Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-06 / 208. szám
1997• SZEPTEMBER 6„ SZOMBAT □ „...és nekünk megszülettetek ti” re többet kérdezősködött. Akkor mondtuk meg neki, hogy nem én szültem. * — Tizenöt éves házasok vagyunk, elvileg már lehetne egy 14 éves gyerekünk — mondja Galambos Ferencné, Giziké. — Fiúra vágytunk, de amikor megláttuk, ez már eszünkbe sem jutott. Barbara tíz hónaposán olyan volt, mint egy Barby baba. Az ölembe vettem, és már az első látogatásnál túl voltunk a félórán. Most tizenhét hónapos, eleven és kedves, én pedig leadtam pár kilót... Az ismerősök kicsit fel is néznek ránk azért, mert mertük vállalni a gyereket. A család nagy szeretettel fogadta. Anyósomat teljesen levette a lábáról, amikor 11 hónaposán azt mondta neki: mama. Rajonganak érte a nagynénik és nagybácsik. Neki négy keresztszülője van. * Rakoncátlan, fekete, gyűrűs fürtök övezik Rojcsikék pici lányának arcocskáját. Hatalmas, szénfekete szemeit hol egyik, hol másik szülőjére emeli. — Egy évet vártunk Klaudiára — mondja a kisvárdai Rojcsikné Bakajsza Mária. — Másfél évesen vihettük haza. Azóta teljesen megváltozott az életünk. A strandon társakhoz, hogy egyenként kezet fogjon velük. Boldizsár Imre a többiektől kissé félrehúzódva álldogált a fal mellett, s várta Ci- rokot. — Ki tartozik a brigádba? — kérdezte köszönés után. Cirok szótlanul intett a sarok felé. — Nem valami barátságos népek — jegyezte meg Boldizsár. — Mikor milyen ing van rajtuk — válaszolt Cirok kitérően. — Most épp a rosszabbikat sikerült felvenniük. Kilenc órakor rájött, hogy nem bírja tovább. Egyszerűen utálja ezt a Boldizsárt, nem bír ránézni. A szemét nem bírja. Azt az okos, kék szemet, melyről sugárzott, hogy mennyire tisztában van a helyzettel. Mert a szakmához is értett, azt már tudta Cirok. Olyan ügyesen dolgozott a kezére, hogy nem is kívánhatott volna jobb segítséget. S mégis. Nem bírta látni. Ezért az alakért csinálta ő itt a parádét? Hát mije neki ez a Boldizsár, hogy miatta úgy néz rá mindenki, mint egy árulóra? Erezte, hogy igazságtalan, de nem bírt változtatni rajta. — Boldizsár szaki — mondta —, elkallódok én itt egyedül. Csinálja ezt a másik kocsit, ezt a tetőt. Hogy magára maradt, megnyugodott. Néhány perc múlva dühöngve vette észre, hogy hiányzik. Minduntalan hívni akarta, hogy jöjjön csak ide egy kicsit, segítsen már! Mikor vagy tíz perc múlva visszajött, hogy nem talál állványt, alig állta meg, hogy igénybe ne vegye újra. — Szóljon annak a nagy vörös embernek ott, az csinálja nálunk a tetőt — rázta le magáról. — Az majd szerez magának valami állást is. Mondja neki, hogy én üzenem. Aztán fél szemmel figyelte, hogy a vöegyedül ő volt, aki rendre abbahagyta a pancsolást csak azért, hogy egy puszit adjon... — Mindketten egyformán akartuk — mondja a büszke apa, Rojcsik Zsolt. — Nagyon elkeseredtünk, amikor kiderült: nem lehet gyerekünk, és megbeszéltük, változtatunk a helyzeten, bármi módon. Most már tudjuk: csakis őrá vártunk mindig... — Amikor a nevelőszülőknél meglátogattuk, először hozzám jött — mondja az anyuka — A férjem el is keseredett, fogja-e őt szeretni egyáltalán. Klaudika ugyanannál a nevelőszülőnél volt, akinél Barbara. Sokszor megtörtént, ha sétálni mentünk, s meglátott egy babakocsit, odaszaladt: azt a kislányt kereste, akivel együtt volt... Ha meglátott egy buszt — a nevelőapja buszsofőr volt —, az ismerős arcot kereste. És minden kutyát Jacknak szólított... Ha majd megkérdezi, meg fogom neki mondani, hogy nem én szültem. Mások voltak a szülei, csak borzasztó nehéz körülmények között éltek, és nem tudták felnevelni. Remélem, meg fogja érteni. * Szinte beviharzik a szobába, ölében kisfiával a nyíregyházi Hegyi Tiborné, Móni. rös Miska kelletlenül, mint akinek a fogát húzzák, lekászálódik a magas állásról és Boldizsárral együtt végigbóklásszák a hangárt pallóért. Látta, ahogy odahúznak a kocsihoz két rozoga vasállványt, amit már nem használt senki, s palló híján egy szétbontott faplató két korhadt deszkáját fektetik rajtük keresztül. Mit akarnak ott azzal az ócskavassal — futott át Cirok agyán. De nem szólt. Csakhogy más kínlódik vele... Ahogy meglátta Boldizsárt fenn egyensúlyozni az imbolygó állás tetején, mintha az életkedve is visszatért volna. Nem, azt ép ésszel nem lehet állítani, hogy Cirok akár egy pillanatig is kívánta volna azt, ami most történt. Hogy miért rázta meg annyira az eset, s érezte még hónapok múltán is, hogy ő is bűnös volt ennek a felidézésében, maga sem tudta volna megmondani. Mikor Boldizsár a vörös Miskával felépítette a maga rozoga állását, a futóműszerelők is rajta dolgoztak a kocsin. így szokták ezt, mióta buszt javítottak itt. Cirok észre sem vette, nem is figyelt rá. Kis semmiség. A futóművet kihúzták a felillesztett rugók alól, és a vázat visszaeresztették a bakokra. Épp hogy csak mellé. Az egyiket nem érte el, és a kocsi kicsit, alig észrevehetően megbillent. Akkor pillantott oda Cirok. Nem értette. Boldizsár olyan esetlenül rántott egyet magán, karjával kusza, bizonytalan mozdulatot tett, mintha azt mondaná, hogy csuhaj. A többi egy másodperc alatt zajlott le. A kocsi csak néhány centit billent félre, de Boldizsár lába feje beszorult a deszka és a váz közé. És ahogy egyensúlyát vesztve ki akarta a lábát rántani, a korhadt deszka hangtalanul eltörött alatta. Boldizsár kétségbeesetten kapott a vázhoz, de a keze lecsúszott róla, egy pillanatig csüngött rajta, mintha tűnődne, érdemes-e leMartyn Péter felvétele Egy szuszra elhadarja a többieknek, mi minden történt a legutóbbi találkozásuk óta. Nem sokkal utána érkezik férje, karján a kislánnyal. Ők az egyedüli ikrek a csoportban. — Most voltak hat hónaposak — mondja Móni most már nekem. — Mentőben születtek, és a mentős adta a nevüket is! Koraszülöttek voltak, nagyon picikék: 1,5 és 1,6 kilósak. Két hónapos korukban vittük haza őket. Gondolod, hogy kibírtam volna tovább nélkülük?! — Fergeteges érzés ikeratyának lenni! — teszi hozzá Tibor, majd kiderül: régi álmuk teljesült, hiszen mindkét családban gyakoriak az ikrek. Most apának és anyának is van egy-egy babája! Az ikrek választottak szülőt: Dávid a mamát, Orsi pedig a papát. * Valaha még a lakóhelyét is megváltoztatta egy házaspár, ha gyermeket fogadott örökbe. Féltek attól, hogy mindig lesz egy „jóakarójuk”, aki őket megelőzve világosítja fel a gyermeket származásáról. Változott a világ. Talán azért, mert olyan őszintén boldogok az örökbe fogadó szülők, hogy abban csak osztoznia lehet a környezetnek. esni, aztán arccal a betonra zuhant. A súlyos vasállvány pedig megingott, majd lassan, méltóságteljesen mintha csak le akarna hajolni, hogy megnézze, mi történt, utánaindult, s a mozdulatlan testre csapódott. Mindez teljesen hangtalanul, mert a csarnok zaja minden más hangot elnyelt. Cirok dermedten, megmerevedve bámult. Már nagy tömeg állta körül az új embert, mikor maga is megindult. Durván félrelökött valakit. Már megfordították. Az arca csupa vér, csak a szeme, a kék szeme világít fakón, amint megkövült rajta a rémület. Cirok előtt elsötétült a hangár. Nem látott senkit, pedig az egész brigád, a fiúk ott álltak már körülötte. Valahol maga mellett érezte csak, nem látta Müller Pali döbbent tekintetét. A mozdulatlan kék szempár világított. Aztán felvették a jegyzőkönyvet. Valami bizottság is kiszállt. Ismeretlen emberek kérdezték, vallatták Cirokot, hogy ki tehet róla, ki a felelős. — Mindenki, én is! — mondta Cirok sötéten, és ettől nem tágított. Megállás nélkül dolgozott egész nap. Szemét nem vette el a munkáról. Őt is kerülték a többiek. Estére hűvös lett. Északnyugatról fújt a szél, alacsonyan rohantak a felhők, tépett, szennyes foszlányaik súrolták a háztetőt. A sarkon Müller Paliba botlott. Mintha csak összeszaladtak volna, ott topogtak a fiúk is. Öten. — Megiszunk valamit? — kérdezte Pali bizonytalanul. Cirok a fejét rázta. Müller tétován mozdult. Mondani akart valamit, de csak kezet nyújtott. Tenyere száraz volt és forró. Aztán szótlanul néztek Cirok után, míg görnyedt háta el nem tűnt a lassan szemező esőben. (részletek) MÚZSA Paul Géraldy Szomorúság A Múltad!... Ó igen, a Múltad! Mert Múltad is van, víg és szomorú... Elgondolom, hogy megtanultad már azelőtt, mi az öröm, mi a bú, fejedbe apró és nagy, régi gond, sok látomány, s nem élek itt! Mondd el ezeket újra, mondd. Még nem tudom jól az emlékeid. Szemed mögött az éj van, a titok! Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal a fényben ugráltál nyitott, zilált és hosszú hajjal, mint ezen a fotográfián? Mesélj. Igaz-e ez? Igaz? E fényképhez hasonlítasz, hol szép se vagy, te csitri lány? Szólj. Ebben az időben hogyan éltél? Mire gondoltál? És miről beszéltél? Bús volt az életed, vidám? Megvolt valóban ez a nagy kert és a rácsa? S e butuska és borzadalmas-furcsa fruska, biztos agy, kérlek, hogy te vagy? Ez a kalap, e szörnyű, csúnya-ódon, a kalapod? Biztos vagy ebben? És e sok régi ember itt mi módon ismerhetett előttem? Lehetetlen. Ők vittek első útra, talmi kirándulásra és nyaralni, velük ültél vonatba, éjjel? Ők fogták a kezed, szeszéllyel vállukra kapva és becézve, gügyögve füleidbe: „Nézd te...” Jaj mért nem hagyták énnekem már akkor ezt a szerepem? Én elvittelek volna téged egyedül, kóborolni, messze, mutatva száz csodás vidéket, milyen a nyár, milyen az este s a hosszú út porába veszve szép és szelíd kis falvakat. A Földet adtam volna néked, vezetve értőn, hallgatag. És annyi tájtól, a parázsló égtől, vidéktől és a város fényétől tán kicsit sugáros lett volna a szegény varázsló... Tudják ezek az emberek, mit vettek el tőlem, szivem? De változtatnunk nem lehet. Hiába. Vége van. Igen. És e sok ember, mindahány, milyen közönséges, silány. Hidd el, ha köztem és teközted valami harc, vagy durva szó van, ők teszik, kik odakötöztek magukhoz s a vakációban elvittek falura, ligetre, mert a nyomuk lelkedbe éghetett... Ne gondoljunk hát többet erre. S most tedd el a fényképeket. (Minden idők „slágerlírikusa” a francia Paul Géraldy. Nemzedékek vallottak — vallanak, bízvást a jövőben is — szerelmet az ő szavaival. A Te meg Én című kötete pedig — ha éppen kapható — a könyv-toplisták éllovasa. Szemelvényünket a Helikon Kiadónál 1991-ben megjelent gyűjteményből választottuk.)
