Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-28 / 74. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete tárlat • • Ünneplő tagozat Egri Erzsébet: Lót A nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola képző- és iparművészeti tagozata az idén köszöntheti léte- sülése és működése tízéves jubileumát. E jeles alkalomból nyílt tárlat a Jósa András Múzeumban az intézmény kilenc szakán oktató — vagy valaha ok tatómunkát végzett—művésztanárok kompozícióiból. A kiállítást — a dolog természetéből következően — az eklektikusság jellemzi mind a közszemlére tett művek technikájában, műfajában, mind pedig anyagában, stílusbeli sokféleségében. A szemlélődő láthat a bemutatón — egyebek mellett—óriás gobelint, kisplasztikákat, díszlet- és látványterveket, szobrokat, színpadi kosztümvázlatokat éppúgy, mint színekben pompázó üvegtárgyakat, kerámiákat, grafikai és textilalkotásokat. A húsz kiállító figyelmet érdemlő együttes színre lépésének május 9-ig lehet tanúja a közönség. Sigmond Géza: Áthatások (színes üveg) Gál Ludmilla: Ének (gobelin) Egri Erzsébet: Archaikus tájkép Elek Emil felvételei Hajnali ébredők Hajnal van, itt felejtett hideg hajnal. A szürkületben lassan elkopnak a csillagok. Mély csend uralkodik. Az utcán járó visszafogja lépteit, hogy cipősarkának kop- panása ne zavarja ezt az áhítatot. Az embernek az az érzése, a hajnal az élet és a halál küszöbe. Van ebben valami fenséges, ahogy kinyílnak a házak szemei, ahogy megnyikordul az ajtó, ahogy kifújja a kémény az első füstkarikákat. Az éjszaka árnyai már pihenni térnek, de a nappal lényei még csak most ébredeznek. Az utcai lámpák fénye még ringatja a fák árnyékát. Fél öt. A helyszín Nyíregyházától tizenkét kilométer. Aliig begombolkozott férfiak, nők jelennek meg a kapualjakban. Köszönésként biccentenek egymásnak. A lengedező szél könnyet csal a szemükbe. A hullámpalával fedett rideg, elhanyagolt kis buszmegálló nem nyújt menedéket a márciusi fagyok ellen. Oldalán az egymásra ragasztott diszkós és választási plakátok alkotnak vastag réteget. Megszokásból mégis többen behúzódnak a négy fal közé. — Több mint egy éve én keltem a NaE ot — dörzsöli a hidegtől elgémberedett ezét Judit. Lehelete körbefonja ujjait. — Fél ötkor csörög a vekker! Mi az, hogy csörög. Hangja a háborús szirénák jajon^ Nincs annál az öt percnél édesebb, amikor még ébredés előtt szunyókálhatok, gását idézi. Persze bennem is mindig ott a frász, hogy el ne aludjak. S biztos, hogy a legtöbbször idő előtt kipattan a szemem. Pedig nincs annál az öt percnél édesebb, amikor még ébredés előtt szunyókálhatok. Sokszor a mellkasomra fektetem az órát, s igyekszem az első berregésnél lenyomni a kapcsolót, hogy ne zavarja a családot. Ha időben sikerül kiugrani az ágyból, jut idő mindenre, de ha kések, felborul a menetrend. A reggelit a táskába tett két szelet kenyér, egy májkrém jelenti. A korán kelők frissessége rám is átragad. Itt látásból mindenki ismeri egymást. Összetartoznak, ők a hajnali ébredők. A rövid várakozás némaságát meg-megtöri az időjárásról folytatott eszmecsere. Korholják a természetet, amiért becsapta a fákat, a virágokat. Szó esik az otthonról, a gyerekekről, csak éppen az előttük álló napról nem beszélnek. — Nem szeretek előre gondolkodni, különben is ez a nap is ugyanúgy telik el majd mint a többi — préseli ki a szavakat egy morcos, a kalapját fejébe húzó férfi. — Ma is dolgozni kell, ma sem lesz elégedett a főnök — csap a kezével a semmibe. ^ Kegyelemkenyérért bejár egy céghez csomagolónak. %% Megkeseredett, pedig még az ötvenen sincs túl. Sokat látott és hallott már — mondja. Volt valamikor jó állása, gépkezelőként dolgozott az építőiparban, aztán munkanélküli lett, s most „kegyelemkenyérért” bejár egy céghez csomagolónak. Hogy megszokta-e már a korán kelést? — A kakaskukorékolás riaszt, s ilyenkorra már túl vagyok az állatok etetésén — húzza el borosta övezte cserepes ajkát. — Kell a jószág, miből élnénk? A bruttó harmincezerből nemigen futná semmire. Ezen elgondolkodik kicsit. Majd még hevesebben folytatja: — Nekem ne papoljanak a politikusok, különben sincs időm televíziót nézni. Nyolckor úgy zuhanok az ágyba mint a „hóttember”. Legalább egy centest benyeltem volna! — ad némi magyarázatot borús hangulatára. — Elaludtam egy kicsit, rohannom kellett. De nemcsak ő az egyedüli, aki mélyebben bújt ma reggel a paplan alá. Egy hölgy is futva érkezik, a többiek biztatják, mert a kanyarban feltűnnek az autóbusz fénycsóvái. A jármű nyikorogva fékez, már jócskán megtelt, alig van néhány ülőhely. A jóreggelten kívül hangos szó itt sem esik. Néhányan szundikálnak, mások mereven néznek maguk elé. — Nincs szebb a napfelkelténél, látta már milyen vörös a napkorong reggel? — szegezi nekem a kérdést bemutatkozásként László. ■— Ha átállítják az órát, már világos lesz ilyenkor. Egyesek hatalmas pénzeket fizetnek, hogy eljussanak a tengerpartra a kelő Napban gyönyörködni. Jöjjenek ide, megtudnák, hogy minden hajnalpír más és más. Egy felhő, egy árnyék, egész más arcát mutatja az ébredő „tűzgolyó”. Lelkesedése olyan furcsán hangzik ebben a mélabús, melegtől álmos hangulatban. De kiderül, László szeret korán kelni. Már megszokta — ahogy ő fogalmaz, mintha órát nyelt volna —, hisz kilencedik éve kezdi a munkát fél hatkor. Nem is szeretne már hétre vagy nyolcra járni. Fáradságot csak délután érez. — Az utolsó félóra a legrosszabb. Egy órától már ólomlábon jár az idő. A történelem bárhogy fordul, mindig lesznek, akik reggel autóbuszra, vonatra vagy a szerencsésebbjei a saját kocsijukba ülnek, hogy a közeli nagyobb település valamelyik üzemében vagy intézményében „töltsék el” a napot. Ők a BEJÁRÓK. Bejáróként sok mindenből kimaradtunk, de rengeteg élménnyel gazdagodtunk. ^ Emlékszem diákként a nyíregyházi Kossuth Lajos Szakközépiskolában külön fogalomnak számított bejárónak lenni. Az osztályban bármilyen vetélkedő, futballmérkőzés volt, a társaság két pártra szakadt, a városiakra (akikhez a kollégisták is csapódtak) és ránk, bejárókra. Külön kaszt volt a miénk, sok mindenből kimaELMER ISTVÁN: Légy bátor helyettem Nézd, arcom, mint a tegnapban megnyugodott lélek. Kedvesem, merre járunk, s milyen cél vezérel bennünket? Egyszer, Vi- segrádon, a hajóállomás korlátjának dől: ve, amint elhallgattam a platánsor suso- gását, arra gondoltam, egyszer, legalább egyszer meg kellene ragadni azt a pillanatot, amelyben élünk. Hussogva szárnyalunk a semmiben, létünkkel időt kavarunk magunk körül, s ebben a kavargásban izzadunk és didergünk, s olykor nekidőlünk egy hajóállomás korlátjának, ahonnan jól látható a század elején ültetett platánsor, a lombok susogása is odahallik, s a madarak röpte zaja. Az élet minden szenvedélye. Itt történt, a Duna partján. Szerettük egymást, s rendjén volt: kezed melegsége, és testedben a lelked is kívántam. Előző éjszaka bátor voltam: belevetettem magam a Duna hullámaiba, hogy Dömösről Viseg- rádra ússzam, a nagy kanyart levágva a folyó közepén... Fogadásból, a test és az akarat kipróbálásának vágyától hajtva? Már nem emlékszem, de a víz surrogását most is hallom a bőrömön, és a fémes hidege, amely a nyirkosra fordult éjben megcsapott. A sötétben csak az utolsó pillanatban vettem észre az előttem tornyosuló fekete, lomha rémséget, a toló hajó testét. Nem tudtam, van-e még időm kitérni, vagy pedig a víz az uszályok alá sodor. Megúsztam, lihegtem a lábamat sértő ök- lömnyi kavicsokon, s már nem érdekelt hátam mögött a víz, nem érdekelt a hajó, nem érdekelt a szenvedélyes sötétség. Már nem vágytam másra, mint olykor a bölcsek: a hajnal eljöttére, amikor meglett férfiaknak sem szégyen könnyet ereszteniük az élet szenvedélykútjába. Már tudtam, nem ez a bátorság, s másnap hallgattam az éjszakai történetről. Klári, tizenhét éves halk lelkeddel egyszer csak azt mondtad, annak idején kitelepítettek benneteket: ide, a folyóhoz. Ha nem így történik, aligha találkozunk, súgtam a füledbe, megcsókoltalak, már kihűlt körülöttünk a nappali forró homok, s mint a sivatagban, jeges hidegen borzongott a testünk. Gyűlölöm a múltat, a szenvtelen történelmet, vetettem oda. Mélykék volt a ruhád, s ez mindennél többet jelentett. A történelem tegnapelőtti, legyintettem, és az akkori naphoz képest tegnapelőtti érettségi vizsgára gondoltam. De te konokul, mintha csak külön parancsra tennéd, folytattad: 1952-ben valaki följelentette az apámat, a legjobb barátja — szemközt, mint valami óriási füzér, Nagymaros fényei kúsztak föl a hegyoldalra. Elnéztem őket, s nem beszéltem arról az éles nyilallásról, amely végigvágott rajtam. A távoli fények fölékszerezték a sötétséget, valahonnét harmonikaszó hallatszott, és a víz fölött bezengte az estét. Határtalan volt a nyár. Én már csak így élek: az örök elvágyódás mediterrán harmonikaszavával. Talán azért, mert régtől tudom, hogy a pillanat, a jelen, az itt és a most csak egy hőségtől izzadt félálom. Klárinak mondtam volna: érdektelen a múlt, de ezzel nem sálat, hanem hazugságkötelet vetettem volna a nyakamra. Klári kék ruhája egyszeriben vetítővászonná változott, amelyen megjelent a régen szellőztetett, büdös-meleget őrző szoba képe. Négy férfi ülte körbe beidermeier bútorok között az asztalt, szolid polgári ízlés, utolsó leheletével még minden háború előtti hangulatot idézett, a tárgyak, a kártyajáték, az emberek megragadtak a maguk természetes környezetében, mintha nem kívánnának tudomást venni az idő arcvonásainak eltorzulásáról. Nem az idő, a politika... — metsző volt a hangod, ám fojtott, alig hallottam. Mintha bennem szólaltál volna meg, s nem értettem, hogyan kerültél oda. Hideg volt a térded. Áporodott, áporodott, lihegtem, és hiába volt már fagyos alattunk a homok, s mi pedig a dermedt nézők, akik valamilyen bűnnek jutottunk a nyomára, s nem hagyjuk magunkat, hogy megfosszanak az élménytől, habár sért, hasít és nyomot hagy, mint a karistolás a frissen festett felületen. Lihegtem a Klári ruháján film-élesen látott levegőtlen szobától. Miért, miért nézel rám ilyen részvéttel, kérdezted, hisz semmi közöd hozzá; néztél rám, és láttam a korán kopaszodó férfiakat, egyikük tropikál nadrágot viselt, akkor is nyár volt, s a házigazda, igen, az apád, bekapcsolta a rádiót, amely sister- gett, a varázsszem mint egy függöny, vagy mint egy hatalmas sáska, zöld szárnyaival szétterült, elvékonyodott, s recsegett-ropo- gott a hang: Itt a Szabad Európa Rádió a tizenhat, tizenkilenc, huszonöt, harmincegy, negyvenegy és negyvenkilenc méteres rövidhullámon. Híreket mondunk... Nem így történt, mondd, nem így történt? Itt a Szabad Európa Rádió a tizenhat... igL s '
