Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-06 / 208. szám

Napkelet • A KM hétvégi melléklete □ TÁRHAT Petkes József akvarelljei A z ember nem hinné — lát­va délceg alakját, hallgatva dinamikus beszédét —, hogy az Erdélyből (elszár­mazott, nyíregyházi festőművész, Pet­kes József, immár a nyolcadik ikszhez közeledik. A nyarat, akárcsak egy vir­gonc huszonéves, végigtáborozta. Jú­liusban a franciaországi Saint Michel- ben vehetett részt az Európai Művé­szek Alkotótáborában. A belga határ­hoz közeli település igen sok új alko­tás megszülésére inspirálta, csakúgy, mint tizenegy meghívott művésztársát — köztük a debreceni Éger házi Imrét, László Ákost, a budapesti Bőd Lász­lót. A táj, a környezet szépsége, a há­zak, az utcák és terek hangulata kö­szön vissza Petkes legfrissebb keletű festményein, amelyekből tárlatunk­ban néhányat bemutatunk. A művész az egyes kompozíciókat nem látta el külön-kiilön címmel. Összefoglalóan nevezte őket: Saint Michel-i képeknek. Harasztosi Pál Orökie örökbe... Mama. Négy betű, abból is kettő-kettő egyforma. Nincs még egy hangsor, amelyet könnyebb volna kimondani. Ha van, aki kimondja. De ha nincs? Az nagyon tud fáj­ni. Legjobban azért, mert olyan természe­tes, hogy egy férfinek és egy nőnek gyere­ke születik. Mindenkinek van. Legutóbb a szüléinknek, előtte a nagyszüleinknek, s ki tudja, hány millió éve minden őket meg­előző generációnak. Hát lehet az, hogy megszakad a lánc, s velünk lesz vége? Nagyon nehéz beletörődni — ha egyál­talán bele lehet — abba, hogy a gyerek­szobában nem lesz senki. Eleinte jó azt mondani: még nincs. Ezzel elejét lehet ven­ni minden további kérdésnek. Csak an­nak az egynek nem, amelyik legbelül sa­jog... Rengeteg lelki traumán, kudarcok soro­zatán esnek át azok a házaspárok, ame­lyek végső elkeseredésükben az örökbefo­gadást választják. Igen, végső elkeseredés ez, s hogy rövid időn belül boldog gyer­mekvárássá nemesül az érzés, az a gyer­Sok-sok kudarc után itt éri az első pozitív élmény a szülőket. mekvédő intézet munkatársainak is kö­szönhető. — Ha eljön hozzánk egy házaspár, s szo­rongva előadja: az örökbefogadásról sze­retne többet megtudni, nekünk akkor az a legfontosabb feladatunk, hogy mihama­rabb oldjuk a feszültséget. Nagyon lénye­ges, hogyan zajlik le az első találkozás, s a sok-sok kudarc után itt érje az első po­zitív élmény a leendő szülőket — magya­rázza Szakátsné Hegedűs Borbála, aki két munkatársával három éve foglalkozik örökbefogadással a nyíregyházi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben. Kilenc hónap telik el, mire megszületik egy gyermek, s — talán nem véletlenül — kilenc hónapig tart az a tanfolyam, ame­lyen felkészítik a leendő szülőket az örök- befogadásra, a gyermekvárásra. A trénin­geket kis csoportokban tartják. Olyan kö­zösségek alakulnak ki, hogy már együtt várják, mikor, kinek születik meg a gyer­meke. Nem kell szemérmeskedniük, hiszen közös az indíttatásuk, a problémáik, leg­bensőbb titkaikat is megoszthatják egymás­sal. Pszichológus segít abban, hogy felké­szüljenek: hogyan és mikor mondják meg a gyermeknek, nem ők az „igazi” szülei. ^ Tudod, nekünk nem lehetett gyermekünk, Az első foglalkozáson levelet írnak gyer­meküknek. Általában így kezdik: „Tudod, nekünk nem lehetett gyermekünk. De most megszülettél Te, akit már nagyon vártunk, s együtt fogunk felnevelni a papával...” sí­Az elhatározástól egy év telik el, mikor vég­re megcsörren a telefon: — Megszületett a gyermeketek! — He­gedűs Borbála mindig így tudatja a szülők­kel a kicsik érkezését. Mindannyian tud­ják: ez már a második születésnap. Az el­ső néhány héttel, hónappal, esetleg évvel ezelőtt volt... * Az örökbe fogadó szülők a tanfolyam el­végzése után is igénylik a találkozást. Ők már egy nagy család, amelyik szerettei örö­mében és bánatában is osztozkodni akar. Az egyik csoport rendszeres összejövetele­ket tart — legutóbb Vásárosnaményban —, amelyre természetesen hivatalosak a kisbabák is. Két és fél hete „született meg” — három hónaposán — Szűcsné Szőke Erika tüne­ményes kislánya. — A férjem ötlete volt, hogy fogadjunk örökbe egy kisbabát. Kilenc éve vagyunk házasok, mindent megpróbáltunk, hogy le­gyen gyermekünk — mondja a nagyvar­sányi fiatalasszony. — S most itt van, és megtelt élettel a ház. Mindkét családban ő a negyedik unoka, rajonganak érte a nagyszülők. A faluban is mindenki szere­tettel fogadta. Volt, aki megkérdezte, szo- pik-e még, mások állítják, nagyon hason­lít rám. * Hasonlít, bizony, mert az örökbefogadás­nál erre is ügyelnek. Az elv: a szülőhöz ke­resnek gyereket. Az örökbefogadóknak jo­guk van ahhoz, hogy egészséges kislányt vagy kisfiút kérjenek, minél kisebb gyere­ket fogadhassanak örökbe, ha szeretnék az elejétől átélni azt az érzést, amit egy gyer­mek érkezése jelent. Az intézet három, örökbefogadással foglalkozó munkatársa mindent megtesz annak érdekében, hogy mihamarabb örökbe adhatóvá váljék egy gyerek. Harcolniuk kell az idővel, mert minden eltelt hónap és év a gyermek csa­ládba kerülésének esélyeit csökkenti. Sokszor a szülő tudatlansága is ronthat­ja a gyerek esélyeit. Nagyon kemény terá­pia a biológiai szülővel való beszélgetés, ha kiderül: esélye sincs a gyermeknek ar­ra, hogy valaha is visszakerüljön természe­tes családjába az intézetből. Nagyon nehéz döntés, amikor a szülő az eszére hallgatva lemond magzatáról, hogy legalább neki le­gyen jobb sorsa. De minél hamarabb tör­ténik meg az elhatározás, annál nagyobb eséllyel indul a gyermek az új életben, ahol már nagyon várják... ^ ...mintha megérezte volna, hogy ott vagyunk, felébredt és ránk mosolygott, — Nagyon féltünk az első találkozás­tól. Tiszabercelre kellett mennünk, a neve­lőszülőkhöz — idézi fel az első emléket Eri­ka. — Aludt, amikor megérkeztünk, de mintha megérezte volna, hogy ott vagyunk, felébredt és ránk mosolygott... Ölbe vet­tem, azonnal haza akartam vinni... Renge­teget izgultam, nehogy visszavonja a le­mondó nyilatkozatot az anyukája... Ami­kor már fel tudja fogni, megmondjuk ne­ki, hogy örökbe fogadtuk; meg fogom mondani, szerintem nagyon rendes anyu­kája van, amiért lemondott róla, hogy mi örökbe tudjuk fogadni. Szűcs Bertalan darukezelő minden per­cet sajnál, amit nem tölthet kislányával. — Vártuk már régen. Előbb ikreket sze­rettünk volna, de attól féltünk, akkor ké­sőbb lesz gyermekünk. Úgy tervezzük, hogy lesz majd egy kistestvére is... a­Le se tagadhatná tizenegy éves kislányát Takács Ferencné, Kati. Ä szeme, az orra, a mosolya, még a bőre színe is az övé: — Amikor azt mondják Zsuzsikának: olyan szemed van, mint anyukádnak, csak kedveskedni akarnak, nem is tudják, hogy nem én szültem. De nekem nagyon jól esik. Tizenhárom hónapos volt, amikor örökbe fogadtuk. Három-négy éves lehetett, ami­kor a szomszédasszonyom terhes lett. Egy­KERTÉSZ ÁKOS: Új ember Mikor Cirok kezében begyulladt a vágó­pisztoly, tudta már, hogy ez a nap sem hoz­hat sok jót neki. Rosszul is kezdődött. El­aludt. Se mosdani, se reggelizni nem volt ideje, és a villamosmegállónál a Sportot sem vette meg. Már biztos volt benne, hogy azt az új embert, akit reggel látott az iroda körül ténferegni, az ő brigádjába psztják be. — Ezt a szaktársat magának hoztam — kezdte a művezető kedélyesen, majd a má­sik felé fordult. — Ő lesz a brigádvezetője. — Isten fizesse meg — felelt Cirok epé­sen, s izzadt kezét végighúzva a nadrágja ülepén, odanyújtotta az új szaktársnak. — Cirok! — mondta kurtán. Az új ember letette a ládáját, s kezet rá­zott Cirokkal, aki már nem tudott mivel kibújni a kellemetlen feladat alól. — Fogja a ládáját — szólt —, aztán gye­rünk. Ide pakoljon — mutatott a saját plat- nija mellé, mikor megérkeztek. — Látja — mondta —/vagyunk elegen. Tizenkét em­bernek négy platni, három apparát. Maga lenne a tizenharmadik. Aztán mihez ért? — kérdezte, hogy másra terelje a szót. — Nézze — mondta emez szerényen, de kék szeme nyugodtan csillogott —, nem vagyok mai gyerek. — Mégis, mi az, amit a legszívesebben csinálna — faggatta tovább Cirok. De az idegen, mintha csapdát sejtett volna, ke­rülgette a választ. ■ — Azt csinálom majd, amire szükség van — mondta óvatosan a másik. — Ha nem megy valami, majd szólok. — Várjon... — vetette oda Cirok hirte­len, és otthagyta egyedül. Egyenest Müller Palihoz indult. Kezdjük a nehezén, gondolta. — Ezt az embert hozzánk osztották be. — Nem kell — felelt Müller Pali rövi­den. — Mondd meg nekik, hogy nincs rá szükség! Cirok felvett egy krétát a pádról, és kacs- karingós ábrákat rajzolt vele a satura. — Nézd, Pali — mondta csendesen —, nem lehet ezt a végletekig húzni. Meg tud­juk mi csinálni tizenketten a felemelt ter­vet? S aztán meg: egyszer már nekünk is el kell vállalnunk valakit. Ha először rá is fizetünk, majd csak belejön... Müller Pali kezében megállt a kalapács, és csodálkozva bámult Cirokra. — Nekem nem szabhatja meg senki, hogy kivel dolgozzak! Cirok felkapta a fejét, és egyenesen né­zett Pali szeme közé. — Hozzánk osztották be — mondta ta­goltan. — És én elfogadtam. — Micsoda? Meg vagy bolondulva? Mi dolgozzunk helyette is? Mondd meg a Csu- ricsnak, hogy nem kell és kész! — Eredj oda hozzá, és mondd meg te ne­ki, ha kifogásod van ellene. — De az Isten rohasszon meg téged is! — Müller most már ordított. — Ezért me- lózok én három ember helyett, hogy abba se legyen beleszólásom, kivel dolgozom együtt? — De nincs is helyünk! — szóltak bele a többiek. — Tizenketten vagyunk négy platnira. A földön dolgozzon? — Mutassa, milyen szerszámokat kapott — szólt, ahogy visszalépett az új ember mellé. — Ezeket eltehetjük múzeumba. Egyelőre velem dolgozik. Különben nem értettem a nevét. Ebben a rohadt zajban mindent kétszer kell mondani. — Boldizsár. Boldizsár Imre va­gyok. — Cirok... Hát akkor gyerünk. Lássuk, miből élünk. Reggelre elfelejtette az egészet. Ahogy be­jött a műhelybe a szokásos Sporttal a hó­na alatt, az ajtóból nagy jóreggelt köszönt mindenkinek. Aztán odaballagott a szak-

Next

/
Oldalképek
Tartalom