Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-25 / 97. szám
TÁRLAT TEKODEMA-fotók Demeter Ádám felvétele A nyíregyházi Városi Művelődési Központ Fotógalériájában a közelmúltban nyílt meg a TEKODEMA fotografikai csoport (Telek Balázs, Kóczán Gábor, Demeter Ádám, Ma- ' jor Lajos) kiállítása. A négy fiatal alkotó néhány tucatnyi képe különös világot mutat, melynek változatossága sejtetni engedi: a tehetséges kvartett tagjai nem a stílusbeli rokonság alapján találtak egymásra, hanem a fotográfiáról vallott nézeteik hasonlósága terelte őket egy csoportba. Azt vallják: néma fényképezőgépen, hanema „masinát” működtető emberen múlik a fénykép jellege és minősége. Nem fél- . milliókat érő automata kamerákkal dolgoznak, hanem rendszerint a legősibb eszközzel, a camera obscurával, ahogy ezt a XII. századi arabok, vagy a XV. századi tudós festőművészek is művelték. Telek Balázs felvétele Major Lajos felvétele Kóczán Gábor felvétele A TEKODEMA „négyesfogata” Harasztosi Pál reprodukciói „Ilyenek voltunk, vadak és jók...” A fesztivál bizonyította: a romák szeretnek és tudnak szerepelni Kovács Bertalan A kisvárdai ipari iskola főbejáratánál szolgálatot teljesítő alkalmi ajtónállók készséggel igazítják útba az idegent. A vendéggyanús érkezőt egyenesen a tanoda igazgatói irodájában kialakított protokollterembe invitálják, míg a „csak” közönségképű látogatókat buzgón búfélátogatásra biztatják. Az előtérben várakozók a parázsló cigaretták okozta füstködbe burkolóznak, a frissen csapolt sörtől jellegzetes savany- kás-kesernyés restiszag terjeng. Minden jel arra utal tehát: itt bizony buli lesz! A sokaságnak persze erre még várni kell, hiszen a bemelegítésképpen meghirdetett — egyáltalán nem mellékesen: pártelnökös — ünnepélyes megnyitó kampánygyűléssé, sőt később választási fórummá alakul. Mindazonáltal a közönség tagjai — persze inkább csak a publikum korosabbjai — éberen figyelnek, sőt sűrűn bólogatnak. Ez természetes is akkor, amikor a szónokok a termet javarészt megtöltő cigányok húsbavágó gondjairól és azok megoldásának egyre sürgetőbb szükségességéről és módozatairól beszélnek. A komoly szavak közé azért oldandó a kötöttséget és a feszültséget — szerencsére — néha poén is csúszik. (Különösen az ül, amikor a levezető elnök az egyik, vélhetően kapatossága mi^ A nézők öltönyös, egyenszürke sokaságából kitűnnek harsogóan tarka ingeikkel, blúzaikkal. yy att bőbeszédű atyafitól megannyiszor hasztalanul vonja meg a szót, mire a közönségből valaki megjegyzi: — Ne a szót, hanem a mikrofont vonják meg a hozzászólótól!) Minden fórum véget ér azonban egyszer, így kisvártatva elkezdődik a seregszemle, amelyet a szervezők — jelesül a kisvárdai cigány kisebbségi önkormányzat vezetéséhez tartozók — megyei roma kulturális fesztiválnak neveztek el. A röpke két órára játékvezetőből (civilben ugyanis a szpíker foci bíró!) műsorvezetővé lett konferanszié listájába pillantva kiderül, a helyi fellépők mellett szereplőket „delegált” az alkalmi színpadra egyebek között a szatmár- csekei, a tuzséri, a napkori, a tiszakanyá- ri, a tiszabezdédi kisebbségi önkormányzat is. A majdani szereplőket kapásból ki lehet szúrni a teremben, hiszen a nagy nap tiszteletére ünneplőt felvett nézők öltönyös, egyenszürke sokaságából kitűnnek jellegzetes, harsogóan tarka ingjeikkel, blúzaikkal. A fellépők között elvegyülve, velük néhány szót váltva a krónikást némiképp meglepi: a versenyláz, a drukk tapintható, ám az ilyen alkalmak során ugyancsak jelenlévő féltékenységnek nyomát sem látni. — Nem mindenáron győzni, csak jól ^ A fergeteges sikert már produkció közben borítékolni lehetne. szerepelni jöttünk Kisvárdára — osztja meg velem a nagy titkot egy fiatalember, aki szerény kijelentése dacára azért a szokásosnál is izgatottabban szorítja a romák tradicionális hangszerét, a tejeskannát, amely tán soha nem tárolt öblös gyomrában az egészséges fehér folyadékból tán még egy litert sem. Apropó: fehérség! A rendezvény legélesebb kontrasztjának kijáró pálmát minden bizonnyal a barna bőrű, fekete hajú sokaság, illetve a fellépőket a nézők figyelmébe ajánló műsorvezető fehér bőre, mi több, hófehér haja közötti — ám „csak” az előítélet által éltetett — antagonizmus vinné el. Ezúttal azonban ezzel senki nem törődik, hiszen a mikrofonos ember, jelesül Tóth Antal teszi a dolgát: a színpad mellé terelgeti a fellépők népes nyájától el-el- kujtorgó kicsinyeket, gratulál a pruduk- ció után a szereplőknek, s olykor — leginkább a vers- és mesemondók pódiumra lépésekor — csendre inti a publikumot. — Hangosabban, egyem meg! — szól éles hangon a színpad felé fordulva egy testesebb asszonyság, miközben az emelvényen a kis szavaló izgatottan keresi a feltétlenül szükséges kontaktust a mikrofonnal. A következő fellépőt — akinek magassága alig veri az egy métert, s vélhetően életkorát tekintve is inkább óvodás és nem kisiskolás — már nem kell különösebben ösztökélni arra, hogy kinyissa a száját. A pöttöm kisfiú ugyanis torkaszakadtából énekelte, Ákos után szabadon: „Ilyenek voltunk, vadak és jók...” A fergeteges sikert már produkció közben borítékolni lehetne, különösen azok után, hogy a stílusosan bőrszerkóba bújt parányi sztárimitá- tor néha-néha bizony elcsukló hangját, profikat megszégyenítő módon egy-egy jellegzetes rockerpózzal ellensúlyozni igyekszik. (Ez be is válik, a jutalom nem marad el: a siker zajos!) Ha a kisvárdai ipari tanodában az osztályharc (szerencsére) nem is, a hangulat kétségkívül egyre fokozódik. Á főszervező, Lakatos István vállalkozó, a helyi kisebbségi önkormányzat vezetője elégedetten pillant körbe, s megjegyzi: — Minden nehézség és technikai probléma ellenére is érdemes volt meghirdetni és megszervezni a cigányoknak az alkalmi Ki mit tud?-ot. Láthatóan és hallhatóan a közönség is osztja a véleményét, hiszen nemcsak a színpadon, hanem a széksorok között is perdül^ A publikum rögtön ráadást kér, egy emberként zúgja a tömeg: — Vissza, vissza '■99 nek a szoknyák. Különösen akkor, amikor a gitáros-kannás zenészek muzsikája fergeteges ritmusú cigánydalokkal tölti meg a tanoda hatalmas auláját. (Azt itt és most még a zsűri sem vizsgálja, hogy autentikus cigány népzenét hallunk-e, mint ahogy az sem érdekel igazándiból senkit, vajon a táncosok lépéseit miként értékelné a legendás Vásárhelyi Laci bácsi.) Az persze a látotottak, hallottak alapján napnál világosabb, hogy országunk keleti szegletében is újraéled(ez)ő roma népi kultúrát — különösen az ősi dalokat, táncokat — ma még inkább csak az idősebbek éneklik és CSAPIÁR VILMOS: Egy látkép története (részlet) Újra meg újra gondolt rá, azt is mondhatná, hogy éveken át töprengett rajta, de nem akar a félrevezetésnek még a gyanújába se keveredni, őrá ne mondhassa senki, hogy a lelkiismerete szavát rejtett céllal hozza szóba, inkább kiáltsanak rá mindenféle rágalmat, neki nincs semmi szégyellni- valója, sőt titkolnivalója, nem lehet, képtelenség, ezért is beszélne szívesen erről az esetről, hogy lássák, mindamellett kissé könnyelmű volt az idő tájt, hiszen éppen ezt akarja elismerni, saját maga jószántából, de jóvá akarta tenni, még ennél is többet akart, legyen inkább úgy, hogy egy napon, minden előzmény nélkül, neki így is jó, de sajnos védekeznie kell, nem szívesen teszi, az arca, higgyék el, sokszor megjelent előtte, Krisztus is azt hirdette, hogy kedvesebb egy megtért bárány, egyébiránt szó sincs erről, ha neki eszébe is jutott, csupán azért, mert a szörnyű gyanú fölmerülhetett, és neki ezzel számolnia kell, nincs abban semmi elvetendő, hogy fölhívja a figyelmet az akkori lelkiállapotára, amikor maga az eset történt, ez az eset, amelyet ő mesélne el, bármennyire kedvezőtlen első hallásra a jellemére nézve, különben szóba se kerülne, senkinek se beszélt róla eddig, akkor telt le a gyászév, a borzalmas gyanúsítással szinte össze se függő eseményt saját maga hozná szóba, a gyász súlyos lelki terhe, ráadásul két személyt gyászolt, még ha a másik, az ártatlan csecsemő a földi apa számára ismeretlenül is szállt föl a csöppnyi lelkek közé az angyali karba, az új menyasszony, a második feleségnek kiszemelt bőrgyáros, mellékesen szerény hozományú, leánya pedig váratlanul elállt a jegyességtől, családja úgymond lesújtó információkat kapott, erre kár a szót vesztegetni, hiszen ki ne ismerné, aki valaha is együtt élt asszonnyal, azt az ellenállhatatlan vágyat, még a realitásokat is semmibe vevő, a veszélyt meg éppenséggel lényegtelennek föltüntető megszállottságot, ami eluralkodik a még gyermektelen nőn egy különben rendezettnek mondható, szinte ideális házasság harmadik esztendejében, mit ér ezzel szemben az orvosi intés, ha mégoly tudományos alapokra helyezik is, ami bizonyosságot mond ki, de ez esetben nem volt kizárható a siker lehetősége sem: az esély e csekély százaléka ha mégis reménnyel tölti el az eg- zaltáltan fölhevült női lelket, van-e ok a férji féltés hiányát föltételezni vagy eredménytelenségét fölróni, csak azért, mert nem hullatta vég nélkül a könnyeit, igen, a gyász ideje letelt, s elfogadta egy vidéki birtokos meghívását, noha városi lakos volt világéletében, nemcsak szülői háza udvarát hozhatja föl példaképpen, ahová naponta úgyszólván négy lábon sétált be a vidék, hanem az anyai nagyszüleinél eltöltött nyarakat is, ismeri a természetet, elmondhatja, hogy jótékony hatással van a lelkiállapotára, s fiatalabb korában, mikor még mozgékonyabb, ha nem is kifejezetten utazgató volt, mert üzleti teendői e városhoz kötötték, ha csak tehette, fölfrissítette ismereteit, az alatt a két hét alatt a többi meghívottal együtt kerékpártúrákon is részt vett, a falusi táj, a madarak és a fák mindig a gyermekkorba helyezik vissza, a bőrgyáros vagyoni szempontból sem számottevő, érdemtelen családjának visszautasítását sikerült is felfednie, egy napon, évekkel később, mondjuk hát úgy, hogy minden előzmény nélkül, de második házasságának fölbontása után, s akkor, amikora divatszalon-tulajdonosnő, ki később harmadik felesége lett, nem ismerte még, úgyhogy nemcsak jóvá akarta tenni, sokkal többre is gondolt, noha köznapi erkölcsök szerint nem volt mit jóvátenni, hiszen ő le se szállt volna a kerékpárról, s még inkább nem sétált volna a folyó felé, ha nem tapasztalja hajlandóságát, semmi kényszerű következményről nem volt tudomása, talán ezért is ült vonatra, valamilyen erő vezette, a lány különös arca újra meg újra fölmerült, mit kellett volna jóvátennie, az a túlérett gyermek ott leselkedett az út szélén, a vízbe fúlt személy komolyan nem vehető meséjével, mint egy pók, becsalogatta őt a hálójába, mint egy nimfa az ókori hitvilágban, akik még isteneket is meg tudtak téveszteni, ő pedig fiatal volt, jó pár évvel negyven alatt, a természet káprázatainak kiszolgáltatva, jegyet váltott hát addig a kisvárosig, amelynek szállodájában a többnapos kerékpártúra során azon a napon megszálltak, amikor aztán a káprázat kitisztult, a szokatlan érzéki vágyaitól még mindig remegő gyermek és a ténylegesen ott fekvő szerencsétlen sorsú ismeretlen valósággal kérdően meredtek rá, mi volt a bűne, csak annyi, hogy a gyermeket annak hitte, aminek rejtélyes viselkedésével és kihívó kebleivel lenni látszott, a hulla valószínűtlenül hangzó ottlétét pedig egy különös igyekezettel szőtt ' Napkelet • A KM hétvégi melléklete
