Kelet-Magyarország, 1998. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-02 / 1. szám

tárlat

Toroczkai Oszvald képei

Toroczkai Oszvald: Álom

A nyíregyházi Városi Galéria ez évi utolsó rendezvényeként nyitották meg a közelmúltban Toroczkai Oszvald (Brassó, 1884 — Budapest, 1951) müveinek reprezentatív tárlatát. Az életmű-kiállítás kalauzoló, bevezető gondolatait Matits Ferenc művészet- történész fogalmazta meg. Toroczkai művészete — modotta többek között — a szecessziós ibletettségtöl a naturalista portrékon és impresszionista képeken keresztül, valamint a kubista felfogású műveken át a század derekán dívó szocialista realista alkotásokig ível. Valóban, a közszemlére tett, igényesen válogatott kollekciót — szám szerint: harminc kompozíciót — szemlélve századunk első felének főbb művészeti tendenciáiról kaphat átfogó képet a látogató. Toroczkai — amint ez a tárlat katalógusából kiderül — festményeken kívül rézkarcokat, sgraffito-, üvegablak- és bútorterveket is készített. A sokoldalú művész kiállítását január 12-ig tekinthetik meg az érdeklődők.

Toroczkai Oszvald: Napsütésben

Toroczkai Oszvald: Faluszéle — libákkal

Toroczkai Oszvald: Pihenő lányok

Elek Emil felvételei

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

Az intézménypótló mindenes

Riportúton bokortanyákon • Tizenegy gyermeküket nevelik szeretettel

Ilyenkor, télvíz idején is korán kukorékol a kakas Mészároséknál, merthogy a jószágok körül bizony bőven akad tennivaló. A családfő, Mészáros Ferenc szeméből pattan ki elsőnek az álom, fél ötkor már rendszeresen talpon van, s aztán szép sorjában kel a nagyszámú família: a felesége, Ilona ötkor, majd fél óra teltével ébrednek a nagyobb gyerekek, s háromnegyed hatkor a kicsik. A koránkelés élményétől csupán a két picuri, a kétéves Péter és a négy hónapos János mentes, ők nyugodtan szundíthatnak tovább.

A negyvenharmadik évét taposó Ferenc és 37 éves felesége vágyott a nagy családra, s ebbéli álmuk teljesült is, hiszen tizenegy gyermeküket — a nevüket sorjázva: Ilona, Ferenc, Mária, József, Zsolt, László, István, Teréz, Erzsébet, s a már említett két kicsi — nevelik példás gondoskodással, szeretettel. Egyébként Ferencnek nem ismeretlen a nagy család fogalma, negyedikként jött a világra az ugyancsak 11 gyermek közül a bedőbokori otthonukban. Tudta, tudja hát vállalását.

A Nyíregyházához közeli bokortanyák egyikén, Vajdabokorban húzták fel 1985- ben a szép, kétszintes családi házukat. A Csendes utcai porta élettel teli: nyüzsgéssel, de nem eszeveszett rohangálással, lármával. Megvan ott mindennek a menete,

^ A betegeket orvoshoz viszi, hivatalos értesítéseket, iratokat kézbesít, szállítja a nyugdíjasokat,

s a napi feladatokból mindenkinek a maga reszortja, a házimunkákból éppúgy, mint a ház körüli teendőkből, a „családi birtok” műveléséből. így nem csoda, ha náluk hamar munkára, életre érnek a gyerekek. A kétkezi munka mellett ismerik a szülők, az emberek és az egymás iránti tiszteletet, ahogyan az együtt imádkozást és a templomba járást is.

De, nem is evégből a mostani látogatás, hanem Ferenc „hivatala” miatt, ugyanis a megyében ő az egyike azon kevés falugondnoknak (szám szerint tizenöten vannak jelenleg), akik e tisztet betöltik. S hogy mi fán is terem a falugondnokság? A kérdésre a választ a Toyota mikrobusz középső üléséről hallgatóm, miközben Ferenc, a délelőtti hivatalos és félhivatalos futkározá- sait követően már a bokortanyák lakóinak indul az ebédjéért.

— Például kihordja az ebédet azoknak az idős embereknek, akik ezt kérik, kiváltja a gyógyszerüket a patikában, a betegeket orvoshoz viszi, hivatalos értesítéseket, iratokat kézbesít, szállítja a nyugdíjasokat kulturális rendezvényekre, kirándulni, de akár a piacra is, hogy eladhassák azt a pár tyúkot, azt a néhány tojást — sorjázza Ferenc a volán mögül, egy szuszra, míg letérünk a 36-os főútról. Földúton haladunk tovább Benkőbokorba, ahonnan a falugondnok az ebédet szállítja. Az evangélikus egyház által üzemeltetett konyha századagos, de nyaranta százhetven adag is elkel Orosz Csaba szakács főztjéből.

^ A 45 kilométeres utat, amelynek javarésze földút, már bekötött szemmel is elvezetné.

— A családra az asszony főz, így én magunknak nem viszek innen — mondja Ferenc, miközben megérkezünk — de olykor megkínálnak, s mondhatom, ízlik az ebéd. A nyugdíjasok 140-et, a többiek 180 forintot fizetnek adagjáért. Igaz, januártól valamennyivel ismét megemelik az árát, ám akkor is megéri az egyedülállóknak, de ha még kettecskén vannak, úgy is. Ennyi pénzért nem szabad a lábast a tűzhelyre tenni! — vélekedik Ferenc, míg az üres étele- seket telikre cseréli. — Minden igénylőnek két ételhordót kell venni, csak így működhet a rendszer. Általában 36 adagot hordok szét a bokortanyák idős, beteg, magányos embereinek, de majd megismerkedik velük személyesen is — mondja, s már fordítja is a mikrobusz indítókulcsát.

Az összességében mintegy 45 kilométeres utat, amelynek java része földút, már bekötött szemmel is elvezetné, vélem a jártasságából. — Nem mindig! — igazít ki, merthogy az őszi, téli idő próbára teszi az autót, s őt magát is. — Nem terepre való a Toyota, annyi biztos! — mondja. A sárral már birkóztak együtt eleget, ám a nagy havas élmények még váratnak magukra, merthogy 1997 márciusától szegődött egymáshoz a kocsi és sofőré. Tart is a téltől a falugondnok.

Visszaúton a szövetkezet sertéstelepénél megállunk, Ferenc a vezetőnővel elegyedik szóba, akitől azt kéri: lehetőleg ne az útról szippantsák tartályba a nem kimondottan illatos trágyalevet, amelyből az útra is jut jócskán. Onnan pedig a kocsira felcsapódva éktelenkedik, de elegendő, hacsak a kerék mártózik meg benne, a szag a mik- robusszal bizony továbbgurul. — A polgármesteri hivatal udvarára nem állhatok be bűzös kocsival, a múltkor is fanyalogtak a hölgyek, akiket az önkormányzattól szállítottam! — mondja nekem, már az autóba szállva.

Ferenc nem pusztán kivagyiságból kérte a telepvezetőt, hanem a nyíregyházi Szlovák Kisebbségi Önkormányzat egyik tagjaként, mert négy éve már, hogy ötödmagával megválasztotta a bokortanyák népe. Onnan a falugondnokötlet, miként a pályázaton nyert mikrobusz is. Ferenc agilis, fürge, alacsony ember, s talán a legfontosabb tulajdonsága, hogy segítőkész. Legalábbis ezt mondták rá találkozásainkkor a tanyasi emberek. Meg hogy jó kedélyű, ért az emberek nyelvén.

így vélekedett róla többek között Sulyán- bokorban a 85 éves Gerda Pál is, akinek a mikrobusz első ajtaját kinyitva, sikerült egy pillanat alatt Ferenc „irodáját” a földre szórnia. Ám semmi harag, az iroda (az első ülésen elhelyezett kék műanyag ládi- kó papírokkal telve) gyors kapdosás után ismét a helyére került. Pali bácsi két éve vesztette el élete párját, ám a lányához mégsem akar menni, hiába is hívják a nyírszőlői családi házba. Itt szokta meg, innen akarja, ha majd az ideje eljön, a szeretett feleségét követni, aki a nyíregyházi temetőben nyugszik. A lánya és családja

A megyeszékhely sajátjaként megjelenő bokortanyákra már nem volt sablon odafönt.

rendszeresen, minden hét végén meglátogatja az idős embert. A nyugdíját be kell osztania, mondja, de beosztó volt ő világéletében.

Pali bácsitól jó egészséget és jó étvágyat kívánva búcsúzunk, merthogy a többiek is várják már az ebédet, amely ma éppen zöldségleves, krumpli párizsi szelettel, s

SÁNTA FERENC:

Sokan voltunk

(részlet)

M

ár harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkai mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyermekek ágyban feküdtünk egy nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élét után. Eleget próbálta. Sok voít a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagy néha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” — Azzal ment is visz- sza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen. Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz.

Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: — Azt bizony jól teszi. — Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

— Gondolod, Ferkó?

— Én igen! — válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosogatótálat,

és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak:

— Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

— S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

— Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett:

— Hát készüljön. A többit én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vette a kabátját, pedig nem volt szokása és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

— Aztán ... hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded- e te?