Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-21 / 44. szám
Nap kelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Radó György kőszobrai Bálvány A vásárosnaményi Városi Művelődési Központban nemrég nyitották meg Radó György kőszobrainak tárlatát. Az alkotó 1941-ben született Marosvásárhelyen. Magyarországra — szüleivel együtt — 1947-ben települt át, Nyírmárton- falvára. Jelenleg Budapesten él. Közel négy évtizedet szolgált fegyveres testületeknél, nyugdíjazása óta pedig minden idejét a képzőművészetnek szenteli. A kőfaragáshoz fűződő vonzalmát vélhetően Erdélyből, a Kárpátokból hozta, miképpen alkotásainak témavilága is valahol azon a tájon gyökerezik. A kövek míves megmunkálásával alig két éve foglalkozik, ennek ellenére létrehozott kompozícióinak száma nem csekély. Műveit ez idáig Mátészalkán és Nyírbátorban láthatta a közönség. Masnis lány Kleopátra Elek Emil felvételei Hóban, viharban, napsütésben Azt hittük ez a tél hó nélkül múlik el, de aztán fehérbe öltözött a világ Ebben se nagyon hittünk már: január végén csak beköszöntött a tél. Igaz, mindössze két ujjnyi hó hullott, de hó az, igazi hó. A tegnap még zöldellő vetésekből semmi sem látszik, fúj a szél és bánatos varjak üldögélnek a száraz akácokon. Hamisítatlan téli kép. Tegnap még fél órákat is elbámészkodott a kapufélfának támaszkodva az ember; nézte az utca forgalmát, meg-megkérdez- te az arra járót, hogy „Na, mi újság János?!”, vagy csak süttette arcát a nappal. Most azonban... Tényleg. Mit csinál ilyen zord időben az ember? A Sóstóhegy és Nagyhalász közötti Má- gasoron télen-nyáron élénk a forgalom. Most is percenként porzik el egy-egy autó, gyalogost azonban elvétve látni. Veszélyes is lenne e hóval borított úton bandukolni. A kocsik is meg-megcsúsznak, az autósok szitkokat morzsolnak szét fogaik között, de csak néhányuknak jut eszébe a megoldás, a kisebb gáz. Kihalt a porták többsége is. Csupán egy- egy kutya lépked óvatosan a hóban. A Ló- nyai-főcsatornán átgördülve végre megállhat velünk az autó. Idős, tömött bajszú férfi sepri kimért mozdulatokkal a havat. Jó hosszú a portája, háza meg fent egy kis halmon. Derekas munkát végzett, vagy A bor tüzes, meginna belőle az ember egy kancsóval is, ha nem állna kint az autó. ötven lépés hosszú fekete sáv van már mögötte. Fehér hóban fekete sáv, s az ember is fekete. Fekete Sándor. De csak a neve fekete. Haja, bajsza akár a hó: fehér. Hófehér. — Volt idejük kifehéredniük — nevet —, most léptem a hetvenhetedik évbe. Amúgy nyugdíjas szabómester Vagyok, de ma jobbára már csak kertészkedem. Nemcsak hosszú, de széles is a porta, egyik felét gyönyörűen rendben tartott szőlőtőkék foglalják el. Piros, meg fehér delavári, amit másutt mézes fehérnek is hívnak, s természetesen rizling. A bor pedig tüzes, meginna belőle az ember egy kancsóval is, ha nem állna kint az autó. Itt elől szőlő, hátul meg alma. Vagy nyolcvan fát számolunk össze, lassan hozzá kéne látni a metszéshez. De gond van a gyümölcsössel. A bosszús dörmögésre kikukkant a házból a feleség is, botjával inti nyugalomra a kutyákat. — Ide jön a múltkor egy nyíregyházi férfi, s azt mondja, ez a kert most már az övé. Kárpótlásul ezt a gyümölcsöst kapta. Hogy engednénk már! Még az apámé volt ez a föld, aztán jött a téesz. De megbeszéltük az elnökkel, Nagy Antival, hogy kerítsük csak be nyugodtan, ültessünk almafát. Most meg képesek volnának elvenni tőlünk. A bosszús dörmögésre kikukkant a házból a feleség is. Botjával inti nyugalomra a kutyákat, és tessékelne be bennünket a házba. De mi maradunk, hisz oly jólesik kint álldogálni a friss levegőn. A nénike a messzi Tímáron született, de a szomszédban, az erdőn túli Homok-tanyán nőtt fel. Szülei a Feketevárból kerültek oda. Hogy hol van a Feketevár? A távoli Nagy- és Kis- tanya között. E bonyolult földrajzóra végül történelemórába csap át. A sok tanya a Dessewffy-, a Gencsy-, a Jármy-, a Klár- uradalomhoz tartozott, s mint sokan mások, a Feketék, meg a Szentesiek is ott szolgáltak. Dohányosok voltak. — A Szentesiek mi vagyunk — mondja parányi derűvel a nénike. — A néném, Szentesi Ilona a királytelki grófnál dolgozott, megkérdezte tőle a nevét. Mondja a néném, mire a gróf bólogatni kezdett. Tudja-e kedves, hogy a maga ősei nemesemberek voltak? Hogyne gróf úr, felelte a néném. A maga dohányföldjein. Az idős házaspár bárom gyermeket nevelt fel, két lányt, egy fiút. Az utóbbi negyvenhat augusztus 1-én született. — Pontosan akkor, amikor bejött a forint — nevet a nyugdíjas szabómester. — Azért van belőle olyan sok. — Ne szidd a sorsot — feddi meg urát a nénike. — Nézzék meg — fordul ismét felénk —, engem is háromszor műtötték. És mind a háromszor talpra álltam. Azt mondta a főorvos úr, ilyet még a fiataloknál se nagyon látni. Mert nem hagytam el magam. Sántikálva is, fájó lábbal, de mentem. És azt mondom most is, nagyon szép ez az élet. A fiatalok nem is tudják talán, hogy milyen gyönyörű. Dehogy nem tudják, csak ne lenne ilyen förtelmes hóvihar. Nagyhalászon úgy megyünk át, hogy szinte nem is vesszük észre, s már valahol a tiszatelki tanyaközpontok előtt járunk, mikor feltűnik egy biciklis. Teker veszettül, de szembeszél fúj. Mintha egy helyben állna. Széles sál, sapka, zöld dzseki. A kétér- közi postás birkózik a széllel. Ha lassan is, de halad. És mire nagy nehezen lefékezünk és visszatolatunk, már javában tárgyal egy idős asszonnyal. A tanya lakója, Radván- szki Istvánná levelet vár, és rosszallóan csóválja fejét, amikor a fiatal postás szóba elegyedik velünk. — Robikám, Robikám..., te is szóba állsz mindenkivel! Nem nézed te a tévét? Nem látod, milyen gonosz emberek vannak!? ^ Kiszolgált ladikok hevernek szanaszét a hóban, a fészer alatt pedig egy igazi bárka. Vajóczki Róbert, Kétérköz, meg Koco- ba, Érhát és Nesze-híd postása azonban abszolúte nem ijedős fajta. Szép is lenne, hiszen rendőrnek készül. Munka mellett gimnáziumba jár, s ha végez, Miskolcra megy a rendőriskolába tanulni. De addig még van egy jó fél év előtte, s ki tudja hány kilométer. Ki tudja, hány kilométer havas út, s milyen kemény tél. — Á, nem olyan nagy ügy ez — igazítja meg nyakában a rockeresen megkötött sálat —. Meg sem tudnának otthon kötni. Mit csinálnék otthon! így legalább elJULES VERNE: Kétévi vakáció (részlet) Briant és a hajósinas máris bátran megindult a hajó előrésze felé. Nehogy oldalra boruljanak, feltétlenül meg kellett szabadulnia az elővitorlától, amelynek alsó része most már zsákot alkotott úgy, hogy a belekapaszkodó szél könnyen oldalra boríthatta a hajót. Márpedig ha ez bekövetkezik, a vitorlás többé nem tud felegyenesedni, hacsak az oldalsó sodronykötelek elvágása után tőből ki nem döntik az előár- bocot. Ehhez azonban a gyermekeknek aligha lett volna elég erejük. Briant és Mo- ko is nagyon ügyesnek bizonyult. Azon voltak, hogy minél nagyobb vitorlafelület maradjon meg, s ilyen módon a Sloughit a hátszél irányában tarthassák, míg csak a vihar tart. Sikerült is a vitorlarúd tartókötelét úgy meglazítaniok, hogy a rúd lehajtott és már csak négy-öt lábnyira volt a fedélzettől. Az elővitorla ronggyá tépett darabjait késsel levagdosták, alsó csücskeit pedig két toldalékkal a felső párkány- zaton levő kötélfogó szegekhez erősítették, miközben a hullámok bármely pillanatban lesodorhatták volna a két rettenthetetlen fiút. ezzel a rendkívül csökkentett vitorlázattál a Schooner megtartotta azt az irányt, amelyben már jó ideje haladt. Maga a hajótest is elég nagy felületű volt ahhoz, hogy a nekifeszülő szél torpedónaszád sebességével hajtsa előre. A fontos az volt, hogy a hullámoknál gyorsabban haladva, mintegy bújócskát játsszon velük, és azok ne csaphassanak át a hajópárkányon. Miután sikerült így elvégezni a feladatot, Briant és Moko visszatért a kormánykerékhez, hogy segítsen Gordonnak és Do- niphannak. E pillanatban ismét kinyílt a lépcsőfeljáró ajtaja és egy gyermek dugta ki a fejét. Jacques volt, Briant három évvel fiatalabb öccse. — Mit akarsz, Jacques? — kérdezte bátyja. — Gyere! ... Gyere gyorsan — válaszolt a kisfiú — már a társalgóban is víz van! — Hogyan? — kapta fel a fejét Briant. És a nyitott ajtón át lerohant a lépcsőn. A hevesen himbálódzó lámpa gyér fényt vetett a társalgó falaira. A félhomályban a kereveteken s fekhelyeken vagy tíz gyermek húzta meg magát. A kisebbek — voltak köztük nyolc-kilenc évesek is — félelmükben egymáshoz bújtak. — Nincs veszély.! — kiáltott feléjük Briant, hogy legalábbis megnyugtassa őket. — Itt vagyunk veletek, ne féljetek! Ezután a hajólámpa fénye mellett végigvizsgálta a társalgó padlóját és megállapította, hogy a hajó két oldalfala között víz folyik ide-oda. Hogyan került ide ez a víz? Vajon rés támadt a hajóburkolaton és ott hatolt be? Ezt kellett felderíteni. A társalgóból nyílott a nagyterem, majd az ebédlő, onnan pedig a legénységi szállás. Briant bejárta ezeket a helyiségeket és megállapította, hogy nem hatóit be víz sem a merülési vonal felett, sem alatta. A társalgóba úgy került víz, hogy az elölről becsapódó hullámokból a hajótér billenése miatt egynéhány hátracsapódott és a lépcsőlejárat ajtaján át a társalgó belsejébe folyt. Innen tehát semmi veszély nem fenyegetett. Briant, amint visszament, ismét áthaladt a társalgón, újból megnyugtatta pajtásait, s most már valamivel nyugodtabban foglalta el a helyét a kormánykerék mellett. Eszerint tehát az igen nagy gonddal épített és nemrégiben vörösrézlemezzel borított hajó nem kapott léket és úgy látszik, ellenállhat a hullámok rohamának. Hajnali egy órára járt az idő. Mialatt az éjszaka a sűrű felhők következtében, ha lehet, még sötétebbé vált, a vihar is újult erővel kezdett tombolni. A hajó, mintha csak egészében folyékony közegben haladt volna előre. A levegőbői viharfecskék vijjogása hallatszott. Talán a föld közelségét jelezte e madarak megjelenése? Nem feltétlenül, mert gyakran a partoktól több száz mérföldnyire is találkozhatunk velük. Egyébként ezek a viharmadarak sem tudnak a légáramlattal szemben haladni, így hát azzal egy irányban repültek, csakúgy, minta Schooner, amelynek sebességét semmiféle emberi erő sem fékezhette volna. Egy órával később újabb reccsenés hallatszott a fedélzetről. Ezúttal az elővitorla megmaradt része is darabokra szakadt és a vászónrongyok mint óriás sirályok röppentek szét a levegőben. — Az utolsó vitorlánk is odavan — kiáltott Doniphan — és újat lehetetlenség felszerelni! — Nem számít! — válaszolt Briant. — Légy nyugodt, azért nem fogunk lassabban haladni!
