Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14 / 62. szám
Ha azt mondom: szabadság... Hadobás Edit T avaszra, ünnepre fordul(t) az ország! Március 15. közeled- tén, valljuk be, a szívünk — kinek ezért, kinek azért — másként dobog. Nem, dehogy csorgatunk nemzetiszín szalagokat még a csapból is, nem magyarkodunk, a folyton megújulni képes dal ugyanis nem erről szól. Hanem... Ha- .. nem miről is? Ezt próbáltam megbeszélni szűk másfél órában négy nyílteszű, a felnőttkor kö- szöbén álló nyír- egyházi fiatallal, az Arany János (nőmén est omen!) Gimnázium diákjaival. O Ha azt mondom: szabadság, mire asszociáltok? Mi jut eszetekbe e pontos fogalmakkal nehezen leírható főnévről? Egyáltalán: mi a (és van-e) szabadság históriai visszatekintésekben sohasem szűkölködött hazánkban? Szántó Gábor (18): — A szabadság számomra a függetlenséget, az önállóságot jelenti elsősorban. A bezártság ellentétét, a mindenféle ketrec elutasítását. A mozgás lehetőségét, az eszmék cenzúramentes áramlását, a szólásszabadságot. Ez utóbbit nagyon fontosnak tartom, ne kelljen félnem, ha őszintén megfogalmazom a véleményemet. Úgy érzem: a fentiek mostanság nagyjából, ha JÉ nem is maradéktalanul, megvan- ff nak. Hadobás Edit (17): — A kötött- jj ségek nélküli élet — de nem kötelezettségmentes! — a szabadság. | Persze, tudom, a mindenkori tár- g sadalom elvárásainak meg kell felelni. A szülőktől pedig — éppen azért, mert ők gondoskodnak rólunk gyerekként, növekvő fiatalként — nem lehet abszolút értelemben függetlenedni. A családi kötöttségek, hozzájuk igazodás, szükségszerű. Gábor: — Mondom, én teljesen jól érzem magam, szabad vagyok; az ésszerűség határain belül megtehetek mindent. Még a továbbtanulás — mint negyedikes ezzel kénytelen vagyok szembenézni — korlátáit, amiről olyan sokat és sokfélét beszélnek, sem érzem átléphetetlennek. Azt tapasztalom: mindenki megválaszthatja a neki leginkább megfelelő főiskolát, egyetemet — nagy valószínűséggel előbb- utóbb felveszik... Edit: — Nem teljesen osztom Gábor véleményét. Szerintem éppen a tanulás terén — maradjunk a továbbtanulási esélyeknél, lehetőségeknél — nincs teljes szabadság, egyenlőség sincs. A leendő értelmiség (illetve: a létező) éppen ezért lázong, de lehet, hogy lázadni is fog..., mint ahogyan 1848/49-ben, 150 évvel ezelőtt szintén az egyetemi ifjúság kezdeményezett forradalmi változásokat. O Igen. Tulajdonképpen 1848/49 kerek jubileuma alkalmából beszélge- tünk most, ha nem is szorosan a históriai eseményekről. Ti hogyan készültök a jubileumra? Lesz-e az idei megemlékezéseknek valami különlegessége? Újvári Tamás (18): — Most az a különlegesség, hogy a 150. évforduló jött el. Ezért lesz nagyobb erejű az ünneplés. Gábor: — A költő visszatér! O Ezt hogy érted? Gábor: — Petőfi Sándor szellemét, forradalmi gondolatainak, tetteinek erejét idézzük meg színpadon. Én ugyanis a Mandala Dalszínházban dolgozom. Szóval, én így ünnepiek, egy rockoperával. Miklósi Tünde (18): — Picit tartok attól, hogy éppen az a körülmény, hogy most mindenhol mindenki nagyon ki akar rukkolni az évforduló alkalmából — a legeldugottabb kis falucska is parádéra készül —, szóval, én ép- pen ettől félek ^ egy kicsit. Hogy elszürkül az egész, bár a külsőségekből ez nem fog kitűnni. Ez az ünnep — szerintem — a nagy felhajtások nélkül is mindig megkülönböztetett fontosságú volt a magyaroknak. Ez nem a generációk függvénye. Az újabb nemzedékek továbbvitték a hagyományokat. Március 15-ét sohasem tudták kiiktatni a piros betűs napok közül, akkor sem, amikor feketével írták a kalendáriumba. Tamás: — Történelmi tény: a mi forradalmunk európai láncreakció részeként robbant ki, zajlott le. Az egyik legkésőbb kipattant volt a sorban, de jelentőségében a többi meg sem közelítette! Ezt tudta, értékelte az akkori világ. Eredményeit tekintve a magyar földindulás hozta a legdöntőbb társadalmi változásokat, ha csak időlegesen is. És 1849. augusztus 13-án nem ért véget a szabadságharc. Az ilyen dolgokat nem lehet csak úgy lezárni, mint ahogy a reakció szerette volna. Edit: — Megtanultuk a leckét. ;J Igen, a forradalom vívmányaira gon dolok. Soroljam? Jobbágyfelszabadítás, örökváltság, népképviselet, törvényszékek nyitása, szabad joggyakorlás. A polgári demokrácia alapjai. O Polgárság, demokrácia, európai felzárkózás, csatlakozás. Mintha ma sem kívánnánk mást. Persze, a legnagyobb gond: a szó klasszikus értelmében még mindig nem polgárosítunk. Társadalomkutatók szerint a polgári középréteg jelenleg sem alakult ki Magyarországon. Tamás: — Hogy hol helyezem el a családomat, magamat a társadalmi hiererchiá- ban? Valahol középen. Kőlaposon lakunk. Apám gépkocsivezető, anyám ápolónő. Egy testvérem van. Nagykállóban szeretnék továbbtanulni; az üzleti középiskolában. Gábor: — Nyíregyházi vagyok. Édesanyámmal ketten alkot- juk a famíliát. A színház és az iskola tölti ki a napjaimat. Hangmérnöknek készülök, ezért jelentkeztem a tanárképző számítástechnika-technika szakjára. A helyzetünk? Középtájon... Tünde: — Hasonlóképpen vélekedek. A középréteg alsó szintjén érzem a családomat — anyagilag. Édesapám gépkocsivezető volt, most portás; anyám könyvelő. Gyógyszerész szeretnék lenni, a biológia miatt, merthogy az a kedvencem. Újvári Tamás Elek Emil felvételei Edit: — Amire azt mondják, közepes, annál kicsit jobban élünk. Felfelé törekvő (és tartó) család a miénk. Apám fizikai munkás, anyám rendőrségi dolgozó. Én, ha sikerül, jogi pályára lépek. Ügyvéd szeretnék lenni. O Ami elhangzott, abból mégiscsak valami olyan sejlik ki: alakul, szilárdul a nehezen körülhatárolható polgári réteg hazánkban. Tamás: — A politi- . kai inga lengése — bal és jobb irányban — előbb- utóbb kiegyenlítődik. Ez az egyensúlyte- remtődés az alapja az igazi polgári demokráciának, nem a torzsalkodás, a széthúzás. A szabadság — merthogy ebből indultunk ki — akkor teljesedhet ki. O Napjaitok legtöbb idejét az iskolában töltitek. A ma tanodáinak belső világa mennyire elégít ki benneteket. Milyen ma középiskolásnak lenni? Tamás: — Az iskola? Reális... Ha valaki akar tanulni, tanulhat. Nincs előle elzárva semmi. Edit: — Az iskola az objektív dolgokat hangsúlyozza. Ha kitűztem magam elé a célt, segít az elérésében. Hogy kiszolgáltatott lenne a diák? Nem hiszem. A függetlenséget ki kell érdemelni; én úgy érzem, nekem sikerült. Tudni kell kompromisszumokat kötni. Pontosan a szabadság érdekében. Határozottnak kell lenni, a kis és nagyobb horderejű dolgokban egyaránt, és vállalni a kötelezettségeket! Aki csak azt keresi, hogy miként bújjon ki a felelősség terhe alól, a feladatok parancsaitól hogyan meneküljön, az sohasem lesz szabad. Az álszabadság pedig — az anarchistákra, a drogosokra, a látszatvilágba menekülőkre célzok — semmit sem ad, sehová sem visz. Zsákutca, amit talán még emlegetni sem érdemes ilyen szép, magasztos ünnepen, mint március 15. Kállai János Nemzedékek történelme A mikor ezeket a sorokat papírra vetem, hűvös eső veri az ablakot. A rügyek pattanásig feszülnek, mert az idén elmaradt a tél, s már hetekkel ezelőtt késő tavaszi nap melegítette az ágakat. Becsap bennünket a természet, vagy inkább az ember bánt mostohán évtizedeken át vele, s most csodálkozik, ha visszaad valamit a méltatlan bánásmódból. így aztán az ember nem tehet mást, mint újra alkalmazkodik a természethez, ha meg akar maradni. Mert a létezés egyik alapfeltétele az alkalmazkodás. Százötven évvel ezelőtt talán ugyanilyen hűvösen szitált az eső. De amikor az ember szenvedélyesen akarja az újat, nemigen számít, hogy ragyogó napsütés cirógatja-e az arcát, vagy szél kavarja az esőcseppeket, amelyek úgy vágódnak az arcába, mintha kardpengék lennének: hasogatják a borostát is. Az, hogy mi is történt ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenötödikén, talán sohasem fogjuk megtudni. Az idő eltakarja előlünk a lényeget, hiszen még a legfontosabb események is csak árnyalatok az emberiség történetében, nem beszélve a létezés hosszú folyamatáról. Akik részt vettek benne, elsősorban a cselekvéssel voltak elfoglalva, s ha rögzítették is naplójukban az eseményeket, mondataikat átszínezte a sorsfordítónak tartott tett mámora, romantikus hevülete. Nem tudtak, de nem is akartak realisták lenni, hiszen ha nem hittek volna abban, hogy valami olyat tesznek, ami emberlényegük kifejezője, ami egyszerre áldozat és forrása az örömnek, akkor valószínűleg otthon maradtak volna. Az utókor pedig így vagy úgy érdekelt volt az események értelmezésében, ki-ki azt emelte ki belőle, ami a maga személyes érdekeinek a legjobban megfelelt. Igazából ez az oka annak is, hogy az elmúlt évtizedekben nem sikerült az eseményhez méltóan megemlékezni róla. Amikor nem volt szabad csak a hatalom által megszabott keretek között felidézni, akkor a szembenállást jelentette, amikor pedig az egykori hősök emlékét nyugodtan lehetett volna sorolni, akkor elmaradtak a korábbi lelkesek, mert úgy érezték, a hatalom, a demokrácia hatalma kisajátította a megemlékezést. Mintha az csak a szemben állók joga lenne, mintha mai viszonyainkat kellene beemelni abba a gondolatsorba, amellyel a százötven évvel ezelőtt cselekvést vállalókat méltatjuk. Az idei választási kampány kezdetének meghatározásában is sarkalatos kérdés volt, hogy beleessen-e március tizenötödike vagy sem. Mert ha igen, bizonyára sokan kihasználják majd az alkalmat, hogy a maguk szempontjait érvényre juttassák. Olykor elcsodálkozom, hogyan tudják az USA polgárai hazájukhoz való kötődésüket annyira természetesen megélni, hiszen a világ minden tájáról özönlöttek oda az ősök a szabadság, a meggazdagodás reményében. Tudják, hogy vannak népek, amelyek több ezer éves múlttal dicsekedhetnek, de azt is, hogy a jelent kell emberivé tenni. A magyar történelem sajátos vonása, hogy később is, a nagy változások hirdetői a márciusi forradalom üzenetét hordozták magukban. Őszintén vagy taktikai megfontolásból. Ehhez a nagy eseményhez mérték önmagukat, ennek a folytatói akartak lenni. A márciusi forradalom idézésével mindig nagy tömegeket lehetett mozgósítani, mert az emberek menekülnek a szürkeségtől, a feleslegesség érzésétől. Mindnyájan létünkben akarunk igazolódni. Itt és most. Hinni, hogy véletlenül, de nem hiába születtünk. Nem eltékozol- hatóan és feleslegesen. A márciusi eseményekre való hivatkozásban, az ünneplés perceiben átéljük az érvényes tett mámorítóan gazdagító érzését. Minden nemzedék sajátarcúan éli meg a történelmét. Úgy, ahogyan ő képes, amilyennek önmagát megnyilvánítani akarja. Megfogalmazza a maga értékeit, vállalható gazdagságát. Az idősebb nemzedék számára remélhetőleg még ma is fájó emlék annak megtapasztalása, hogyan működik a diktatúra. Mindegy, hol mutatta meg magát: a haláltáborokban, a büntetőszázadokban, a kényszermunka-táborokban, az ötvenes évek padlást söprő magatartásában. Vagy éppen a puha diktatúra esztendei alatt, amikor kompromisszumokkal ugyan, talán egy csepp megalkuvással is — kiemelkedhetett, aki akart, orvossá, kutatóvá, tanárrá, professzorrá, akadémikussá, világhírű filmrendezővé válhatott. A gerinctelen ember akkor is felkínálta magát a hatalomnak. Ugyanúgy, mint most. Persze, persze. Ez a mostani hatalom más. Demokratikus. De az egyenes gerincű ember minden hatalomban önmaga lehet. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha. De sokszor elfeledkezünk azokról az igazságokról, amelyek nem kötődnek egyetlen rendszerhez sem. Petőfi még a bőség kosarát emlegette, amikor az ember szabadságáról és méltóságáról beszélt. Ez a legfontosabb. Minden más ez után következik: a jogi egyenlőség, a kulturális javakhoz való hozzájutás. Eszébe se jutott Kölcsey pesszimizmusa, aki a Himnuszban a jókedv hiányát panaszolja fel, s először azt kér az Úrtól. Petőfi bizakodó alkat, tele van forradalmi lendülettel, naiv tisztasággal. Ma inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy pozitív célok és szándékok vezérlik. Építeni akart, nem rombolni. Egyetlen lelkesült testbe forrasztani a magyarságot. Nagy István Attila
