Kelet-Magyarország, 1998. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-21 / 44. szám
1998. FEBRUÁR 21., SZOMBAT llflllllg» m g* ■ 3f ' ■!■■■■■■■■■■■ n ... •> : ** : Az idei téi alaposan megtréfált bennünket f Hamsztosi Pál felvétele megy a nap, s még egy kis pénzt is keresek. — Ne dicsekedj te avval a pénzzel! — figyelmezteti a nénike. — Sose tudni, kiben mi lakozik. Én is elmentem volna már innen régen, ha a gyermekeim nem néznének meg minden nap. Meg ha nem lennének itt ezek a hamis kutyák. Hamisak az ő kutyái is, de szelíd bárányok a tiszateleki Bogár Emil szelindekjei mellett. Emil bátyánk a leghíresebb tiszai halász talán, és régi jó ismerősünk. Hatalmas szál ember, még így hetvennyolc évesen se volna jó összeakaszkodni vele. Mert ha ő egyszer megemeli az evezőt...! Most azonban békés, csak a kutyái mérgesek. De azok nagyon. Igaz, a gazda se igen csitítja őket. Vagy száz méterre vagyunk a tanyától, még nem ismert fel bennünket. Áll a kisajtóban, s várja, hogy közelebb érjünk. Elállt a hóvihar. Süt a nap, csillog a hó, káprázik az ember szeme. Annyira azért nem, hogy szemügyre ne vegyük a portát. Igazi halásztanya. Kiszolgált ladikok hevernek szanaszét a hóban, a fészer alatt pedig egy igaz bárka. Halászbárka. Nem más az, mint egy fedeles csónak, az oldalán lyukakkal. Máskor lent pihen a vízben, abban tárolják a halat. El van benne napokat, legfeljebb az uszonyai kopnak le egy kicsit. Ez a bárka azonban már nem igen fog több halat őrizni! — Ellopnák ma már Krisztusról a szemfedőt is — legyint. — Ha lent hagynám a Tiszán, mit gondolnak meddig maradna meg benne a hal!? Bár, amennyi most van a Tiszában...! Lerabolták ezt a vizet is. Nincsen ma már törvény. Horgászik, halászik boldog-boldogtalan. És viszik a tíz dekás süllőt, a negyedkilós pontyot. Meg hát ez a rettenetes szennyezés! Itt, a mi szakaszunkon lassudik meg a folyó a tiszalö- ki duzzasztás miatt, a Szamosnak, a Krasz- nának minden szennye itt rakódik le nálunk. Emil bátyánk morgós, rosszkedvű, de nem csak a Tisza bántja. Most temették el a komáját, a másik híres tiszai halászt, Nemes Benjámint. A Tiszakanyáron dolgozó vén halászt elhamvasztották, s kívánságának megfelelően beleszórták a folyóba. — Majd csak hatvan éve barátkoztunk össze — mondja Bogár Emil. — Ha most itt lenne az összes hal, amit mi együtt fogtunk... De ezt már nem is folytatja, csak felnéz az égre. Ott tudják, mennyi halat fogtak ők ketten. S mennyi halat fogott együtt a Bogár família. Emil bátyánknak ugyanis nem csak a bátyja, az apja, de a nagyapja is halász volt. Igaz, ő csak amolyan réti halász, de fogott annyi halat, mint a fiai a Tiszán. Akkor még rengeteg tó, ér, holtmeder borította a Rétközt, s tömérdek volt a hal. — Kemecse alatt a Zsadányra még én is emlékszem. Hogy ott mennyi halat lehetett fogni! Most hallom, hogy felszántották... Ahelyett, hogy felengedték volna vízzel. Százszor több hasznot hozott volna, mint az árpájuk, tengerijük. E szavakon már bent a házban sopánkodunk, de húzza kifelé az embert a hó, a napfény, a szikrázó hómező. Meg a Tisza, mely zajlik javában. Bogár Emil még idejében felszedte a halászszerszámokat, így aztán feléje se kéne néznie a folyónak. Ám nem múlik el nap, hogy le ne ballagna a partra. Hetvenvalahány éve nem tud betelni a Tiszával. Balogh Géza — Szép kis válasz! — vágott vissza Doniphan. — Jól kezelted a vitorlákat... — Figyeljünk a hátulról jövő hullámokra! — kiáltott Moko. — Kössük le ide magunkat, mert különben elsodornak... Alighogy a hajósinas kiejtette e szavakat, a hajópárkányon át több tonna víz zúdult a fedélzetre. Briant, Doniphant és Gordont a hajólépcső ajtajához sodorta, ahol sikerült megkapaszkodniok. A hajóinas azonban eltűnt azzal a víztömeggel együtt, amely a Sloughit hátulról végigseperte és magával ragadta a főárboctörzs egy részét, a két mentőcsónakot és a kis csónakot — bár a felső párkányon belül voltak megerősítve — néhány árbocfát és az iránytűszekrényt is. Minthogy azonban a hajó fara feletti párkányzat azonnal beszakadt, a víz gyorsan lefolyt, ami megmentette a vitorlást attól, hogy a roppant teher alatt elsüllyedjen. — Moko!... Moko!... — kiáltozta Briant, mihelyt szólni tudott. — A tengerbe zuhant?... — kérdezte Doniphan. — Nem! ... Se híre, se hamva! — mondta Gordon, aki a víz fölé hajolt. — Meg kell mentenünk! ... Mentőövet, köteleket kell utánadobni! — válaszolt Briant. És a néhány pillanatnyi szélcsendben messzecsengő hangon kiáltotta ismét: — Moko!... Moko!... — Itt vagyok!... Segítség!... — válaszolta hajósinas. — Nem esett hát a tengerbe — mondta Gordon. — hangja valahonnan a schooner elejéről hangzik!... — Megmentem! — kiáltotta Briant. És máris kúszni kezdett előre a fedélzeten, amennyire csak lehet, kikerülve a félig megereszkedett kötélzeten ide-oda verődő csigákat, vigyázva, hogy a csúszós fedélzeten el ne terüljön, ami csaknem elkerülhetetlen volt. A hajósinas hangja még egyszer felhangzott. Ezután csend lett. Briant-nak azonban közben nagy erőfeszítések árán sikerült elérnie a legénységi szállás tetejét. Moko nevét kiáltozta...Semmi válasz. Mokót hát elragadta volna egy újabb hullám azután, hogy utoljára kiáltott? Ha így történt, a szerencsétlen gyermek már messze lehet, nagyon messze, hiszen a nagy szélben a hullámok nem sodorhatták előre ugyanolyan sebességgel, mint a schoo- mert. Akkor pedig vége. De nem! Briant elhaló kiáltásra lett figyelmes és egy ugrással a horgonykötél csörlőjénél termett, amelynek eresztéke befogta az előárbocot. Keze egy vergődő testet érintett. A hajósinas volt, aki fennakadt a felső párkányzat és a hajóorr találkozásánál lévő sarokban. Torkára egy vitorlakötél csavarodott, amely kapálózása közben egyre jobban megfeszült. Most, amikor már fennakadt ebben a kötélhurokban, s így megmenekült az óriási hullámtarajból, ez a fojtogató kötél végezzen vele? Briant kinyitotta a kését és nagy nehezen sikerült szétvágnia a hajósinast fojtogató kötelet. Mokót ezután hátra vitte és a néger fiú első szava, mihelyt beszélni tudott, ez volt: — Köszönöm, Briant úr, köszönöm!... Majd ismét odaállt a kormánykerék mellé és mind a négyen lekötözték magukat, hogy a Sloughin átcsapódó óriási hullámok ne sodorhassák el őket. (Grant kapitány gyermekei, A rejtelmes sziget, Kétévi vakáció, Nyolcvan nap alatt a Föld körül, Utazás a Holdra, Sándor Mátyás, Sztrogoff Mihály. Sok-sok olvasónemzedék e regényeken nőtt fel. Szerzőjük százhetven éve született. Franciának. Mi magyarok Merne Gyulaként tiszteljük, szeretjük. Jules Verne — hazájában így nevezték.) MÚZSA Bertolt Brecht verse 1940 I. Tavaszodik. A lágy szelek a tél Jegét leoldják már a szirtfokokról. Reszketve várják Észak népei A Mázoló hadihajóit. II. A könyvek csarnokaiból Kilépnek a hóhérokGyermekeik mellükre vonva Állnak az anyák s aléltan lesik Az égen a tudósok találmányait. III. A tervezők görnyedve Gubbadnak nagy rajztermeikben: Egyetlen téves szám, s az ellenség Városai nem dőlnek össze. IV. Köd ülte meg Az utcát A nyárfákat A tanyákat és a Tüzér-ütegeket. V. A csöpp Lidingö szigetén vagyok. De nemrég egyik éjjel Nehéz álom gyötört: ott jártam egy Kicsiny városban, a feliratok Németek voltak. Verejtékben úszva Ébredtem és megkönnyebbülve láttam Ablakomnál a fekete fenyőket, tudtam immár Hogy álmom idegenbe vitt. VI. Azt kérdezi a kisfiam: Tanuljak matematikát? Minek? — bököm ki majdnem. — Hogy két kenyér több egy kenyérnél Amúgy is megtudod. Azt kérdezi a kisfiam: Tanuljak franciát? Minek? — bököm ki majdnem. Elvész Franciaország. Csak simogasd a gyomrod és nyögj Megértenek minden bizonnyal. (Bertolt Brecht — születése 100. évfordulójáról a napokban emlékeztünk meg — 1914-ben írt első verseiben élesen bírálta a polgári társadalmat. Hauspostille című 1927-ben megjelent kötetével bizonyította, hogy költőként is kitűnő. Élete során mintegy 2500 költeményt írt; több művét a német líra legszebb alkotásai között tartják számon.)
