Kelet-Magyarország, 1997. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-16 / 191. szám
J997- AUGUSZTUS l6., SZOMBAT □ Harasztosi Pál felvétele mondja kissé meglepve a kérdések hallatán. Amikor a gázprogramot indították, akkor vette észre, hogy bár minden feltétel adott, még nincs bevezetve a lakásba a villany. Felvette a kapcsolatot Babicz Istvánnal és eljárt az illetékeseknél, hogy a szükséges tízezer forintnyi összeget megszerezze. Egyik helyszínbejáráskor látták az ablakon keresztül, nagy a baj. Azonnal mentőt hívtak. Az idős asszonyt elvitték a kórházba, s beszegelték a bejáratot. Lassan javult az állapota, s már a szociális otthoni elhelyezése is elintéződött, amikor sajnos meghalt. — A közösség nevében vettünk egy koszorút — idézi fel a kérdéses napot. — A sírnál derült ki, hogy a temetés időpontját előrehozták. Éppen a fej fát helyezték el a hantra, mikor megérkeztünk. Végül is egy imával búcsúztunk el az elhunyttól. Később megkeresett a múzeumfalu szakembere, hogy az elhalt után található értékes néprajzi tárgyak kerüljenek hozzájuk. Amikor a belső ingóságok számbavétele történt a polgármesteri hivatal részéről a textíliák egy részét beszállítottuk a múzeumfaluba, ahol leltárba vették, s megkezdődött az anyag feldolgozása. Az ajtón a törvényi előírásoknak megfelelően léptünk be, melyről jegyzőkönyv is készült. A temetésről különben mindenki tudhatott, de ekkor volt a környéken működő szövetkezet zárszámadó közgyűlése, ezért csak kevesen jöttek el. Nem szóltunk az egyháznak, mert nem a mi feladatunk. A tényeket ismerve a dolgok nagyon egyszerűek. Legalábbis, ha az ember dr. Köteles István, a polgármesteri hivatal hatósági ügyosztály vezetője tájékoztatását olvassa: az elhunytat a polgármesteri hivatal temettette el, az ilyenkor szokásos köztemetésre rendelkezésre álló összegből. Ez a költségkeret nem bírja el és nem is tartalmazza az egyházi szertartást, de annak semmi akadálya, hogy hozzátartozói illetve tisztelői búcsút vegyenek az elhunyttól. Azóta lezajlott a hagyatéki eljárás is. Kiderült, a néhai Kukucska Ilonának van egy élő leánytestvére, aki az összes ingó és ingatlan vagyonának örököse lesz. így már csak egy kérdésre kellett választ kapni. A gyülekezet lelkésze szerint: nem tudtak az asszony haláláról. Természetesen ingyen is eltemették volna — amire már több esetben volt példa — csak senki nem szólt nekik. Sajnálják, mert egy istenhívő embertársunk távozott az élők sorából. Ha valaki vállalja a sírszentelés megszervezését, ők nem zárkóznak el a szertartástól. Ennyi. Kukucska Ilona halálé felbolygatta a tanyát, de arra is utalt, oda kell figyelni egymásra. A felelőtlen ígérgetések, a figyelmetlenség okozta szóbeszéd-folyam remélhetőleg végre megnyugvásba torkollik. Nyugodjon békében! Dankó Mihály béklyós kezével megérkezett. Ruháját csókolták a szent vértanúnak. Alig tudott végre kastélyába jutni Borz báró. A kastély udvarán öklöt sütöttek. Egy gyógyítha- tatlanul beteg ökör került a nyársra. Egyben a csigeres hordókból is csapra ütöttek néhányat. Hadd örüljön a nép azon a napon, amikor hazaérkezett a rab. A népszabadító, a dicső Borz báró. A kastélyban úri lakoma volt, szemenszedett vendégekkel. A báró felesége, egy kikapós, szeplős, csúnya asszony, ez estére levetette a gyászruhát, melyet férje rabsága alatt hordott. A fiatal tisztek, akik a bárónőt szalmaözvegysége alatt vigasztalták, pénzjutalmakat kaptak. Borz báró csak újév estéjén érhetett reá, hogy tiszttartójával leszámoljon. Minden rendben volt, a vagyon csak nőtt. De most jöttek a részletek a személyváltozásokról, jobbágyügyekről, cselédekről. A tiszttartó jelentette: — Czégénymezőn tíz jobbágycsaládot kicseréltem. Csak egy Lukács-vén János nevezetű marad még itt pár napig a régiekből. — Itt marad? Miért marad itt? — Vajúdik a felesége már két nap óta. — És? Miért vajúdik az én birtokomon. Menjen vajúdni máshová. Hányadik gyermek? — Hatodik. — Büdös paraszt. Persze, hat gyermekig meg sem áll. Azonnal ki kell őket lakol- tatni. Másnap hóviharban hordták ki Czégény- mezőről Lukács-vén Jánost öt gyermekével és vajúdó feleségével Borz báró falujáMÚZSA Köves István (Mellékdal?) Napra nap, hétre hét, (darálva?) múlik az élet. Szóra szó, dalra dal, épül az életmű. Félek. (1988 ) Ráolvasó Tenyeremben őrzöm rebbenő ujjad mulató melegét szívemből a vér kezembe árad s ujjadon testedbe kúszik szanaszét lobogva lázit a kaccanó őszbe májust mesél s egybefont szemünkből könnyeket sajtol rőt avart kavar a szél (1972) Kánikula Fény-lavinája zúdul a nyárnak áttüzesítve a fák nyomorát s mint céltalan zajgó zsibongó bogárhad már szétszabadultan hemzseg a nyár szomjt panaszolva szikkad a föld s míg vizet kutató tárt teste remeg por-patak mélyén bánatos békaláb szétnyílt ujja az égre mered. (1976) (Köves István első kötete — Midlife Crisis címmel — harminc éve, 1967-ben jelent meg Londonban.) Kállai János (beszélgettünk...) mondtuk: hogy szerethessük egymást nem kell semmi, csak te és én — elég... rózsaillattól terhes szellővel köszöntlek lépd át küszöbömet — tépd le fátyladat! azt mondták: nincs romantika, és nincsen szerelem — tiszta és kristályos, mint májusi harmat a bazsarózsák szemérmetlen húsán frissenbomlott borókarügyekkel várlak nyisd ki szobám ablakát! engedj hűs levegőt bús párnáim közé! kimondtuk: szeretjük egymást, ez csak a mi titkunk — e titok mindenkié; kitártuk ajtónk, belépett a nyár — izzó, parázsló, szilaj lihegéssel... (Balmazújváros, 1967. május 30.)
