Kelet-Magyarország, 1998. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14 / 62. szám
199S. MÁRCIUS 14., SZOMBAT O Az elveszett egyenlőség A nagy francia forradalom óta — ha különböző megfogalmazásban is, de — minden forradalom és szabadságharc zászlajára tűzte a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát. így volt ez 150 évvel ezelőtt is, s megvalósításukat reméltük legújabb forradalmunktól, a rendszerváltozástól. Mire jutottunk az egyenlőséggel? Erről beszélgettünk dr. Kiss Lajos Andrással, a filozófiatudomány kandidátusával, a nyíregyházi tanárképző főiskola tanárával. — A rendszerváltás utáni időszak egyik elementáris csalódása tulajdonképpen az, amit mindnyájan érzünk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek olyan élesekké váltak, amelyekre korábban nem számítottunk. Ez részben illúziócsalódás is, mert a rendszer- váltás hevében nem eléggé figyeltünk oda a tőlünk nyugatra eső polgári demokráciák fejlődésére. Ha jobban figyelembe vesszük azt az evolúciós folyamatot, ami az utóbbi 3-4 évszávan, és akkor az egyenlőtlenségek olyan motiváló erőt jelentenek, hogy a szegények szeretnének gazdagabbak lenni, olyan modelleket követnek ők is, amelyek számukra jobb életkilátásokkal kecsegtetnek. Egyáltalán maga az anyagi egyenlőtlenség voltaképpen a társadalom motorja. A polgári társadalom megszervezésével a törvény előtti egyenlőség minden embernek alanyi jogon kijár. A szabadsággal viszont sok esetben a korábbiaknál is látványosabb anyagi egyenlőtlenség vetkezik be. v\es' u a & zadban főleg Angliában és Franciaországban végbement, akkor eléggé nyilvánvaló lett volna az, hogy a szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavai, amelyek a francia forradalom zászlaján még békésen megfértek egymás mellett, a valóságban egymást esetleg kizáró értékek lettek, és a közöttük lévő egyensúly megteremtése talán a legnagyobb dilemmája a modernitás világának. Erre már az angol felvilágosítók — David Home és Mandeville — rámutattak az 1700-as években. Mandeville teljesen egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy az emberiség, illetve a polgári társadalom előtt az a perspektíva áll, hogy vagy egyenlőség van. s nincs igazi szabadság, és nincs fejlődés sem, mert az egyenlőség szükségszerűen eltunyítja, ellustítja, immobillá teszi a társadalmat, vagy pedig egyenlőtlenség □ EbKiss Lajos András bői következik-e az, bogy a szabadság és az egyenlőség antago- nizmusa kivédhetetlen és szükségszerül — A testvériség, amelyet manapság inkább szolidaritásnak nevezünk, viszi ezt a korrekciós szerepet, amely képes az egyenlőtlenségeket elviselhető mértékig átalakítani vagy elviselhető mértékké transzformálni anélkül, hogy a szabadságot korlátozná. A történelemhez egy kicsit visszafordulva, látni kell azt, hogy gazdagnak lenni, a jómódúak közé tartozni nem feltétlenül jelentett mindig pusztán csak pozitív kitüntető szerepet. A mi újgazdagjaink azt hiszik, hogy a gazdagság egy individuális teljesítmény, csak az övéké, pusztán csak a magánvagyon felhalmozására törekszenek. Úgy hiszem, az egyenlőtlenség provokatív, éles jellegét a szolidaritás képes valamilyen módon ellensúlyozni, másrészt nyilván a jogrendszer, amely elsősorban az adók formájában azokat terheli, akik magasabb jövedelemmel bírnak. Nálunk az a baj, hogy nem működik a dolog ilyen szempontból sem még megfelelőképpen, a létező jog- és adórendszer is sokkal nagyobb mértékben korrigálhatná az egyenlőtlenségeket, mint ahogy most tapasztaljuk. Az is gond, ha egy társa- dalom- ban a jogkövető magatartás tö- megmére- t e k b e n sérül, il- I e t v e mondjuk nemzeti sporttá válik nem befizetni az adót, nem vállalni részt a nemzet közös teherviselésében. Azt hiszem, ez nem a polgári társadalom hibája, hanem a nálunk létező, még gyerekcipőben járó polgári társadalom diszfunkcionalitásából adódik. — A másik nagy gond az egyenlőtlenséggel kapcsolatban, hogy az emberek joggal úgy érzik, hirtelen történt ez az egész, és nincs meg a gazdagodás teljesítménybeli alapja. □ Sokan úgy érvelnek, hogy az emberek visszasírják az egyenlőség állapotát, a szocializmust? — Szerintem nagyon kevesen vannak, akik az egyenlőséget akarják, ebben igazán komolyan már senki sem hisz. Inkább azt szeretnék, hogy az egyenlőtlenség mögött valóságos teljesítmények legyenek, és hogy ezek az egyenlőtlenségek még az elviselhető mértéken belül maradjanak. Én hiszek abban, hogy az emberek alapvetően helyeElek Emil felvétele sen látják a dolgokat, még ha nem is tudják fogalmilag megragadni, de az érzelmeik jól működnek. A tiszta anyagi egyenlőséget mint célt képtelenség kitűzni magunk elé, mert mi emberek szükségszerűen különbözőek vagyunk fizikai, szellemi teljesítményeinket tekintve. Nem baj, ha ez a különbség anyagilag is megjelenik. A gond ott van, amikor irracionálissá válik és akik lent vannak vagy akik nagyon vesztesnek érzik magukat, azokat szinte megbénítja, a tehetetlenség érzését kelti bennük ez az állapot. □ Van reális esély rá, hogy a gazdagok önként adakozóvá válnak ■ — Át kell látniuk, hogy hosszú távon ők is veszíthetnek, ha egy teljesen kettéhasadt társadalomban találják magukat, mert akkor az energiájuk és pénzük jó részét arra kell fordítani, hogy saját gazdagságukat megvédjék a potenciális támadókkal szemben. Ismerjük ezt, őrző-védő szolgálat, kutyák, páncélozott ajtók. Voltaképpen a gazdagoknak is egy rettegés lesz az életük egy idő után, tehát nem is tudják élvezni a saját gazdagságukat. Akik végképp kiesnek a polgári lét keretei közül, azok számára még egy kedvező gazdasági prosperitás sem jelent már semmit. □ Megállítható ez a szétszakadás? — Szerintem megállítható, ha a létező jogrendszert tovább finomítjuk, jobban működtetjük, új jogszabályokat alkotunk, másrészt pedig olyan modelleket népszerűsítünk, és ebben a médiának is van feladata. Ha azokat a vállalkozókat állítja példaképül, akik nem pusztán önmaguk számára, hanem 3 kultúrára is áldoznak, szponzorálnak zenekarokat, művészi vagy tudományos tevékenységeket, tehát ahol a gazdagság egy szellemi arisztokratizmussal és a szegények iránti megértéssel párosul, s tudatosítjuk a középosztálybeliekkel, a gazdagabbakkal: ha meg akarják őrizni magukat, s hosszú távú gazdagságra akarnak berendezkedni, akkor le kell mondaniuk a gazdagságuk egy részéről. Ha ez nem is eredményez egyenlőséget, mérsékli az egyenlőtlenséget. Balogh József Kölcsey íróasztalától , ' • '■ a vesztes generációig Lehet saját utunk A történelmet nem, de annak jelképét sűríthetjük egyetlen napba. így történt ez 1848. március 15-ével, és másfél évszázada politikai berendezkedések vallják mindig a magukénak, kijelentve, hogy a márciusi ifjak vagy a hős honvédek, a kiváló jurátusok, a haza nagyjai mind-mind azokat az eszméket tűzték maguk elé, amiket ők akarnak megvalósítani. Minek a jelképe tehát ez a nap? Lássuk közelebbről. Elég műveltek és tájékozottak lehettek őseink, ha képesek voltak három hét alatt egy teljes rendszerváltás minden törvényének a kidolgozására, amit azóta sem győzünk csodálni. Kiderül, ismertek mindenkit és mindent, amit a fejlett világból ismerniük kellett, sőt többet is, mert a nem fejlettről is voltak információik. Lehet, hogy másfajta modern államot akartak, mint amilyet nekünk később mintaként tanítottak? Tételezzük most ezt fel! Nem teljesen alaptalanul, mert volt köztük aki Angliában mintát látott, és az volt a véleménye, hogy ők a tudásukat átadták az általuk meghódítottaknak. De ki akart nálunk meghódított lenni? A szabadságharc azt mutatja, a nemzeti függetlenséget értékesnek tartotta a polgári erényeket kereső nemzedék. A franciák szellemi fölénye imponált, a forradalom lapjait olvasták azok aa ifjak, akik a honvédségben elfogadták a világszabadságért küzdők parancsnokságát éppúgy, mint a volt királyi hadsereg tisztjeit, de a gillotine-t saját soraik „tisztítására" nem akarták. 1848. március 15. után Szabolcs megye követe azt írja haza, hogy meghoztuk (mármint Bécsből a király jóváhagyásával) azt, mi a haza naggyá és dicsővé tételéhez szükséges. Ilyennek tartja a népképviseletet, a sajtószabadságot, a felelős magyar minisztériumot, vagyis a 12 pontban felsoroltakat, majd az áprilisi törvényekben megfogalmazottakat. Ezek szerint tévednék, mert a fentiek a liberális állam megteremtésének a kellékei. A kétségeim azonban új gondolatokra ragadnak. Elképzelem a Himnuszt író Kölcseyt és riem tudom elhinni, hogy^ népének egyetlen rétegét is feláldozná. O, aki nem a nemeseket támadta, hanem a nemes szó jelentését kitágítva nemessé akart tenni minden magyart, valójában arról szólt, hogy emelje magához a kiváltságos réteg az elesetteket. a rászorulókat, próbáljanak megosztozni gondban és örömben. Otthonát Szatmár- csekén modernizálta, fürdőszobát alakíttat ki, étkezési szokásait megváltoztatja, íróasztala, könyvespolca van, vagyis életmódjában eltér a szomszédaitól, az átlag magyar nemestől, megyei hivatalnoktól, de még a költőktől is, ám az értük érzett felelősség mégis hozzájuk köti. Széchenyi szomorúan látja, hogy elmaradtunk a világtól, legalábbis mások vagyunk, de épp ezért ő maga használni kíván nemzetének, hogy felemelje a nagy nemzetek sorába! Önmagát, vagyonát nem kímélve igyekszik minden olyat meghonosítani, amit hasznosnak talál. Nem híve a forradalomnak, de a haladásnak igen. A haza bölcse lett idővel Deák Ferenc, aki fiatal korától a jog legjobb ismerőiéként arra törekedett, hogy a változtatások jogszerűek legyenek, a törvények korszerűek és a magyar valósághoz igazodjanak. A legnagyobb kultusza Kossuth Lajosnak alakult ki. O volt az, aki elveiért börtönt, majd száműzetést élt át, aki életét ügy tekintette, mint aki milliókért felelős. Sorolhatnám a nagyszerű hadi eredményeket, a sorsukat bátran vállaló vértanúkat, a bebörtönzötteket vagy a szabadságharc elbukása után magányba burkolódzó tömegeket? Fölösleges, 1848-49-ben rendkívüli időket éltek meg elődeink, és általuk mi magunk is. A 19. század közepén feltették maguknak ugyanazt a sorskérdést, amit István király is próbált megválaszolni. Kivel tartsunk? Kelettel vagy Nyugattal kell-e együtt maradnunk, ha újabb évszázadokra meg akarjuk őrizni hazánkat? Van-e választási lehetőségünk, lehet-e saját utunk? Ezáltal tehát ez a másfél év archetípusa annak a másfél évszázadnak, amiben azóta is ugyanezeket a kérdéseket tesszük fel. Csalódás ért már bennünket a háborúba magával rántó nyugati és a cinikusan testvérinek álcázott keleti megszállás által, de dönteni mégsem tudunk. A világ ugyanis újabb kérdéseket ad, kitágult előttünk, éreztetve, mennyire kicsinek tart bennünket. És azok is vagyunk, különösen, ha úgy viselkedünk. A reformkor nagy nemzedéke valószínű hasonló megrázkódtatásokon'esett át. Tudásuk, erkölcsi tartásuk, elhivatottságuk és felelősségtudatuk képes volt koruk nagy eszmerendszereit a maguk gondjainak megoldására átalakítani. Itt van például a liberalizmus, amelynek definiálására ma sem könnyű vállalkozni. Ha például a szabadság fogalmát emeljük ki, akkor látjuk, hogy nagyjaink az egyén szabadsága mellett a nemzet szabadságát is célul tűzték ki. Az egyenlőséget sem massal magyaraz- tatták maguknak. Úgy döntöttek, hogy a szűk alkotmány falait kitágítva oda engedik az eddig kívül maradottakat. Nem jogvesztéssel, hanem jogkiterjesztéssel erősítve magukat. Szabolcs megyében minden hatodik, némely helyen minden ötödik lakos a nemesek rendjébe tartozott. Ezt úgy is értelmezhetjük, bogy minden hatodik embernek volt például szavazati joga. Ilyen széles kört a nyugati, vagyonhoz kötött választójogi törvények sem garantáltak, amihez az új, 1848. 5 te. értelmében mások is csatlakozhattak, igaz nekik már vagyonnal kellett-e jogot megváltani. Eszerint tehát akár azzal is dicsekedhetnénk, hogy egyfajta demokráciát gyakoroltak elődeink, csakhogy nem nyílott rá módjuk, mert egyrészt beleestek a saját tévedéseik csapdájába, másrészt nem engedte őket a maguk törvényei szerint élni a szabadságharcot leverő osztrák, orosz császár. A nagy veszteség nem a katonai összeomlás volt, hanem az, hogy az áprilisi .törvényeket nem tudták teljesen bevezetni. Azok, akik az alkotmány sáncaiba másokat akartak beemelni, a század végére kiestek onnan és vagyontalanul sorsuk jobbrafordulását hiába várták. A versenynek, amire minden kor kényszeríti embereit, bizonyára lettek volna békében is vesztesei, így azonban szinte egy generáció vált azzá, és a következő is megszenvedte kiszolgáltatottságát. A néma ellenállás megbénította az álmokat. Megmaradtak a szabadságharc dalai, de nem születtek meg idő múltán mondái, meséi. A nép csendben várt, és még álmodni sem álmodta tovább félbemaradt forradalmát, de el nem felejtette, mert minden megújulási kísérletében '48 márciusát idézte. Láczay Magdolna
