Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-02 / 1. szám

1998. JANUÁR 3., SZOMBAT Harasztosi Pál felvétele Megérkezett Gerda Pali bácsi ebédje is hozzá savanyúság. Indulunk tovább, s csu­pán nyúlfarknyit időzve megismerkedhe­tek a leszázalékolt, bicegős lábú Greksza Mihállyal, a 86 éves Márföldi Mihály bá­csival, Szelesbokorban a 85. évében járó özvegy Frebornyik Jánosnéval, majd ké­sőbb Debrőbokorban Ferenc szüleivel is. Az örökmozgó 80 esztendős Feri bácsi már korántsem a régi, a rátörő agyvérzés mi­att, sajnos az ágyat nyomja. Vargabokor­ban, többek között az egykor ott tanító, s ma is ott élő, jóval a nyolcvanon felüli pedagógus házaspárt, Kiss Lászlót és fele­ségét említi nagy tisztelettel Ferenc, de min­denkiről tud valami emberközelit monda­ni, akár jóságos természetük, akár szánan­dó elesettségúk okán. Az előbbire Nádas­bokorból a 84 éves Bartos Zsuzsanna, míg az utóbbira Kovácsbokorból apa és fia, idős és ifjú Kosina János lehet példa. Já­nos bácsi mindkét lábát amputálták, egész nap a tolókocsiban ül, a fiát pedig — sú­lyos betegsége miatt — hetente hordja a mentő ellenőrzésre. —- János bácsi felesé­ge 27 éve már, hogy meghalt, azóta ket­ten vannak a fiával. Most karácsonyra új tolókocsit kapott, ez volt neki az ajándék — magyarázza Ferenc. Van, akinek csak a kihelyezett akasztó­ra kell tenni az ételest, de van, akihez be is kell menni, s a kezébe adni a kanalat. Ferenc az ebédkihordáskor szedi fel a „ren­deléseket”, s a másnapi ebéddel referál dol­ga végeztéről. Tulajdonképpen 12 bokor­település tartozik feladatkörébe, de plusz­ként vállalkozott még Súlyán-, Benkő-, Ko­vács- és Nádasbokor ellátására is. A mun­káltatója egyébiránt a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat, onnan kapja a fizetést. Az idén sikerült a kocsiba — ugyancsak pá­lyázati úton — egy mobil telefont is besze­reltetni, a legújabb előírás szerint már ki van hangosítva. Ezzel együtt sok minden vár még megoldásra a falugondnokságot illetően. Az is nagy utánajárást és kitartást igényelt a bizottságtól és személyesen dr. Illésné Erdős Judittól, a szociális iroda vezetőjé­től, hogy a falugondnoki elképzelésük meg­valósulhasson. Nyíregyháza megyei jogú város — a miniszteri elbírálás alapján — ugyanis nem tartozik az aprófalvak ka­tegóriájába, ám a megyeszékhely sajátja­ként megjelenő bokortanyákra már nem volt sablon odafönt. Pedig e külterülete­ken mintegy 8 ezren élnek, s a legtöbb­jük valóban csak bokornyi. Tízéves küzde­lem után érhették el a közelmúltban Feren- cék, hogy a Volán-járat bemenjen több tanyabokorba, s szintén munkával járt a gázbekötés megszervezése is. Hamarosan Rozsrétszőlőn és környékén is lesz falu­gondnok, Garaj Győző személyében. Fe­renc december közepén részt vett Vásáros- naményban a regionális falugondnoki ta­lálkozón, amelyen létrehozták egyesületü­ket. A vezetőségben Ferenc is helyet ka­pott. A falugondnoki rendszer ötlete a nyolc­vanas évek elején született, majd a Falufej­lesztési Társaság 1989-ben javasolta a szomszédos Borsod megye vezetőinek a rendszer bevezetését, melyet két évvel ké­sőbb már a Népjóléti Minisztérium is tá­mogatott. A falugondnok 500 fő alatti kis­településeken, vagy tanyás térségben mun­kálkodó, intézménypótló mindenes, ahol olyan tevékenységet végez, amelynek még nincs, vagy már nincs gazdája. — E tele­püléseket nem rombolni, de építeni kell — summázza Ferenc, s hozzáteszi — itt jó levegő van, villany, gáz, mi kell még? Lefler György Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna. — S azt a parittyának való szép bodza­ágat levágod-e te? Néztem, és nem tudtam, hogy hova gon­doljak. — Aztán tavaszon azt a szép erős ró­kát, amit megmutattam, kifüstölöd-e te? Te, Ferike, te? Néztem, és nem tudtam, könnye­zik-e. Anyámra pillantottam, de nem talál­tam a szemét. Ödafordultam nagyapám­hoz: — Magának mi baja van, nagyapó? De nem nézett rám már. A furulyát fog­ta, amit a párnám alól húzott ki, és an­nak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mint­ha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Oda­ment anyámhoz. — Add azt a változót, te Anna. Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sor­jában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsol­nák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvet­te mind. Az arcát is megkente egy kicsiny­ke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra se né­zett, s még rám sem. Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pe­dig már megvolt a puliszka, meg is ettük — s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkáéból. így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még. Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutat­ta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette ka­bátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát. Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott. Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind egy utolsó szálig. Te­kintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha hara­gosa volna. — Őköt csak hagyja, egye meg, mert az mind a magáé. Ha nem lett volna minden, amit csinál­tak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagy­apám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemé­ben, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogá- sa és csámcsogása hallatszott. Mind meg­ette, mind egy szálig. Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fej­széjét. Apán ott állt mögötte, olyan meg­nyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előt­te, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitot­ta, már félig kint is volt, amikor megcsen­desedett és visszafordult. Olyan szégyenlő­sen, vagy mint ahogy a siratóban szok­ták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hoz­zám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha. Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éj­szaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a le­vegő is megfagyott volna. Apám hajadon­fővel állt, én a bátyám papucsában, és meg­feledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomba, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem a szemem a nagyapám alakjáról. Ott állta tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebébe hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszé­jét úgy, mint amikor medvétől tart az em­ber. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe: — Holnap reggel gyertek ki, mert min­dent otthagyok. Apám csak a fejét mozdította az ég fe­lé, mintha a csillagokat számolná. Nagy­apám beakasztotta a fejszét a karjába, s el­köszönt. — Isten áldjon benneteket, fiam! Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne: — Isten áldja. S mikor nagyapám elindult, nagyon csen­desen utánaszólt: — Aztán vigyázzon magára. Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor ép­pen megállt. Topogott egy kicsit, de még­iscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját. MÚZSA Füst Milán versei Cantus firmus Mindennek el kell múlni elébed járul Jézus fejet bajt aztán elmegy élő parázs a talpán némaság űl a nyelvén béna szivében kétely siket agyában átok így fut a semmiségbe lobogni kezd az úton bomolni kezd a pályán s mint a megőrült csillag okádja fájó lelkét forog és nincsen társa dühöng és nincs ki lássa százszor is megfiadzik magát emészti falja vak ember lesz a végén sírna de nincs ki hallja... Az egyik agg levele Zsuzsannához „Szeretlek, De ne mondd meg senkinek, Mert vén vagyok S az emberek nevetnek. És mord vagyok. Oh agg fenyő, Mily istentelen vagy és vakmerő! Mondd, mit akarsz? Recsegsz, ha jő a zivatar És elszakadsz. Oh mord vagyok, igen. Mit képzel az ilyen? Hogy jönnek nyájasabb napok, Talán egy új tavasz? Oh mily bolond dolog! Vagy nem tudod, mi az? Az élet oly pimasz S hiába minden ének, Itt nincsen kegyelem a vénnek. Akár az Istenség, Maradj hát oly rideg... S hogy hallottál búgó nevetést És könnyű szót, amely libeg S hogy kezed a szivedre tetted, Mert titkos mosolyát is észrevetted, Ne mondd meg senkinek. ” (Harminc éve, 1967-ben halt meg Füst Milán, a XX. század egyik leg­nagyobb magyar poétája. Hetvenki­lenc évet élt; költő volt, író és peda­gógus. Drámái, regényei, esztétikai ta­nulmányai immár világhírűek, de legmaradandóbbat mint lírikus alko­tott.) Téli ünnepek Szabados István grafikája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom