Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-28 / 50. szám
199&- FEBRUÁR 28., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete II □ desurakkal is közölje. Sőt a gyűlés résztvevői „feltévén a jelen nem lévőkről is közjónak előmozdításán hasonlóan törekedé- seket, a már esett ajánlásokon kívül ezúttal a kisebb királyi haszonvételek jövedelmeit három esztendőkre odaajánlhatnék a csengeri vásárvám és vásári tabernák (kocsmák) jövedelmeivel.” Bizony nagy elhatározása lehetett ez a birtokosoknak, hiszen a jegyzőkönyv szerint a korábbi gyűléseken vérre menően veszekedtek ezen jövedelmek elosztásán a részesedést illetően. Úgy látszik igencsak fontos volt a Károlyiaktól való függés felszámolása. Ezért a felajánlásokon kívül még úgy is határoztak, hogy „kérettessen meg T. Költsey Mihály T. Válly Lajos és T. Korda Lőritz szamosközi, T. Dessewfy Pál nyíri járásbeli szolgabíró urak, hogy illetően járásaikban a Mlgos és Tettes földesurakat buzdítsák, hogy szívvel lélekkel méltóztassanak a nemes megye házának Csengerben való szállításával a közjó előmozdítását érdekesen el hirdetni, nagy lelki ajánlásokkal, megfizetésekkel lehetségessé tenni és azt mint/ bizonyost a kör- nyül állásokhoz alkalmaztatva a nemes vármegye közgyűlésén is felterjeszteni.” Tehát, mint látjuk, szinte az egész vármegyét kívánták beszervezni, mai szóval „lobbiztak” s a vármegyegyűlést akarták kész helyzet elé állítani. Ma már tudjuk mi lett az eredménye ennek a nagy szervezkedésnek, de csak sejthetjük az eredménytelenség okát. Talán a felajánlások nem lettek elegendőek, vagy az erősebb ellenpárti akció bizonyult hatásosabbnak. Ki tudja? Tény az, hogy sem Csenger, de még Szatmárnémeti sem lett új vármegyeszékhely és még jó ideig Nagykárolyból intézték a „Ts. Vármegye” ügyeit. Fábián László Csengeri képeslap Bármilyen hihetetlennek tűnik a fenti cím, de jó százötven évvel ezelőtt, egész pontosan 1835 júniusában a jelzett téma igen komolyan szóba került illetékes helyeken, s bizony nem sok híja volt, hogy nem Csenger lett Szatmár vármegye székhelye. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a történelem folyamán Csenger már többször is volt a vármegye névleges központja. Oklevelek tanúsága szerint az 1400-as évek elejétől számos alkalommal itt tartották a vármegye gyűléseit és több királyi törvénynapot is. Ezek egyikén, 1404-ben maga Zsigmond király is részt vett. Egy 1498-ban kiadott csengeri okiratot egyenesen így kelteztek a megyei tisztviselők, hogy: „Kelt Csengerben, tudni illik az igazságszolgáltatás helyén”. Később az 1600-as évek elején is szinte rendszeresen itt gyűltek össze a vármegyei rendek. Egyébként is a megyegyűléseknek nem volt kijelölt állandó helyük. A Szamosköz- nek alig volt olyan községe, ahol egyszer- kétszer ne lett volna. Feltűnő, hogy a későbbi vármegyeszékhely, Nagykároly ugyanezzel nem dicsekedhetett. Még Szatmár is csupán akkor részesülhetett ebben a megtiszteltetésben, ha a rendek a városi tanáccsal és a várkapitánnyal jó viszonyban voltak. De térjünk vissza 1835 esztendejére, amikor is Csengernek hivatalosan is felvetődött a vármegyeszékhely lehetősége. A csengeri földesúri közgyűlések jegyzőkönyvéből elindulva nyomon követhetjük, hogy miképpen alakult ki ez a ma már elképesztő alkalom. 1835 tavaszán „a Nemes megyegyűlésen köztanácskozás alá vétetvén” a szatmári köznemesség számára felvetődött „Nagykárolyból mint a Megye széliéről alkalma- tosabb s középebb helyre való szállításának szükség volta.” A valós ok inkább az lehetett, hogy a köznemesség igyekezett kivonni magát a Károlyi grófok befolyásától — miután a vármegyegyűléseket a grófi család ősi székhelyén, Nagykárolyban tartották. Ám tény az is, hogy Nagykároly valóban kiesett az útvonalakból kissé, s Csenger az egykori Szatmár megye majdhogynem földrajzi közepén fekszik. Nos két várost szemeltek ki azon a bizonyos gyűlésen „a végre Sz. K. Szatmár Németi és M. Csenger városa tüzettetett ki.” Báró Uray Gáspár a vármegye főispánja felszólította csengeri földbirtokosokat és a köznemességet, hogy „ébren tartsa most ezen szerentsés pillanatot, hol a nemes megye házat kebelébe kerítheti.” Ugyanakkor kérte, hogy még a legközelebbi megyegyűlést Elek Emil felvétele megelőzve ahol ezt a témát majd tárgyalni fogják — a „czélja el érésébe lépéseket eszközöljenek.” Össze is hívták Csengerbe a szokásos földesúri közgyűlést, a helyi köznemesség részvételével egyetemben, 1835. július 9-én. Ezen jelen voltak urai Uray Bálint másodalispán, hi- ripi Szuhányi Ferenc, Rápolti Nagy Pál, urai Uray Ambrus, Riskó József, Jőrös Lajos, gróf Teleky ház részéről Soltész József és Kása Dániel, Rácz Lajos prédikátor, — a köznemesség részéről pedig Bihari Imre főhadnagy, Olvasztó József alhadnagy, Barkász József, Etsedy János és Ferenc, Kun István, Csáki László, Osváth György, Vátzi György valamint Fogarassy László jegyző. A gyűlésen „a jelenlévő járásbeli szolgabíró, nemkülönben földesúr Uray Ambrus, a jelenlévő földesuraság nemes ajánlása példázásával hathatósan szólítsa fel a csengeri közbirtokos nemességet... a köz jó tekéntetéből jeles ajánlásokkal sike- resebbitsék a most jelen lévő csengeri földesurak azon törekvését, hogy a nemes vármegye házát maga kebelébe el fogadhassa.” Megbízták a fő mezőbírót, hogy a gyűlés határozatát a jelen nem lévő föla km vendége A nyelvészprofesszor Korponay Béla, a Kossuth Lajos Tudományegyetem angol nyelvészeti tanszékének professzora, a nyelvtudomány doktora elérte a nyugdíjkorhatárt, ám „professor emeritus” címet kapott, ami azt jelenti, hogy az egyetem továbbra is belső munkatársként számít rá. Jelenleg is csaknem féltucat doktori disszertáció van készülőben az ő irányításával. Egy Szatmár megyei faluból, Nábrádból származik, Sárospatakon érettségizett, egyetemi tanulmányait Debrecenben végezte orosz és angol szakon. □ Sikeres szakmai karrierje — ha nem veszi sértésnek — sokak számára meglepetés, hiszen önt inkább tanártípusnak és nem tudós hajlamúnak ismerték. Nem véletlen, hogy valamelyik évben a bölcsészkar legnépszerűbb tanárának választották a hallgatók. Milyen fokon ambicionálta az egyiket és milyen fokon a másikat? Vagy ez az évek során változott? — Igen, lényegesen. Ugyanis a kezdet kezdetén meg kellett tanulnom a nyelvet, el kellett sajátítanom a szakmát. Rengeteg hátránnyal indultam már középiskolás koromtól — a háború miatt. Volt olyan háborús tanévem, amely alig tartott négy-öt hónapig. így nagy hézagok támadtak a képzésemben, s néha ma is úgy érzem, hogy bizonyos lyukak még most is akadnak a műveltségemen. Aztán az egyetemi évek vargabetűi! Angol szakosnak indultam 1947-ben, orosz szakos tanár lettem. 1957-ben úgy kerültem másokkal együtt az angol tanszékre, hogy nem volt a nyelvből diplomám. Pályámon a döntő fordulat 1969-70-ben következett be, amikor öt hónapot töltöttem Angliában; négyet Londonban, egyet északon, Birminghamben és Edinborough-ban. Ott éreztem rá arra a tudományos nyomvonalra, amelyen haladnom kellett; Quirk, McIntosh, Halliday, Anderson és más professzorok előadásait hallgatva, szemináriumait látogatva tanultam meg tulajdonképpen a szakmát. Később, a magyar-amerikai nyelvi kutatócsoport programjában hónapokat töltöttem az Egyesült Államokban, ahol értékes szakmai kapcsolatokat sikerült kialakítanom. Különösen sokat jelentett számomra Dwight Bolinger és Charles Fillmore baráti, szakmai támogatása. Eleinte ösztönösen csináltam mindent, hiszen alig örököltünk valamit Nyelvészetből például összesen egy nyelvtörténeti jegyzet és Országh László szótárai álltak rendelkezésünkre. Korábban az angol nyelvészet, mint tudolent meg. Kandidálni csak 1973-74-ben tudtam, ez késői indulásnak számít. A doktori fokozatot 1992-ben szereztem meg Esetgrammatika című értekezésemmel. Mégis elmondhatom, nekem az volt a szerencsém, hogy mindig a hobbimat, tehát a nyelvészetet művelhettem. □ A nyelvészet a nehezebb tantárgyak közé Korponay Béla mány nem létezett Magyarországon, nekünk kellett kidolgoznunk, megteremtenünk. Rengeteg energiám elment arra, hogy nyelvészeti szakszöveggyűjteményeket adjak ki a színvonalas nyelvészeti alapképzés érdekében. Sokat kellett olvasnom egy-egy ilyen szöveggyűjteményhez. Némelyikre ma is büszke vagyok, mert jól sikerült. Nekem ezt kellett csinálnom! Angliába tulajdonképpen a debreceni prédikátor Komáromi Csipkés György nyelvtana (Anglicum Spiciiegi- um) forrásainak kutatására mentem ki. Egy nagyobb tanulmányom a Hungaran Studies in English hatodik kötetében jeHBN-felvétel tartozik, az irodalom vonzóbb dolog, nem? — Attól függ, hogyan fogjuk fel. A nyelvészetből a szemantikát választottam, amit közérthetővé lehet tenni. □ Hogyan foglalná össze közérthetően szemantikai (jelentéstani) kutatásainak lényegét? — A funkcionalista nyelvészet híve vagyok. Egy kicsit vulgarizálva: vannak igeosztályok, igetípusok. Egy-egy igének a szemantikai töltete eleve meghatározza, hogy milyen szerkezeti típusban fordulhat elő. Á hallgatóknak mindig azt mondom, az ige olyan, mint egy tojás, tehát a tyúktojásból csirke, a pulykatojásból csak pulyka kelhet ki. □ Minek tulajdonítja a diákok körében kivívott népszerűségét? Szigorú tanár ön? — Nem. Nem hiszem. Inkább azt mondanám: strict and fair. Szigorú, de tárgyilagos. Igyekszem többet adni, hogy ne kelljen túl szigorúnak lennem. Áz osztályozásban inkább enyhe vagyok. Sokat számít a humor. Országh professzortól tanultam, hogy ha lankad a hallgatók figyelme, „be kell dobni” egy viccet, s mindjárt élénkebb lesz az óra. □ A pályafutását befolyásolta, hogy Debrecenben dolgozott? — Azt kell mondanom, hogy inkább jó irányban. Eleinte ugyan nagy problémát okozott, hogy nem voltak megfelelő szakkönyvek, de itt volt Dezső László, Papp Ferenc, igyekeztünk összehangolni a tevékenységünket. Állítom, hogy ma a legtöbb angliai nyelvészeti tanszéken nincs olyan könyvállomány, mint nálunk. Ezt részben Nagy Zoltánnak köszönhetjük, aki rektor korában tudott pénzt és támogatást szerezni. □ Ön szerint eldőlt a világnyelv kérdése? — Nyilvánvalóan. Angliától kezdve az USA-ig, Ausztráliától Indiáig rengeteg ember beleszületik, anyanyelvként beszéli az angolt, tehát nem lehet kérdéses, hogy ez a világnyelv. De nem szabad abba a hibába esni, hogy nincs más nyelv, csak az angol. Minket németek és szlávok vesznek körül, ezek is nagy nyelvek, gazdag irodalmak, nagy kultúrák, itt Ke- let-Közép-Európában ezekre is szükség van. Az orosz nyelv ismeretének akkor lesz újra értéke, ha ott fellendül a gazdaság, s megnyílik az orosz piac. Bakó Endre f * - r % fjFy ' Varmegyehaza Csengerben?
