Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-28 / 74. szám
199&- MÁRCIUS 28., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete A gyanú árnyékában ugyan, de megéltem Balogh Istvánt, a néprajztudomány doktorát két város, Debrecen és Nyíregyháza vallja magáénak. Tősgyökeres debreceni. Nyíregyházára a szükség vitte, ám meghálálta a befogadást: tudományos munkássága, túl általános értékein, elsősorban a két megye múltjához kötődik. Mindkettőről alapvető műveket írt. A népszerű tudós túl a nyolcvanon is aktív tudományművelő, újabb kutatásokat folytat, rendszeresen látogatja mindkét város levéltárát. □ Szokták önt főispán úrnak szólítani? Vagy már kikopott az emlékezetből, hogy ön valaha Szatmár, majd Hajdú vármegye, illetve Debrecen főispánja volt? Hogyan gondol vissza erre a feladatára? — Aránylag kevesen vannak, akik még erre emlékeznek, de azok időnként csúfolódásból szoktak főispán úrnak szólítani. Egyébképpen a főispánságnak is megvan a maga históriája. 1945 februárjában az Országos Nemzeti Bizottság egyik ülésén, itt Debrecenben Erdei Ferenc amellett kardoskodott, hogy korszerűsíteni kell a magyar közigazgatást, a vármegyerendszert fel kell számolni. Révai József amellett állt ki, hogy meg kell tartani. Csak azon volt a vita a Nemzeti Bizottságon belül, hogy minek nevezzék a kormány képviselőjét. Nem tudtak megegyezni rajta, Juhász Nagy Sándor végül is humorosan közbevetette, „nevezzük akkor főespány úrnak.” így lettem én az egyik főispán, tulajdonképpen Veres Péter indítására. Vele április elején találkoztam a színház előtt. Azt mondja, hallom, te leszel Szatmár megye főispánja. Tudniillik, azelőtt a két megye egyesítve volt. Nemigen vállalom, feleltem, nem értek hozzá, Péter bácsi, meg aztán van nekem tisztességes foglalkozásom a múzeumban. Hogyisne, el kell vállalnod. Ilyenek vagytok ti szaros értelmiségiek, csak pofáztok, de mikor kellene valamit csinálni, akkor nem álltok ki. □ Hány éves volt akkor? — 1912-ben születtem, tehát 33. Nem sért különösebben, ha főispán úrnak szólítanak, de azért egy kis viszolygással gondolok rá, mert lassanként az is gyanús, aki segített annak idején építeni azt a szocializmust, ami lett belőle. De hát így volt, a történelem az történelem! □ Megírta Debrecen múltjának több fejezetét. Mit gondol azonban a város jelenéről és jövőjéről, különös tekintettel arra az összefüggésre, hogy az Európai Unió regionális koncepcióban gondolkodik? — Erről nem sokat tudok. Debrecen már száz esztendővel ezelőtt kezdte elveszíteni központi szerepét a régióban. Ez tulajdonképpen a vasút építésével kezdődött, mert addig Máramarosig, az Érmellékig, Szilágysomlyó- ig, Zilahig, Kassáig, tehát a Felvidékig teije- dően élelmiszer-ellátó és kereskedelmi központ volt. Először Miskolc felé kezdték a vasutat építeni, s ez elvonta Felvidéket. Volt róla szó, hogy kiépítik a Debrecen—Margita vasútvonalat, amelynek a csonka ága Nagyiétán végződik. Egyedül azt sikerült megcsinálni, hogy Debrecent összekötötték Nagyváraddal, ezáltal bekapcsolódott a Szamos menti nagy áruforgalmi vonalba. Ám a trianoni határok megvonásával Debrecen egy holt sarokba került, szerepét részben átvette Nyíregyháza. A város igyekezett segíteni magán, a nyírbátori vonallal 1912-ben, de még a Zsuzsi vonala is ezt szolgálta. Ám Debrecennek központi szerepe csak akkor várható, ha a határok fellazulnak, mint ahogy már bizonyos fokig ez megtörtént. A közlekedési lehetőségek időközben kitágultak, egészen Ukrajnáig, Erdély felé Kolozsvárig. De ez még csak szűk magánkereskedői tevékenység, piacozás. Szükséges volna a Déli autópálya megépítése, amely össze fogja komi az ukrán piacot a balkáni piaccal. Ennek is volt előzménye: a mai Debrecen—Beretytyóújfalu—Szeged útvonalat egykor Debrecen—Fehértemplom útvonalnak hívták, odáig volt az tervezve már az 1890-es években. Szóval Debrecen esélyei jók, kezdeményezések is vannak, de egyelőre reális megvalósítási megoldások nem látszanak. Mindenesetre most már jóval nagyobb körben lehet gondolkodni, mint a század végén, hiszen a közlekedés fejlődésével a határok kitágultak térben és időben egyaránt. Valaha szekéren hetek alatt érték el az úticélokat, ez most órákra zsugorodott. □ Lesz még egyszer a történelem során olyan időszak, amikor egy városnak, mondjuk Debrecennek, mint közösségnek saját identitása lesz? — Biztosan, bár ezt nem lehet megjósolni. Ahhoz, hogy Debrecen, mint különleges jegyekkel felruházott közösség, mint cívisváros létrejöjjön, századokra volt szükség. Ezt felbontotta, nem önmagában a polgárosodás, de a vele járó bevándorlás, aminek következtében Debrecen elveszítette — a múlt század kilencvenes éveivel kezdődően — cívis jellegét. Mert ekkor már nem a polgárlevéllel rendelkezők szabták meg a város arculatát, sem gazdasági, sem kulturális téren, hanem a jövevények. akik azonban kétségtelenül a haladás hordozói és követelői voltak. A cívisek pedig a maradiságot kezdték képviselni. Nagyon érdekes kérdés, hogy mi lett azokból a patrícius polgárokból, akik megcsinálták itt a kapitalizmust, végrehajtották a polgárosodást, sőt igyekeztek modernizálni a várost. Ezek a második generációban alig-alig voltak jelen, harmadik generációs képviselőik pedig már csak nosztalgiáznak a város múltja iránt. □ Milyen korlátái voltak a tudomány művelésének a diktatúra idején? — Az első években nem volt egyértelmű a diktatúra. Szabó István egyetemi tanár 1947-ben felvetette azt a gondolatot (koalíciós időket éltünk, Debrecenben a szociáldemokrata és a parasztpárt még eléggé meghatározó volt), hogy a város 1848-as szerepéről egy tanulmánykötetet kellene szerkesztenünk. Az ötletet Szabó Kálmán, méltatlanul elfelejtett polgármester támogatta, és megbízta Szabó Istvánt, hozzon össze egy munkaközösséget, amelyik ezt megvalósítja. A kötet megjelent. Igen ám, de a hivatalos kultúrpolitika, Révai vezetésével, a marxista történészek közreműködésével is akart egy kötetet szerkeszteni, de ez nem jelent meg kellő időben. Kaptunk hát egy kritikát a Napló elődjétől, a Néplaptól, mely szerint kötetünk a polgári történetírás legjellegzetesebb jegyeit hordozza magán. Az én dolgozatom titulusa: ,3alogh főispán reakciós történetírása.” Megtettek a Habsburg-ház szálláscsiná- lójának, a detronizáció ellenzőjének, továbbá mindenféle jelzőkkel illettek, ami egyenlő volt a denunciálással. A szerkesztő, Radó István, kérdésemre bevallotta, hogy a kritikát ,/entről” sugallták neki. No, ez is elmúlt. Ennek a folytatása lett azonban, hogy Sólyom László és Andics Erzsébet Szabó Istvánt tetemre hívta az 1949-es városi ünnepségen a Bikában. Azt akarták, hogy Szabó István rendüljön meg és esküdjön fel a marxista történetírásra. Nem tette. Megmaradt ugyan a katedrán, de egész működését állandó gyanú övezte. Én pedig visszatértem a múzeumba, történetírással többet nem foglalkoztam, a másik mesterségemben, a néprajztudományban találtam menedéket. A múzeum akkor még aránylag szélcsendes hely volt, nem esett a kultúrpolitika-érdeklődésnek fő sodrába. Megéltem, a gyanú árnyékában ugyan, de megéltem. □ Annál nagyobb baja támadt ’56 után! — Az megint más. A gyanú végigkísért a főispánságtól kezdve. Ezért óvatos voltam, igyekeztem támadási felületet nem hagyni. A volt főispánok mind rosszul jártak, a legrosszabbul a szociáldemokraták, legkevésbé mi hárman, parasztpártiak. Valahogy átvé-rj szeltük a legkeményebb éveket, egyikünk úgy, hogy beléptették a pártba. Én ettől óvakodtam. □ ’56-os naplóját utólag írta? — Nem. Úgy keletkezett, hogy 1956-ban az első tüntetéstől kezdve jártam-keltem az utcán; akivel találkoztam, azzal beszélgetni kezdtem, s az emberek elmondtak egyet- mást. Olyanok is, akiket korábban kerültem, vagy ők kerültek engem. Ezeket este otthon leírtam. Igenám, de jött november 4-e, megrendültem, hiszen nekem már volt tapasztalatom a politikai rendőrséggel kapcsolatban, s reggel, ahogy a kályhát begyújtottam, a tűzbe vetettem a kéziratot. A feleségem megszidott alaposan, hogy ő elrejtette volna. Ezután kezdtem újraírni a naplót, s mivel méhész- kedtem, a kaptárban rejtegettem, ott volt három évig. így aztán megmaradt. □ Magas tudományos fokozatot ért el: a történelem és a néprajztudomány doktora. Ebből a pozícióból hogyan tekint a helytörténetírásra, mennyire tartja fontosnak művelését a tudományon belül? — A helytörténetírás szükségszerűen jött létre az ötvenes években. Nagyon érdekes, hogy minden történelmi változás felébreszti (most is, csak még nem látszik) az emberek érdeklődését a múlt iránt. Azt hiszik, hogy a múltból lehet következtetni a jelenre, s a jelenből a jövőre. Közvetlenül nem lehet, csak közvetve, mert hosszú járatú a történelem folyása. Mivel a marxista szó- és fogalomrágó történetírás nem elégítette ki az emberek érdeklődését, szerették volna tudni, hogy náluk mikor mi történt. Ez indította el a helytörténetírás felvirágzását, s óriási anyag gyűlt ösz- sze, amire a történetírás nem vállalkozhatott. Ezek az apró részletek mára hatalmas anyaghalmazt tesznek ki, itt Debrecenben, de még kis falvakban is. Nem látom azonban egyelőre, hogyan tudja a hivatalos történetírás mindezt hasznosítani. Pedig szükség volna rá, mert a mindennapi élet utóbbi száz-százötven éves változásairól hatalmas mennyiségű forrásértékű anyag jött létre, s ha ezt a hivatalos történetírás nem veszi figyelembe, úgy megmarad az általánosságokban mozgó nagy megállapítások körében. A történetírásnak mindig haszna lehet a helytörténeti anyagfeltárásból oly módon is, hogy általa a szociológia, tehát a társadalomtudomány is „beszívódik” a szemléletébe. Bakó Endre Balogh István (Fotó: Horváth Katalin)
