Kelet-Magyarország, 1997. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-27 / 226. szám
A művészeti elit ma Elit a csúcson? Plugor Sándor rajza: Sinka István jJlUARr/iN ISTVÁN A kultúra, s azon belül a képzőművészet nem éppen fénykorát éli ma Magyarországon. Kaotikus a helyzet az önmeghatározás szintjén, nem beszélve a művészek társadalmi viszonyrendszerérői. Egyre nehezebben ragadhatok meg a művész-társadalom, a művészhatalom, a művész-norma, a művész-elfoga- dás-változtatás kapcsolatok. Az elit funkciójából eredően élen jár a társadalmi változásokban, ellenőrzi a folyamatokat, alternatívákat kínál, társadalmi rendszerektől, politikai berendezésektől függetlenül létezik. Csepeli György közkeletű felosztása szerint kétféle elit létezik. 1. Pozícióelit a) vertikális felosztás: legfelső gazdaság- politikai elit, irányítóelit, közvetítőelit, helyi vezető elit; b) horizontális felosztás: alrendszerek szerint politikai-gazdasági-katonai- kulturális elit, illetve 2. értékelit, amely a saját maga által kreált és reprezentált társadalmi eszmények és erkölcsi elvek tudatosulása révén nyilvánul meg. A kulturális elit társadalmi funkciója normateremtő, normafenntartó, orientációs mintakép, integrálóerő. Kikből alakult ki az új elit Magyarországon? A rendszerváltó elit három alapvető rétegből került ki. 1. A késő kádári technokrácia. A 80-as évek elejétől a párt- és állami bürokrácián belül felnő egy új nemzedék, amelyet a piaci reformok iránti elkötelezettség, ugyanakkor a pártállami elit neveltjeiként az informális külön alkuk világa iránti vonzódás jellemez. Megfigyelhető náluk a közgazdasági megalapozottság, az óvatos haladás, a radikális változásoktól való félelem. A politikai demokrácia számukra sokadrangú kérdés. 2. Ebben az időben alakul ki az új reformer értelmiség. Döntő többségükben állami kutatóintézetekben dolgoznak. A gazdaságon kívül a politikai intézményrendszer reformját szorgalmazzák, céljuk a demokratikus jogok kiszélesítése, de még mindig az alapstruktúrán belül. 3. A demokratikus ellenzék tagjai az első két csoporttal való huzamosabb kommunikáció hatására „kristályosodnak” ki. Velük együtt, velük szemben alakítják.ki elveiket. Valójában ők hangoztatják a legradikálisabb nézeteket. A civil társadalom első futárai. Mivé vált az új kulturális elit, milyen problémákkal találta magát szemben a 90-es években? Az értelmiségi szerep szorosan kapcsolódik a politikai szerephez, ami szemben áll a kulturális elit alapeszményeivel, az intézmény- ellenességgel, az autonómiával, a közlésszabsággal. A demokratikus ellenzék és az értelmiség jelentős része levált a pártokról, belőlük lettek a kulturális elit mintaadói. A politikától eltávolodott elit egyre inkább visszabújik saját problémáiba, egyre inkább a cinizmus uralkodik el köreiben. A késő kádári technokrácia - amint azt Szalai Erzsébet megállapította - ideológusának tekintette az új értelmiséget, az új értelmiség funkcionális tömegbázisát viszont nagyobbrészt az előbbi adta. A késő kádári technokrácia a 94-es választások után a csúcshatalom birtokába került. A primervonal a gazdaságipénzügyi szféra, a szekunder vonal a politikai szféra főhatalmat jelentő pozícióit foglalta el. A tercier és a regionális vonal pedig megszállta (visszaszállta) a kulturális szférát. Nagyon hamar kiderült, hogy a régi szövetségesekre sincs szükség, csak akkor, ha mameluk módon helyeselnek. A késő Kádár kori technokrácia vezérelte gazdasági elit oly mértékben megszilárdította gazdasági és politikai hatalmát, hogy immár nincs szüksége a hatalmát legitimizáló ideológusokra. A kulturális elit eme funkciója számukra már nem csak mellékes, hanem egyenesen teher, ami ellen „már végre ildomos lenne fellépni”. Ennek következtében fennáll a veszélye annak, hogy a már és még meglévő potenciális és valós kulturális tőke elvész. Kiváltképp a magaskultúra, ugyanis a kultúra „előállítói” mind fizikálisán, mind szellemileg veszélyeztetve vannak. Milyen utak állnak a kulturális elit előtt? Megszokni, vagy megszökni? Ideológusra nincs szükség, szórakoztatóra, bohócra igen?! Aki kapcsolódik a politikai-gazdasági- katonai elithez, talán .még javítani tud helyzetén, aki nem, valószínűleg nem csak elitségét, de önmagát is elveszíti. Nézzük, milyen tőkével rendelkezik ez a csoport. Szellemi tőkével: legitimitásuk alapja az iskolai végzettség, a tudás, a tehetség; alkotótevékenységük alapja az autonómia, az objektivitás. Céljuk: figyelemfelhívás, bemutatás, közvetítés. Ezzel szemben fennmaradásuk alapja: a vásárlás, a piac, a megrendelés. Honnan? Gyűjtők? Alig vannak. Potenciális vevők? A középosztály anyagi nihilbe került. Redisztri- búció? Jelenlegi formájában nem működik. A kulturális eliten belül különösen jellemző a művészi, közelebbről a képzőművészeti elit problematikája. Annyiféle művész, illetve művészcsoport van, ahányféle ízléscsoport. A művészek meghatározása az alkotótól független. Van azonban önmeghatározás is, amit nézhetünk formális, intézményesített oldalról. Eszerint van amatőr és van profi képzőművész. Ennek fokmérői lehetnek: 1. az iskolai végzettség (képző-, iparművészeti, egyéb főiskolák), 2. formális szakmai szervezethez való legális tartozás (Alap, Szövetség stb.). Vizsgálhatjuk a kérdést a művészi produktum oldaláról is. Ekkor már eltűnik az amatőr-profi páros. Szakmailag képzőművész az, akit a szakma elfogad, kiemel. Vezető képzőművész megítélés alá eshetnek (esnek) olyan személyek, akik a politikai, a gazdasági elithez fűződő kapcsolatok alapján kerülnek frekventált helyre, pozícióba. Ha a pozícióelit oldaláról nézzük, a képzőművész nem rendelkezik vezető, irányító, befolyásoló szereppel. A legritkábban van beleszólása akár helyi szinten is a politika irányításába. Horizontális szinten a kulturális elitben való elhelyezés mindig is másodlagos helyzetbe szorítja a művészeti elitet az academ-mel szemben. Az integritás (ti. művész) védelme nem teszi tartósan lehetővé a politikai elittel kialakítandó kapcsolatot. Az értékelit szemszögéből hasonló problémák merülnek fel. A művész nyilvános, nyilvánosságra orientált tevékenységet folytat, ki van téve az állandó megítélésnek, az ehhez kapcsolódó manipulativ szerepnek, szerepelvárásnak. Beszélhetünk ún. „kreatív” alkotókról. Ok azok, akik nyelvet, formát, stílust teremtenek. Felrázzák az állóvizet, megpezsdítik a művészeti világot. A következő kategória a „reprodukátorok”-é. Ok adják tovább megőrizve-átalakítva a „kreatív” alkotók stílusát, formakészletét, tág teret engedve a befogadói oldalnak. Általában ők válnak doktrinerré. A harmadik típus az „udvaronc”-é, aki az új formanyelvet azonnal alkalmazza, de szigorúan ügyel a felsőbbség utasítására: csak propagandacélra. Eklektikus művészeknek nevezzük azokat - az újdonság szempontjából -, akik lassan, fokról fokra építik be művészetükbe az újat. Ok azok, akik valójában közel viszik a közönséghez az új normát, nyelvet, eszméket. Figyelemre méltó, hogy miért a reproduktív művészcsoport tagjaiból kerülnek ki inkább az ún. „ünnepelt” művészek. A kreatív művészek ritkán kompromittálódnak, nem foglalkoznak megítélésükkel, és bizonyos fokig felülről, kívülről szemlélik az eseményeket. Mindezek következtében igen furcsa jelenség alakult ki a magyar képzőművészetben. Létrejött a „képcsarnoki” festészet; egy magára valamit adó festőművész egyfelől festett a maga örömére, kiállításokra, másfelől pedig a képcsarnoknak eladásra. A rendszerváltással megszűnt az egységes „ellenségkép”. Válságos időszak kezdődött. Elmúlt az Alap mindenhatósága, formálissá vált a lektorátus szerepe. Újra kellett gondolni a hatalomhoz fűződő kapcsolatot. Mára tisztán látszik, hogy a képzőművészet mecenatúra nélkül képtelen meglenni, feladatát, funkcióját ellátni. Milyen kitörési pontok, milyen kilépési lehetőségek mutatkoznak most? Melyek azok az alternatívák, amelyekben lehet, sőt kell gondolkodni? 1. Intézményi reform, újraépítés. Szép gondolat, de sok veszélyt rejt magában. Elsősorban a hatalomhoz való - újfent politikai - kötődést. Ennek nyomai már most is felfedezhetők. Jó példája ennek a pályázati rendszer, amely majdnem háromszor annyi pénzt költ az államkasszából a képzőművészetre, mint korábban, csak maguk a művészek nem tudják, hogy miként, miért és hova kerül „elosztásra”. Egyre-másra alakulnak a szövetségek, amelyek viszont nem törődnek egymással, professzioná- lódnak; ennek következménye az etalonhiány, a viszonyítás lehetetlensége. Még szerencse, hogy a szakma elfogadja néhány országos kiállítás kompetenciáját (Miskolc, Salgótarján). A kulturális elit nem is érdekelt az intézményrendszer átalakításában. 2. Iskolák, galériák köré szerveződés. Régi hagyomány a magyar képzőművészetben egy-egy alkotó- közösség iskolateremtő tevékenysége. Ma ez a polarizáltság, az anyagi ellehetetlenülés miatt szinte kivitelezhetetlen. Talán át tudná venni ezt a szerepet néhány szakmailag elfogadott galéria (Kortárs, Fészek). Ez viszont megint csak anyagi kérdéseket, a hatalomhoz való viszonyt veti fel. 3. A civil szervezetekhez kötődés. A legjárhatóbb útnak tűnik. Ismerjük a civil szféra erejét, anyagi lehetőségeit. Ezért úgy gondoljuk, a művésztelepi mozgalom lehet a kitörési pont. Egy művésztelep megfelelő szervezéssel, kapcsolatrendszerrel biztosítani tudná azokat a feltételeket, amelyek a műalkotás létrejöttéhez feltétlenül szükségesek, segítséget nyújthat a bemutatkozási lehetőségek megteremtéséhez, közvetlen kapcsolatot teremthet az alkotó-befogadói oldal között. Ez látszik olyan útnak, amely lehetővé tenné, hogy a képzőművész teljesíthesse (elit)funkciójából származó feladatait. bejárat s a fölötte lévő franciaablak középvonalából, valamint a baloldali homlokzatrész egymás fölötti ablakainak szimmetriatengelyéből képződő két függőleges axis - is inkább zavarja egymást. A részek és formák össze- kapcsolhatatlan sokfélesége a homlokzat, amit csak bonyolultabbá tesz a funkcionálisan bizonytalan, látványként azonban annál hangsúlyosabb fali fülke, a falsík lépcsőzetes megnyitásával kialakított ablakocska, s főként annak oszlopimitációs lezárása. A kazettás, sugaras, raszteres osztású nyílászárók között ez az ablakocska a maga növényi asszociációkat keltő osztásával eltévedt kísérlet egy építmény építészeti kialakítására. (2. kép) Ez a ház viszont, mely az adottságokon látszólag alig változtató átépítéssel és homlokzati rehabilitációval alakult ki, nem nagyon illeszkedik napjaink lakóházdivatjához. A bejárat fölötti tetőrész megemelése s az ereszdoboz ötletesen átesztéti- zált, taréjt formázó íve az egyetlen gesztu- sosabb eljárás, különben mindaz, amitől ez a homlokzat építészeti formaként (azaz művészi formaként) létezik, szinte a vizuális érzékelésküszöb alatt, a láthatatlanság zónájában működik. Részt vehetünk pl. egy kis optikai játékban a virtuális és a voltaképpeni méretekkel. Az alsó zóna hármas osztású ablakai méretben azonosak ugyan a felsőben lévőkkel, ám azokon a kettős osztás látszólagos méretcsökkenést idéz elő, s ez az oszcilláció finoman megmozgatja a síkszerű s nem is kellemes arányú homlokzati felületet. Hasonló dinamizáló trükk, hogy a kapuzat nem simul bele a homlokzatba, hanem - teljesen szokatlanul - hegyes szöget zár be a falsíkkal. Ezt a frontalitást megtörő, téralakító vonalvezetést erősíti az oromzat aszimmetrikus és tört vonala, s viszi tovább a felső zóna ablakának kereteként is szolgáló vakolatorna- mens. Mint egy dallam, vagy dinamikus gesztus vizuális modellje, ahol ez az orna- mens a bejárat által három függőleges síkra tagolt, mereven szimmetrikus homlokzatot dinamikus textúrává alakítja. Hasonló ún. textúraképző működés, hogy a kapuzatnak a színezés által is elmélyített vertikalitását az erkélypárkány kontrasztosan színezett vízszintese ellenpontozza, míg ennek a párkánynak a kihagyásos burkolása a jobb oldali ablakkeretező deszkázat elfogyasztásos záródására rímel. Furcsa - de vizuális kulturáltságunkat kifejező tény hogy egyelőre inkább leradírozzuk ezeket a trendbe, divatba nem illeszkedő megoldásokat, s egy átépítés alkalmával igyekszünk eltüntetni a hason- líthatatlanság építészeti megnyilvánulásait. Következő részünk ezekről a kommer- cializáló megoldásokról szól majd. Berta Erzsébet Fotó: a szerző a. Napjaink építészeteII. _______ Az épületek olvasásához 1. Az épület - mivel nem egyszerűen fizikai objektum, hanem tárgyiasult emberi magatartásforma (azaz: művészet) - beszélgetésre hív meg bennünket. Mivel pedig életünket épített környezetben éljük, ez elől a dialógus elől nincs módunk kitérni (nem úgy, mint a nem gyakorlati célú művészetek, pl. egy vers vagy egy zenemű meghívása elől). Ebben a beszélgetésben (vagy mondjunk interakciót?) akkor is részt veszünk, ha ennek nem vagyunk tudatában. Ha beszélt nyelvünkre esetleg le sem tudjuk fordítani, hanem csak spontán pszichikai reakciókban (pl. a nyomott terekben érzett fóbiákban) vagy szociológiai jelenséggé vált formákban (pl. lakótelepi devianciákban) válik tapasztalatunkká. Vagy ha az építés folyamatában csupán mint megrendelői magatartás, építtetői választás jelenik is meg - ami azt is jelenti, hogy mi magunk is beszélünk általuk. Mit beszélnek velünk, s hogyan beszélnek rólunk lakóházaink építészeti formái? Nézzünk néhány egyszerűbb példát! (1- kép) A felvételen a 90-es évek lakóház-építészetének jellegzetes példánya látható. A szocialista funkcionalizmus puritanizmusa után az igény a formák lágyítására, a felületek ornamentális díszítésére, az egyéni színezésre, sőt - s ez az, ami igazán napjainkat jellemzi - egy kis építészeti blikk- fangra. Értelmes igények! Ám hagyomány és kulturáltság híján (ami mind az építtetőre, mind az építészre vonatkozik) egyelőre meglehetős amatőr színvonalon. Mert ha jobban odanézünk, a tetőtéri aediculák háromszög formái, a földszinti nyílások íves-legyezős záródásai s a pinceszinti ablakok jelentéktelen fektetett téglány alakjai között semmilyen társalgás nem lehetséges. A homlokzat többféle tengelye - a funkcionális zónákat elválasztó két vízszintes, ill. a
