lába volt nagyon tönkremenve, kifordulva, bor­zasztó látványt nyújtott. Telefonáltunk a leveleki doktor­nőnek is. Nikolett óvónője Herczku Istvánná, ő is hamar a helyszínre sietett. — Látszott, hogy súlyos a sé­rülése. Próbáltam vigasztalni, nyugtatgatni, hogy lekössem. Fi­gyelt, válaszolgatott is, időnként el-elvesztette az eszméletét. A mentővel a sofőr és még valaki jött ki, beszóltak, hogy inkább a rohamkocsi kellene Nikolett álla­pota miatt, de nem tudtak küldeni. Mivel a doktornő szerint nem volt mire várni, hi­szen mielőbb kórházba kellett vinni, rátet­ték a hordágyra — közben oda sem mer­tem nézni —, én is beszálltam, hogy elkí­sérjem. Kértem a mentőst, hogy adjanak neki fájdalomcsillapítót, ő a doktornőt kér­te erre. — Kérem, nagy betűkkel írja meg az új­ságba — folytatta felháborodva az óvónő —, hogy az autósok nem adnak szabad utat a szirénázó mentőnek! A szembe jö­vők például jó, ha kicsit lassítottak, ahe­lyett, hogy utat engedtek volna. A mentő sofőrje nagyon igyekezett, kockáztatott is, amennyit lehetett. Mondtam is neki mérgemben: legalább egyszer vihetnének rendőrt magukkal, hogy írja fel az ilyen autósok rendszámát, mert jól meg kellene őket büntetni. Arra vajon nem gondolnak, hogy élet foroghat kockán, s hogy velük, is történhet hasonló tragédia?!!! Borzalmas volt a kórházban látni Niki sérülését. Én úgy képzeltem el, mint a fil­mekben, hogy van egy olyan szoba, ahol minden műszer azonnal rendelkezésre áll, itt azért másként történt. Az ott lévők ar­cán is láttam, hogy súlyos lehet Nikolett állapota, amíg vártunk, próbáltam beszél­getni vele. — Én kétszer is betelefonáltam a kór­házba — emlékezett az igazgatónő —, ki­lenc körül azt mondták, súlyos az állapo­ta, még vizsgálják, 11 körül azt felelték, sajnos nem sikerült megmenteni az életét. O Milyen gyerek volt Nikolett? — Két felnőtt testvére van, későn szüle­tett harmadikként, nagyon kis súllyal. Aprócska, de kis örökmozgó. Látszott, hogy felnőttek között nőtt fel, beszéd­módja felnőttesebb volt társainál/ a .vela együtt óvodába érkezetteket szívesen igaz­gatta. Igazából nem lehet tudni, pontosan mi történhetett azon a végzetes reggelen, igen ellentmondó hírek, vélemények terjedtek el — fogalmazták meg beszélgetőtársaim. (Talán egy mozdulat, lökés miatt került a busz alá?) Azt ismételgették, soha, sem­milyen baj nem történt eddig, beiratkozás­kor úgy az óvodában, mint az iskolában mindig tisztázták a szülőkkel, hogy így jár­nak be gyermekeik. Az óvoda és az isko­la végeztével a dajka, illetve a takarítónő kísérte a buszmegállóig őket. Többen mondták: az a sofőr, akinél a tragédia megtörtént, a gyerekek által legkedveltebb volt, ő szokott a legjobban vigyázni rá­juk. Kováts Dénes Szörnyű tragédia színhelye volt kedden reg­gel fél nyolc tájban Magy község: az óvo­dába indult Kauzsai-tanyai 5 éves kisleány, Kató Nikolett a leszállás során a busz hát­só kereke alá került, a kórházban már nem tudták megmenteni életét. Gyászol Magy, szinte mindenki értetlenül áll a történtek előtt. A körülmények tisztázása szakértők bevonásával még tart. Több, mint 20 éve sok-sok gyerek járt és jár önállóan a falutól néhány kilométer­re lévő tanyáról óvodába és iskolába, a gyakorlat szerint a kisebbeket a nagyob­bak segítik a le- és felszállásban — eddig még soha, semmilyen baleset nem történt. Ezúttal viszont végzetes. Az önálló közle­kedés oka prózai: nincs visszabusz, hogy a szülők kísérjék a gyermekeket, majd haza­térhessenek. Nikolett 4 éves kora óta óvo­dás, rendszeresen így utazott be. Nikolett édesanyját találtuk otthon, ro­konai társaságában. Ügyvédjük nélkül nem kívánt nyilatkozni — bár beszél­gettünk —, hiszen még nem tudni pon­tosan mi történt, s kérte, ne adjunk hi­telt mindenféle mendemondának. Fel- foghat .illannak tartotta a történteket, zokogva annyit mondott: más lehető­ség nincs a gyermekek utaztatására a rossz buszközlekedés miatt. Várja az or­vosszakértői és rendőrségi vizsgálat eredményét (férje Nyíregyházán intéz­te akkor éppen az ügyeket), azt sem tudja, mikor kerülhet sor a temetésre. Azt mindenképpen furcsának tartja — mutatta a véres, szakadt gyermekruhá­kat —-, hogy a kisleány egyik cipője sá­ros volt, mint amivel már a földre lé­pett, a másik viszont tiszta. Ok úgy sej­tik, úgy hallották, az alig több, mint 90 centis Nikolett egyik lábát a busz hát­Málik Zoltán, Magy polgármestere még ottjártunkkor is a tragédia hatása alatt állt. — Én is szeretném tudni az igazságot, gyakorta arra gondolok, vajon mindent TÖPRENGÉS Féltve őrzött őselem ~JT TT örnyezeti katasztrófa történt a héten 1/ Spanyolországban. Egy bányaipari szenny­víztárolóból tízmillió köbméter savas, rá- JL adásul ólmos, rezes, kadmiumos, cinkes szennyvíz jutott a Guadalquivir folyóba. A környék védett növény-, és állatvilágának súlyos károsodásán túl, 5-10 ezer hektárnyi termőföld és termés végzetesen el­szennyeződött. A mérgező szennyártól megemelkedett folyó, a két partján kétszáz­méteres sávban 20 kilométer hosszon égette ki az ott díszlő gyümölcsösöket, gabona-, gyapot- és rizsföldeket, olajfaültetvényeket és legelőket. A használhatatlanná vált kutak miatt a vízellátással is gond van. A becslések szerint mindez 10 millió dolláros kárt jelent a spanyoloknak, ám a tudósok szerint a katasztrófa kihathat egész Európa madárállományára, mivel a kontinens költözőmadarainak 80 százaléka itt szokott át­telelni. Most mondhatja valaki, Spanyolország messze van, mit foglalkozom én ezzel, egyáltalán mi közünk nekünk mindehhez. Azt hiszem nagyon is sok, s nem csupán a madarak említett végveszélybe kerülése miatt — bár az sem kevés, ha felelősség­gel gondolkodnánk a földi élővilág faji változatosságának megőrzéséről. Szeretnék emlékeztetni egy nem is oly régi hasonló — szerencsére nagyságrendekkel kisebb problémát eredményező — esetre. Arra, amikor a Túr hozott át az országhatáron ugyancsak bányából elszabadult nehézfém tartalmú szennyeződést. Szerencsére, ak­kor „csak ” a nekünk oly kedves szatmári folyó halállománya sínylette meg a dol­got. Arról viszont már mit sem tudunk, hogy a belőle kivett öntözővízzel mennyi mérgező anyagot „tápláltunk” a környéken locsolgatott kertészeti kultúrák termé­sébe, azon keresztül pedig magunkba. Kétségtelen, nem a mi bűnünk volt ez a Túr-szennyezés. Kaptuk, mint már koráb­ban, más folyónkban is jó néhányszor. Viszont azért az akkumulátorgyárért — pontosabban annak felépülése esetén a leghíresebb történelmi borvidékünkre gyakorolt, legalábbis hírnévromboló hatásáért —, amit itt a szomszédos Hegyalján akart néhány, rövidlátó „lokálpatrióta” munkahelyteremtés címén Monokon meg­valósítani (remélhetőleg helyénvaló már a múlt idő használata), csak saját magun­kat okolhattuk volna. Ólomszennyezés veszélyét magában hordozó üzemet Tokaj- Hegyaljára! Micsoda elképesztő gondolat, amikor mezőgazdaságunk egyik nagy bá­natára alig van olyan, egyértelmű világpiaci sikernek örvendő „hungarikum ” termé­künk, mint amilyen a tokaji bor. Amit, ha lehetősége adódna — netán csak egyet­len egyszer is egy kicsinyke ólmot kimutatva a borok királyából — olyan szívesen kiütne akár a szlovák, akár az olasz konkurencia a nyeregből. Nem fordulhatunk szembe a joggal terjedő környezetvédelmi szemlélettel. Az Eu­rópai Unió küszöbén nekünk egyébként is egyik legfontosabb feladatunk a termé­szeti adottságokat jobban figyelembe vevő, azt egészséges állapotában megőrző ag­rártermelés megvalósítása. Újabban Brüsszelben is erősebben hangoztatják: főként a csatlakozni vágyó országokban milliárdokba kerülő tettekkel kell reagálni a kör­nyezetvédelmi problémákra; ellenőrizni kell az ipari, városfejlesztési és mezőgazda- sági törekvések környezeti hatásait, s ügyelni kell az „őselemek”: a víz, levegő és a föld minőségére. Galambos Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom