Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-24 / 20. szám
1997• JANUÁR 24., SZOMBAT Az író, aki az életért harcolt Harminc éve hunyt el Sipkay Barna író, lapunk egykori szerkesztője Nagy István Attila Sipkay Barna gazdag és terjedelmes életműve nem egyenletes írói teljesítmény. Kiemelkedő csúcsok és szerényebb vonulatok is jócskán találhatók benne. A pálya ívét eleve méghatározza az a körülmény, hogy pályakezdése kissé megkésik. Első regénye, a Messzi harangszó csak 1963- ban jelenik meg, az író éppen 36 éves. Persze ekkor már — minden valószínűség szerint — több regény és néhány kötetre való elbeszélés várja az íróasztal fiókjában a megjelenést. A pályakezdő kisregény — a Messzi harangszó — még nem kötődik annyira a valósághoz, mint a későbbiek. Sipkay mondanivalóját félig mesei eszközökkel, félig reális, a valóságból táplálkozó eszközökkel fogalmazza meg. A Messzi harangszó poétikai vizsgálata arról tanúskodik, hogy már ebben a regényben megfigyelhető néhány olyan vonás, amely a későbbiekben még jobban felerősödik. Az egyik legfontosabb: voltaképpen nem igazi regény. A történetek egymás utáni láncolata, az események zu- hataga kevés a regényhez. Sipkay műve még megmarad az életképeknél. Hasonló problémával találkozunk legtöbb szereplőt mozgató regényében, a Határtalan életben is. A gondolati gazdagságban kiemelkedő alkotás erejét éppen az csökkenti, hogy laza szerkezetű. Sipkayt gyakran magával ragadja mesélő kedve, nem tudja fékezni fantáziáját. Pedig ebben a regényben különösen fontos lenne a precíz szerkezet, mivel cselekményének középpontjában két párhuzamosan futó élet áll. Ispán kovács és Kézi vasúti mérnök-felügyelőnek a harmincas évektől egészen a hatvanas évek elejéig tartó életpályáját meséli el az író. Két ellentétes szemlélet, felfogás ütközik össze a regényben. Sipkay szívesen nyúl fontos társadalmi kérdésekhez. Azokat az időszakokat kedveli, amelyek gazdag lehetőséget kínálnak a régi és az új harcának bemutatására. Összhangban van ez az irodalomról vallott felfogásával, de egyezik emberi alkatával is. Különösen az elavult szemléleten győzedelmeskedő hősök foglalkoztatják. Regényíró tollára kívánkozó izgalmas időszak a termelőszövetkezetek megalakítása utáni, amikor egyre élesebben vetődik fel a hogyan tovább kérdése. Egyik legegységesebb, legjobban megszerkesztett regényében a Rágalomban, erre próbál választ adni. Ha a pálya novellatermését vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a Gesztenyék vagy a Valamikor egy tónál típusú írások ritkák, a többi terjedelme alig néhány lap. Három novelláskötete több kiemelkedő írást is tartalmaz. A Hajnali hinta (1964) elbeszéléseinek feltétlen erénye, hogy szerzőjük minden idegszálával a jelenhez fordul. Szívszorító A zenélő óra életigenlése, megdöbbentően hiteles a Gesztenyék magányban vergődő tanítónőjének rajza. Sipkay Barnát elsősorban a magányosan töprengő, önmagukkal és környezetükkel viaskodó hősök foglalkoztatták. „Mindegyik regénye — írja Margócsy József — az életért harcoló, a visszahúzó erők ellen támadó, küzdő fiatalok, egyszerű emberek sorsát, pályáját mutatja be. Egyetlen könnyű karriert futó szereplője, főhőse sincsen: valamennyinek árat kell fizetnie a munka öröméért, a sikerért.” Kiadatlanul Egyik kritikusa írta: „Sipkay Barna pár év alatt egy kisebbfajta üstökös ívét futotta be.*’ Öt év alatt kilenc könyve jelent meg. Hat regény, egy kisregényeket tartalmazó kötet, és két novellagyűjtemény. Bá-; mulatra méltó teljesítmény még akkor is, ha tudjuk, hogy az alkotások közül néhány valószínűleg korábban született, s az asztalfiókban már készen várta az írói beérkezés pillanatát. S könyvei nemcsak megjelentek, mind a kritika, mind az olvasók részéről kedvező fogadtatásra találtak. A korszak olvasásszociológiai tanulmányai és a könyvtári statisztikái egybehangzóan tanúsítják, hogy Sipkay Barna neve akkoriban nagyon előkelő helyet foglalt el az élő írók között az olvasottsági ranglistán. Amilyen örvendetes volt azonban ez a késői berobbanás, ez a gyors felívelés, olyan tragikus, hogy az említett kilenc könyv közül három már posztumusz- i ként jelent meg. Az írót 41 éves korá- j ban, itt most valóban nem túlzás azt mondani, alkotóereje teljében ragadta el a váratlan halál. Legalább ilyen fontos azonban a másik kérdés, él-e, és mennyire él Sipkay Barna szellemi öröksége a mai olvasók körében? Bizony, meg kell mondanunk, a válasszal nem lehetünk elégedettek. Rögtön hozzá kell tennünk azonban, hogy ebben nemcsak az időközben bekövetkezett olvasói ízlésváltozások játszottak szerepet, hanem az a szomorú rény is, hogy művei az idők folyamán szinte teljesen hozzáférhetedenekké váltak. Amilyen buzgó volt a könyvkiadás a Sipkay-kÖtetek publikálásában az író életének utolsó éveiben, olyan méltatlanul feledkezett meg róla halála után. Utolsó könyve, a Valaki a ködben egy évvel halála után, 1969-ben látott napvilágot, azóta néma csönd. Csak születése 60. évfordulójának tiszteletére jelent meg Sipkay Barna Emlékkönyv címen egy kötet a Szabolcsi Téka sorozatban, a nyíregyházi Móricz Zsigmond ; Könyvtár kiadásában. (Sipkay Barna válogatott novelláit az író nevét viselő nyíregyházi szakközépiskola adta ki 1991-ben; a kötethez Katona Béla irodalomtörténész írt bevezető gondolatokat. Tőle idéztük a fenti sorokat. — A szerk.) V olt egy falu a folyó innenső partján. A legenda szerint a folyóban szörnyeteg élt. Időnként nagy áradattal csapott a falura, megtizedelte a lakosságot, sorba rontotta a házakat és halálba üldözte a szüzeket. Rettegésben, reménytelenségben élt a falu, amíg egy napon a csodával határos dolog történt. A folyó túlsó partjáról átevezett egy férfi, aki egyáltalán nem tartotta természetesnek, hogy a falu semmit sem tett a szörnyeteg ellen. Beszédeket tartott, lelkesített és szervezett, s amikor elérkezett a szörnyeteg ideje, maga haladt a falusiak élén és legyőzte a folyó félelmes urát. Ettől kezdve megváltozott az élet a faluban. A félelem helyett a biztonság, a pusztulás helyett a teremtés, a megaláztatás helyett a megbecsülés, a szegénység helyett a jómód uralkodott és senki sem gondolt többé a szörnyeteggel. A Sárkányölő — ezt a címet adományozták a férfinak, aki valamennyiük háláját élvezte — diadalmenetben vonult be a faluba, melynek főterén közös akarattal gyönyörű házat építettek neki úgy, hogy mindenki adott egy téglát. A ház elé kertet ültettek a szüzek, és a férfiak elhívták őt a kocsmába, s fizettek neki egy-egy féldecit. Sárkányölő szerény ember volt, azért nem fogadta el a díszes fogatot a négy szép kancával, sem az aranyakat, amelyek egész életére biztosították volna a gondtalanságot. De okos ember is volt, ezért a házat elfogadta, gondolván, hogy annyit igazán megér a falunak, hiszen míg ő ott lakik, addig a szörny nem támad újra és nem ront otthonokat, nem ejt meg szüzeket. A ház köré kertet művelt, mivel dolgos ember is volt, és a tűzhelyhez munkás menyecskéket kért meg. Idővel szépen gyarapodott mind családban, mind a szájak követelte kenyérben. Idővel kezdték úgy emlegetni, hogy lám, hogy kivackolódott a semmijéből a Sárkányölő. Neki aztán érdemes volt koldusként a faluba keveredni, lám, házat építettek neki, kertet adtak és szüzet is, aki olyan szépen gyarapít, hogy sok más volt szűz elbújhat mellette. Később, amikor összeverődtek a kocsmában a hangadók, valaki megjegyezte, hogy olyan nagyok az adók, és gyenge a termés, épp ideje, hogy Sárkányölő is megfizesse a ház árát, amit eddig csupa jószándékból kölcsönöztek neki. Mások hozzátették, hogy erről szólni roppant kényelmetlen, de ha már valaki annyira pofátlan, hogy hallgat róla, ha nem kérdezik, hát akkor muszáj. — Az ám! — dühödött meg egy szemre való férfi. — Épp a falu legdolgosabb szüze kellett neki, a betolako- dottnak, nem is lett volna elég a falu végi Rima Sári! Ki elől vette el a szüzet, ha nem énelőlem, teelőled? így könnyű aztán olyan virágos ablakot csinálni, annyi almát nevelni, annyi tyúkot ültetni, annyi gyereket libával legelőre küldeni! — Az ám! — ordított valaki a füstös sarok felől. Hiszen ha merne szólni valaki ellene! De erejét fitogtatja azzal is, hogy kirángatta a mocsárból a község bikáját. — Várjunk csak — vetette közbe a legöregebb ember. — Ha nem rángatja ki a bikát a mocsárból, beléful. Közüle- tek egy se mozdult volna érte. — Ha bolondok lettünk volna — mondták. — Beléfulni a bikával együtt az ingoványba. — Es ne feledjétek, azelőtt, míg ő nem volt közöttünk, évenként jött a folyóból a szörnyeteg, és megtizedelt bennünket, házainkat lerontotta, szüzeinket megbecstelenítette. — Ez igaz — mondták erre. — Csakhogy. — Csakhogy? Hát van ennél fontosabb? — Miért legyen neki szép háza, amikor mi adtuk össze a téglát? Miért legyen az övé a legdolgosabb szűz? Miért nézzük mi, hogy gyönyörű gyerekei hajtsák a legszebb libákat? — De hiszen mindnyájatoknak szép házatok van, dolgos feleségetek, gyönyörű gyerekeitek. Sokatoknak több almája, tyúkja, gazdagabb kamarája! De már akkor annyira ordítottak, hogy alig lehetett valamit érteni a kavargásból. — Inkább jöjjön a szörny! — üvöltött valaki, és erre, mintegy vezényszóra, elindult a kocsma serege Sárkányölő háza felé. Egy szó mint száz, felpakolták abba a csónakba, amiben érkezett annak idején. Azután hajnalig mulattak. Derűs jókedvükben még meg is szürkültük egymást. (Valaki a ködben. Bp. 1969, Magvető) Sipkay Barna novellája Sárkányölő Búcsúszavak — Szervusztok, fiúk! Meghoztam, amit megígértem. — Szervusz, Barna! Rosszul nézel ki. — Igen, a vesémmel feküdtem, „kicsit fájsz” volt. De most már túl vagyok rajta. Remek dolog volt kint lenni az életben. Kétszeresen örülök, hogy ezentúl csak írni fogok, a Keletnek riportokat, a Magvetőnek regényeket. — Barna, mi értjük a vagyadat, hogy írni akarsz, de gondold meg, nem korai még? Nem lenne biztonságosabb néhány év múlva? — Nem, gyerekek! Ti ezt nem értitek. Régi tervünket valósítjuk meg a feleségemmel. Csak írni fogok és ő ott lesz mellettem. Már gyerekkorunkban erről álmodoztunk. — Barna! Vegyél ki inkább fizetésnélküli alkotó szabadságot. Biztonságosabb. — Nem akarom. A srácok miatt nem, nem akarok terhelni egy státust. — De senki se szólna ezért. Téged mindenki szeret. — Nem! Nem akarok elvenni helyet senki elől. — Nézd! Mi azért fenntartjuk a státusodat, a szobádat is és várunk Rád... — Nagyon jók vagytok hozzám. Nem is érdemiem meg! — Nem vagyunk jók Hozzád, csak nagyon nagy szükségünk van a munkádra és még inkább a személyedre. Itt minden úgy marad, mintha itt lennél. — Ne féljetek, én minden nap lövök. Engem nem fogtok elfelejteni. Szervusztok. — Szervusz, Barnuska! Nem fogunk elfelejteni! (Sipkay Barna 1968. január 19-én járt bent utoljára a szerkesztőségben. A lapban január 30-án, immár a január 28-án bekövetkezett halála után megjelent Az utolsó beszélgetés című írásból idéztünk. — A szerk.) Sipkay szobra — Nagy Lajos Imre szobrászművész alkotása — az író nevét viselő szakközépiskola előtt Amatőr felvétel Sipkay nemcsak az írásban jeleskedett; biztos kézzel, karakteresen rajzolt. Fenti tusrajza, a Messzi harang- szó című, az ő tiszteletére 1988-ban kiadott emlékkönyvben található KM-reprodukció — Az oldalt összeállította; KÁLLAI JÁNOS Napkelet • A KM hétvégi melléklete ^v^'**w>*w**«*nt | | Sipkay Barna a Kelet-Magyarország egyik szerkesztőségi szobájában Archív felvétel — KM-reprodukció (Balázs Attila)
