Kelet-Magyarország, 1998. április (55. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-25 / 97. szám
199&. ÁPRILIS 25., SZOMBAT __________15 A szerző felvétele járják többé-kevésbé hitelesen, ám a gyermekeknek az ősi múlt felfedezésére irányuló igyekezete mindenképpen dicsérendő. Nem ér rá azonban az ember merengeni efféle elméleti problémákon, hiszen a pódiumon egy újabb csúcs megdöntésére van kilátás! (A jámbor szemlélődő ugyanis korábban úgy vélhette — s tehette ezt joggal — hogy az ováció tovább már nem fokozható.) E tévhit azonban hamar szertefoszlik, hiszen a majd' két óráig tartó fesztivál zárásaként a vendéglátók népes művészeti csoportja következik. A közönség lelkesedését csak fokozza, amikor kiderül, hogy az addig konszolidált öltönyében szemlélődő főszervező is tarka inget ölt, majd határozott mozdulattal megra- adja a nagybőgő kecses nyakát, s maga is úrokba csap. A kisvárdaiak műsora közben virágba borul a színpad. A celofánba csomagolt színpompás tetszésnyilvánításokat csak az egyik gondos zsűritag határozott mozdulata menti meg a pusztulástól; a virágok ugyanis a színpadon maradva könnyen áldozataivá válnának a fürge lábú táncosok önfeledt mozdulatainak. A zsűritag tehát éber, így immár semmi akadálya nincs, hogy a mezítlábas lányok és asszonyok a fekete cipős férfiakkal, fiúkkal egytemben eljárják a jól betanult koreográfiát. A publikum azonban nem éri be ennyivel, rögtön ráadást kér, egyemberként zúgja a tömeg: — Vissza, vissza! S ez meg is történik. A széksorok között a nézők többsége a színpad közelébe araszol és hangosan éljenez. Csupán két nő nem tapsol. Ok is csak rövid ideig tartanak szünetet a tenyerek összeverésében, miután kezükkel éppen zsebükben és táskájukban matatnak. A pillantra felvillanó parányi lángocska és a felszálló füstkígyó jelzi, immár újra tapsolhatnak — s ezt is teszik — miután első próbálkozásra sikerült meggyújtani a cigarettájukat. Bizonyára egy puccos színházteremben ez az intermezzo nem csupán feltűnő, hanem tűzbiztonsági szempontból nyilván tilos is lenne. Ám a hatalmas csarnok légterében kacskaringósan tovaszálló szürke miniködöt ezúttal senki nem veszi rossznéven. A díjkiosztást már nem várom meg, hiszen most aligha van értelme győztesekről, még kevésbé vesztesekről beszélni. Hazafelé egy ismerős állít meg. Hangjában tisztán érezhető némi gúnnyal firtatja: — Mi ez a nagy ricsaj az ipariban? A „tudás” birtokában világosítom fel: — Megyei roma kulturális fesztivált rendeztek. — Ja — „reagálja le” szűkszavúan a hallottakat a vasárnapi sétáló, majd megbo- csátóan ballag tovább. mese kellékének, meleg nyár volt, minden illatozott, és a Mindenható által teremtett élet gazdasága és dicsősége zengett e sivárul kopogó közlés hátterében, csoda-e hát, ha nem volt füle meghallani, ugyanazt a szobát kérte, amelyikben akkor aludt a lánnyal, nem emlékezett a számra, any- nyit tudott, hogy emeleti szoba volt, meg kellett mutatnia a személyzet egy tagjának, ki végigkísérte a folyosókon, megejtő volt a gyermek izgalma, amint a lépcsőkön és a folyosón lépkedett mellette oda nem illő öltözetében, a kerékpárba és a mellénye gombjaiba kapaszkodva kérlelte, hogy vigye magával, vissza is utasíthatta volna, egy halott tanúsága s egy gyermek fantáziálása nem lehetett ok az engedékenységre, de az arca, különösen a szemek az erős szemöldökszőrzettel, távol áll tőle a babonák világa, iskolázott ember lévén, tudós állatorvos fiaként is, egész neveltetésére hivatkozva elmondhatja magáról, bár akkoriban Isten utáni vágya még csak szunnyadt, nem, az ostoba néphit mindent, amit nem ért, de szuggerálja, boszorkányos erőkkel magyaráz, jól példázván az oktatás gyatraságát és ebből kifolyólag az egyszerű ember pogány, zűrzavaros képzetekkel átszőtt istenhitét, minderről megfeledkezve, amikor a lány arca újra meg újra fölmerült, újra meg újra tapasztalta a vonzerőt az időben növekvő távolság ellenére, a faluba is kihajtott konflison, mintha összezsugorodott volna az út, egyszer csak a főtéren álltak a templom előtt, egy arc keresése egész életünkben, micsoda megrendítő igyekezet, nem akarja magát sajnáltatni, de ha egyszer védekeznie kell a legsúlyosabb vád ellen, ami egy apát érhet, akaratlanul is ráterelődik a figyelem egy ma már a Biblia alapján álló ember valamikori vívódására és keserűségére, kereste volna meg a lányt? a nevét is elfelejtette, legalább hat év telt el, nem is emlékszik pontosan, a kocsis a lovat nyugtatta, mert a kutyák máris köréjük gyűltek, idegesítő zajt csapva, ami a kocsmaajtóban állók kíváncsi szemét is odavonzotta, tekintettel az ő errefelé ritkának számító külsejére, talán az utazás módjára is, mit tegyen, ha egy férjjel kerül szembe, dúlja föl egy házasság nyugalmát? hagyta a lányt, aludja ki kalandját, mielőtt visszatér megszokott lételemébe, mit cselekedhetett volna mást? útitervük hátralévő részét egy nap alatt kellett megtenniük, így hát korán indultak, távozása után a személyzet biztosan fölriasztotta és kidobta, magával nem vihette, vigye magával, ha megtalálja? igen, ilyesmi is megfordult a fejében, lám, nem hallgatja el a megértő fülek elől elhatározásának kétség- beesett voltát se, ne sajnálják őt, ismét kénytelen figyelmeztetni rá, nem is azért mesélné el ezt az utazását, mintha különös jelentőséggel ruházná föl, hiszen csak egyiHarasztosi Pál illusztrációja ke volt azoknak a szenvedéseknek, melyeket egy szinte láthatatlanul, belül háborgó lélek viszontagságokkal teli életében átélt, a többszörös pesti háztulajdonos, a vagyonos ember, negyvenedik életévében túli férfi, nem akarván megzavarni mások életét még csak gyanús tudakozódással sem, gondolataiból egy pillanatra kiszakadva, utasítást adott a kocsisnak a visszatérésre, ugyanő most csak annyit kérdezne a józan ítéletű társadalomtól, hogy elkövethette-e azt a borzalmas tettet, amit a vád tartalmaz, olyan valaki, akivel ilyesmi megesett? (A modern magyar próza egyik figyelmet érdemlő darabja Csapiár Vilmos — a nemrég József Attila-díjjal kitüntetett író 1986-ban publikált — műve, az Egy látkép története. Proust, Joyce, Krúdy, Robbe-Grillet stílusa sejlik fel a krimiszerű izgalmakkal teli regényből, mely — szerzője szerint — a szerelemről íródott, a lélek mániájáról. Érdemes elolvasni!) MÚZSA Oláh András versei Megérint szél suhan megérint az esőbe hajló délután illata a harangokba olvadó szívverés *** szólítanak megyünk köröttünk elszórt emlékek szögesdrótjai letarolt árnyékok csöndje (1996.) Feljegyzések felrepedt ajkak szikkadt köszönések között szétszóródunk napfoltok a hétköznapok galaktikájában feketén kondulnak a harangok arctalan élünk álmok nélkül *** bezárt ajtók mögött fájdalom lakik 1 , . OJ U*J/< Cí i-J « és hitszegés védtelenek vagyunk *** vakok lettünk — néha egymásra csodálkozunk (1997.) Egyszer téged is álmomban térképeket készítettem hogy aztán mégis eltévedjek a kiürített házak csontig kitakart falai között egyszer téged is belerajzoltalak álmaimba szemed zöldjével takaróztam s a mély ájulásból titkot kutató szavak hidege ébresztett s mire igazoltam magamat már sehol sem találtalak (1995.) Tekinteted Álmokba karcolt éjszakákon tekinteted az ébredés Körmöd éles pengéje siklik hátamon s tested forró remegése új örömöt ígér Kékbe dermedt éjszakákon megfagynak az álmok Karod indái meglazulnak jeges borzongás fut át testemen s tekinteted lesz halálom (1995.) (A Nyíri Múzsa Füzetek 4. köteteként jelent meg a napokban Oláh András mátészalkai költő Por és hamu című verseskönyve. Szemelvényeinket a négy ciklusba rendezett félszáz mű közül választottuk.)
