Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-16 / 191. szám

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

Tájkép szélmalmokkal

Balázs Attila reprodukciói

TÁRLAT

Történelmi festészet

A történelmi festészet egyik

/I legmarkánsabb magyar

/ I képviselőjének, Madarász

J- JL Victornak nyílt emlékkiállítása a Városi Galériában. O az első festőnk, akinek romantikus és akadémikus elemeket ötvöző művészete szakított az osztrák biedermeier stílusával és a magyar festészetet európai rangra emelte. A magas kort megélt festő kezéből több mint 60 éves művészpálya végén hullott ki az ecset. Történelmi festészetével nem a diadalmas múlt krónikása, hanem a felrázó- an heroikus, elbukásra ítélt küzdelem és az igazságtalanságok felidézésével mutat az aktív hazafiságra. Madarász jelentősége abban áll, hogy zseniálisan újszerű, egyéni hangvételű történeti kompozícióival nemcsak magyar kortársai számára tudott a hazaszeretetről, az igazságosságról gondolatokat közölni, hanem azok általános emberi értékrendjüknél fogva visszhangra találtak a korabeli Párizsban is, de érvényben vannak a mai Magyarországon is.

Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben

Dózsa György

Nyugodjon békében

Egy fejfa, egy félig beomlott sírhalom a nyíregyházi Északi Temető egyik eldugott sarkában, kérlelhetetlen bizonyítékai az elmúlásnak. Szegény Kukucska Ilona hosszú élete nem okozott annyi beszédtémát mint halála.

A kívülről jött ember számára a tanya csendes, magába fordulónak tűnik, pedig figyel, s reagál minden fuvallatra. Elég néhány elejtett szó, s mint a hegyről ledobott hógolyó hatalmas görgeteggé dagad, s ez a lavina könnyen elsodorja az útjába aka- dót. A kapualjban elsuttogott félmondatokat, a bolti tereferéken széttárt kezeket, a kérdéseket, a „hallottad” állításai követik. S ha az élő nem hagyott magával törődni, legalább a holtnak adassék meg a végtisztesség. De a gyanakvás magja is jó földbe hullt, mert itt már annyiszor becsapták, félrevezették az embereket.

Kukucska Ilona gerhátbokori otthona el- hagyatottságot tükröz. Mégis az a furcsa érzés keríti hatalmába a hívatlan látogaKiváncsi, de mégis szigorú a tekintet, igazolványt kér a kétkedő hang.

tót, hogy az idős, töpörödött asszony most is ott áll a deszkakapu előtt, s szeme a messzeséget fürkészi... Az udvaron mint hegedt seb, egy régi épület eső mosta romjai meredeznek. A nádtetős szín belsejében is a szél az úr. Hatalmas évtizedes akácok göcsörtjei nyögve siratják a múltat, délceg derekukat megrokkantotta a vihar, száraz ágaik nem törnek már az ég felé. Az apró lábak taposta ösvény fonala jól kivehető még, mely jelzi, itt élt valaki.

Ahogyan a csapdába esett légy rezdíti a

Í

jókhálót, úgy rezdülnek a láthatatlan szá- ak, s hol innen, hol onnan bukkannak fel arcok. Idegen jár az úton, miért jött, mit akar? Kíváncsi, de mégis szigorú a tekintet, igazolványt kér a kétkedő hang — megváltozott a vendégszerető tirpák ember. Bizalmát eljátszotta a történelem, s ma már sokkal nehezebben nyílik meg.

— Halló! Kit keres? Én vagyok megbízva a porta őrzésével — érkezik gyors léptekkel egy férfi.

— Igen', ez a Kukucska Ilona háza —

erősíti még a beszélgetésre kinéző szomszédasszony. — Voltunk a temetésén né- hányan, ha azt az „elkaparást” annak lehet nevezni. Isten nyugtassa, nem ilyen véget érdemelt. Koldussorra került, se pap, se egy búcsúszó. Annyi szép ruhája volt, de ki tudja mit adtak rá? — töpreng el. — Ha többet akar tudni róla, keresse meg Babicz Istvánt Nádasbokorban, ő bejáratos volt hozzá.

Nem lehet eltévedni, a kövesút mint nyaklánc fűzi fel a gyöngyszemnyi tanyákat.

^ Néha vittem neki egy kis gyümölcsöt, legközelebb bezárta az ajtót, ha meglátta nálam a szatyrot.

— Jó napot, Babicz Istvánt keresem!

— Melyiket, mert ha a fiatalt, akkor megtalálta, de ha az időset, az itt lakik a

szomszédban.

Az idősebb Babicz-portán még az „ördög sem tudna megbotlani”, rend, tisztaság mindenhol.

— Azt hittem először a házunk után érdeklődik, mert eladó — fogad a gazda mosolyogva, miközben hellyel kínál a tornácon. Csak hümmög, amikor szép füves kertjét dicsérem. — Szegény nagyapám ha felkelne a sírjából, megijedne, hisz az ő idejében egyfajta átoknak számított, ha valakire rámondták: a fű vesse fel az udvarod.

— Ilonka néni — válik komolyra tekintete. — Felénk úgy tartják, öreglánynak maradt. Nagyon elzárkózva élt, legfeljebb engem és Turcsán bácsit engedett be a lakásába. Soha senkitől semmit nem fogadott el ingyen. Néha vittem neki egy kis gyümölcsöt, legközelebb bezárta az ajtót, ha meglátta nálam a szatyrot. Egyszer karácsony előtt ellopták a pénztárcáját, készítettünk neki egy kis csomagot, kiszámolt mindent és később kifizette. Éllenben ő mindig megkínált egy kupicával, s ha nem vettem el, nagyon fájt neki. Igazi konok, nyakas asszony volt, néhány tyúkból és a dióból tartotta el magát. Hiába közeledett a kilencvenedik évéhez, az autóbuszon mindig letette a menetjegy árát, mert ez a rend! A bizalmatlansága abból is fakadhatott, hogy egykor mindenüket elvették. Sokat zaklatták most is az akác- és diófákért. Nem járt el sehova, legfeljebb amíg bírt a piacra és imádkozni. A biblia mindig ott volt az asztalán.

— Még 1988-ban történt — veszi át a szót a feleség. — Akkor én a körzet tanácstagja voltam. Egyszer kerestek a várostól: mivel az Ilonka néni háza lassan összedől — ha kell rendőrségi kényszerrel is — elviszik a szociális otthonba, mondták. Tudtam, ez a halálát jelentené, addig kilincseltem, míg megszüntették az eljárást, és építettünk neki nagyrészt társadalmi munkában egy kis otthont. Szerettem volna a szociális segélyt is elintézni számára, de mereven elutasította.

Tavasszal egyre görbült a háta, látszott rajta, hogy valami betegség gyötri. Rosszul- léte után két-három hétig volt kórházban. Közben az ügyek intézését a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat nevében Skolnyik András vette át.

A tanya lakói meg csak egyre rágódtak a temetés körülményei miatt. Különböző hangok kaptak szárnyra. Akadt is szószóló, a jánosbokori Vránszki János személyében, aki megfogalmazta a kételyeket.

Az idős asszonyt elvitték a kórházba, s beszegelték a bejáratot. Javult az állapota, yy

Ki és miért szervezte így a temetést? Miért nem volt egyházi szertartás? Kié lesz az otthagyott porta, különös tekintettel a többszáz köbméternyi fára? Hol van az épület kulcsa? Mi lesz a berendezési tárgyakkal? Ha árverésre kerül a sor, hirdessék meg. Utólag be lehet-e szentelni a sírt, hogy méltóan megadják a végtisztességet embertársuknak. A kérdések egyre jobban feszítették a kebleket, besettenkedtek az ablakokon, s tovaimbolyogtak a kémények füstjén.

A válaszokért először a Szlovák Kisebbségi Önkormányzatnál kopogtatok. Bánsz- ki János elnök nem tud sokat az ügyről, javasolja forduljak a már említett Skolnyik Andráshoz, a mezőgazdasági bizottság külső tagjához.

Ilonka nénit gyermekkorától ismerte —

ADY ENDRE:

Borz báró esete

Ez akkor történt, amikor Magyarország lóvá tette Európát, amikor Heine s az ifjú Ibsen lángoló verseket írtak a magyar szabadságról, amikor Európa elhitte néhány lármás magyar mágnásnak, hogy népszabadság kell a Tisza táján. Ez akkor történt, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi korában. A hős: Borz báró, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi barátja. S ez a történet, ugye, majdnem úgy kezdődik, mintha a komolyabbik Sipulusz írná? Mágnástörténet, ku- ructörténet, hazafias történet. Ez a Borz báró valaki volt: talán szobra is van már neki.

Már akkor nagy ember volt Magyarországon Borz báró. Mint ahogy kevesebb okból nagy emberek és hazafiak az utódai. Bécs ellen a vármegyeházakban kevesen tudtak szebben dörögni, mint ő. És ha Vörösmarty, Kölcsey vagy másvalaki nem írt volna róla ódát, nagyon csalódnék. Hatalmas temperamentum, remek szóember volt ez a Borz báró. Hazafi és lázadó is jóformán csak a temperamentuma révén. És mert ez olcsóbb volt már akkor is mindenféle sportnál.

Mert Borz báró, akinek őse honfoglaló volt, szerette a vagyont. Azt tartotta, hogy az ember legyen mindig honfoglaló. Lám, mihelyt megértette, hogy mi is az a job- bágyszabadítás, ő mindjárt jobbágyszabadító lett. Izgató beszédeket mondott a jobbágyság gyalázatos intézménye ellen. Ceruzát vett, s már a hasznot is kiszámította. Ő nagyon észrevette, hogy itt voltaképpen földesúr-szabadításról van szó. Ez időtől fogva pláne eljegyezte magát a leglibe- rálisabb eszmékkel.

De igazságtalan ne legyek: Borz báró nem volt közönséges ember. A vagyon mellett zabolátlan vérének szeszélyeit is követte. Hiszen rasszbeli úr volt, aki megkívánta az új izgalmakat. Meg büszke úr is volt, akinek nagy dicsőség még nagyobb urakba belekötni. Szinte mondhatnám: ez a Borz báró szimbólum. Annyira személye- sítője a magyar úri szabadságharcosnak, hogy csoda. Azt mondanám, hogy nem is élő alak ez a Borz báró, ha nem tudnám, hogy csakugyan élt.

Jó Ferdinánd királyunknak alaposan odamondogatott egyszer a vármegyeházán Borz báró. Még fülében volt a kurtanemesek üvöltő ovációja. Víg lakoma volt este a híres Borz-kastélyban. Véletlenül ott időzött Borznak egy osztrák grófi barátja két bécsi táncosnővel. Éjfélkor katonák rontottak be a kastélyba. Hajnalban pedig vitték a katonák Borz bárót mint rabot.

Másnap elterjedt a hír a környéken. Azután lassan elterjedt egész Magyarorszáf

;on, hogy Borz bárót, a kitűnő hazafit, áncra verte a bécsi önkény. Arra persze nem gondolt senki, hogy Borz báró egész életében nem akart olyasmit, amiből neki haszna ne lett volna. Hogy jó Ferdinánd királyunkat is csupán úri dölyfből szidta.

Hadd lássa az ország, hogy egy Borz még a királyba is beleköt. De mindegy: a megyék föliratkoztak, az ország háborgott.

Borz báró meglehetősen jól érezte magát a börtönben. Igaz, hogy csak három szobája volt, s vadászni nem lehetett. De naponként írt a tiszttartójának. Majdnem jobban intézte uradalmának sorsát, mint amikor szabad volt. Pincemestere a legjobb borokat küldte a börtönbe, föl Pestre. Olykor pedig egy porkolábbal sikerült kalandokba bocsátkozott Pest mulatóhelyein Borz báró. Reggelre azonban már ágyában horkolt a nemes vértanú. Az ország pedig háborgott, egyre háborgott miatta. Legföljebb jobbágyai és cselédei jártak nyugod- tabb arccal egy kicsit. Egy szemernyivel talán emberségesebb dolguk volt a tiszttartó keze alatt, mint máskor.

Bécsben végre is megijedtek az országos lármától. Éppen karácsony előtt, rabságának második évében, tudtára adták Borz bárónak, hogy mehet. Borz bárót váratlanul érte a hír. Nem lehetett kitenni a szűrét a börtönből. Végre nagy nehezen meg tudott egyezni vele a főporkoláb. Borz báró hajlandó távozni, ha az egyik kezére bilincset tesznek.

E bilinccsel érkezett meg újév előtt vármegyéje székhelyére Borz báró. Nem írok az ünnepségekről. írt már erről sok hivatalos történettudós. Talán az elemi iskolai olvasókönyvekben is benne van. Megrázó és fölséges nap volt az, amikor Borz báró