Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-26 / 173. szám
1997- JULIUS 26., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete W Cukrászok érkeztek Nyíregyházára Út a cukrászdától a modern presszóig A bejárat felső záróköve kótaféleségeket, a tortákat, mind változatosabb „emeletekkel”, díszítésekkel, feliratokkal, sokféle minyont, marcipánokat, cukroslébe főzött darabos gyümölcsöket (a francia\„confiture” mintájára), szárított, cukrozott, ún. kandírozott gyümölcsöket és igen sokféle cukorkát. És mindezek mellé vagy ezekkel kapcsoltan jelentkező csokoládés készítményeket: vagyis megannyi ínyencséget, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Csak majd amikor a mesterséges fagyasztás módszerei hasznos eredményeket értek el, akkor már nemcsak a duplafedelű edényekben házhoz is szállított fagylalt: a parfé járja, hanem a cukrászdákban finom kristálykelyhekben felszolgált, lapos kanállal fogyasztható egy vagy több fagylalt, szelet is. Hoznak mellé ropogós ostyalapokat, sőt egy pohár vizet is, csillogó tálcán. Elfogyasztása lassan történik, már csak a fogak kímélése érdekében is, csendes beszélgetés, ízlelgetés közben. Az első háború után már e mellé az „ülős” fagyizás mellé hódító útjára indul a tölcsérbe lapátolt, majd elmés szerkezettel gömböket is formázva kiszolgált, menetközben is fogyasztható nyalós fagyi: ez aztán hamarosan tolókocsis, csengős szervírozással is előfordul a Sóstón, a városi utcákon. Ennek legelőkelőbb formája talán a cukrászat eredetére való tekintettel az olasz fagylaltos Zrínyi Ilona utcai megjelenése. A keskeny, hosszú üzlethelyiség ajtaja fölött Gelatiere Italiano a titokzatos két szó: történetileg alighanem az első idegennyelvű cégtábla. Akkoriban ez igen feltűnő, de elfogadható, mert alatta a tulajdonos neve is olvasható: egykori diáktársaim meg is jegyezték, hogy Francesco Tirelli. is A „tizenöt ablakos ház” — Nyíregyháza, Rákóczi utca 2-4. A cukrászdázás családos szórakozási lehetőség, férfi kíséret nélkül is lehetséges. Itt csak hölgyeknek való likőröket mértek — hangsúlyozva az üzlet szolid voltát. A kávéházban már más a helyzet, ott a kávé inkább csak „fal”, hogy legyen mihez komolyabb kísérőt kérni: köztük a konyak a legszelídebb a sokféle égetett ital hadrendjében. Gredigék sikere a cukrászdái hangulat biztosítása, a kellemes, polgári környezettel és kiszolgálással. Sikerüket az is emelte, hogy a Bach-korszakbeli idegen idevezényelt tisztviselők találtak egy szórakozóhelyet, ahol tudtak németül érintkezni a személyzettel. Persze Gredigék nagy házában olyan helyiség is található, hátrébb, ahol a kevésbé diszkrét hangulatot keresők is megtalálták, amit inni akartak: külön erre is kiterjedő „iparjegy” kiváltásával. Sőt a nagyvásártéren, saját bodegát is működtettek. A század végére, amikor már zenés kiszolgálás az igény, afféle bárhelyiséggel — ez már nem az ő stílusuk és az első háború előtt értékesítik a házat is, a boltot is. (Gredigékről részletesen: Sza- bolcs-Szatmári Szemle 1987. 3. sz. 309-319.) A cukrászdát 1919-től Lengyel Nándor vette át. Ajánlatára majd 1925-ben a város tervet készíttet egy vasvázas kioszk felállítására, s az első években Lengyel vezeBalázs Attila felvételei ti, némi sikerrel, olykor nagyvilágias katonai térzene-csalogatóval is, miért, miért nem, azonban 1930 táján már nincs Nyíregyházán. Még szerencse, hogy a vasvázak azóta is állnak... Nagyot változtak az idők, cukrászdát ma már alig találhatunk az országban. Ahol egy-egy régi üzemet korszerűsítettek, a régi szokásokat párhuzamosan felújították, még sikeresn is működnek. Mifelénk inkább a kávéházi stílus vette át az uralmat, modern értelemben: a sebességet váltott életünk sürgős kielégítésére már presszók működnek. Itt nemcsak a fogyasztási idő sürgős, rövid, hanem az igényelt ital közkeletű neve is. Ezért is szükséges, hogy a régi híres cukrászdákra emlékezzünk, emlékeztessünk. Sipos Géza a félvilágot bejárta: itt a Kelet-Magyaror- szág telkén vezette üzemét a Zrínyi Ilona utcában — Garay Albin és felesége előbb a Gredig házban Lengyel Nándornál tanuló: feleségéről Mici-cukrászdának hívott üzletük a kaszinósarkon volt népszerű, kb. a Gösser söröző helyén. A mai nagyposta helyén a volt vasalóház sarkán a Kazár-féle cukrászda divatos még a hatvanas években is. A régiek emlékezhetnek a Luther ház alatti Bácsik cukrászdára: sokak kellemes emlékű találkozó-, szórakozóhelyére, ahol nyugodtan tölthettek együttes órákat egy kis édes félhomályban... És nem is akárhonnan: Svájc egyik keleti kantonjából, ahol már több a cukrász, mint amennyi megélhet. Először (talán) 1841-ben tűnik fel az iratokban Bufi (Buffi) János (1804-1874) „helvét származású cukrász, aki magát lakosnak bevétetni kéri.” Régebbi lakos lehet, mert a határozatban nem szerepel igazolások követelése. A szabadságharc után azonban már nemigen működhetett, bár itt halt meg 1874-ben a városi kórházban, ami akkor szegénységet, nyomort jelzett. Tartósabb, eredményesebb a következő, szintén onnan érkező Gredig Jeromos, aki 1850-ben kér és kap letelepedési és működési engedélyt, egymás után érkező családtagjaival együtt felvirágoztatva cukrászdájukat. Másfél évtized múlva áll a Rákóczi u. 2-4. számú ház a kapu záróköve szerint 1866-ban épült, legrégibb nagytömegű emeletes házuk, Mehlhose János építette. Hamarosan bővítették is a Hősök térre néző szárnnyal. A cukrászat jól működhetett: az emeleten évekig helyet kapott a kaszinó, majd a pénzügyigazdaság és a Nagytakarék is. Az üzlet- helyiségek is kapósak a közeli piacterek nagy forgalma miatt. Nyilvánvaló, hogy a cukrászdái kínálat nem az alapvető létfenntartási igények kielégítését szolgálja. így érthető, hogy Nyíregyházán is csak az 1837. évi privilégium utáni időkben bukkan fel az első, letelepedni kívánó cukrász, aki megélhetését is remélheti a városiasodé, polgárosodó társadalom igényeinek növekedése folytán. A történeti adatok szerint a cukrászat Mátyás király itáliai feleségének kíséretével került hazánkba; elsősorban az erdélyi főúri-fejedelmi udvarokban honosodott meg. Polgári körülmények között azonban csak a XIX. század elején — a nagyobb városokban. — Eredetileg a sütőipar körébe tartozott ez a mesterség. A cukrászáru a finomabb süteményeket jelentette: a pisA KM VENDÉGE Aki „üti-veri” a hangszerét Sok koncertlátogató fiatal szemében a szimfonikus zenekar leglazább, „legfegyelmezetlenebb” zenésze az, aki az ütőhangszerek felett uralkodik. Az üstdobo- lás után ugyanis leteszi a verőt, feláll, odasétál a cintányérhoz, s miután az adott pillanatban összeütötte, továbbmegy a csőharanghoz. Több srác is látta egykoron Joó Csabát”, a Nyíregyházi Zeneiskola tanárát a színpadon „jönni-menni”, s ennek köszönhetően figyeltek fel az ütőhangszerekre, s később ez a pályaválasztásukat is nagymértékben meghatározta. A tanár úr csak mosolyog a „fegyelmezetlen” kifejezésen, hiszen szerinte már maga a zenélés is fegyelemre nevel. Különösen fontos a pontosság az ütős zenészek számára, hiszen ha hibáznak, az ő tévedésük lesz a legnyilvánvalóbb a közönség számára. — Bizony velem is előfordult, hogy egy taktussal korábban jöttem az ütéssel. Olyankor úgy kell viselkedni, mintha azt a hangot odaírta volna a zeneszerző, s aztán a következő ütemben már valóban az igazi hangot kell megszólaltatni — vallja meg őszintén. Míg az említett tanítványok a színpadon látva a tanár urat kaptak kedvet a muzsikáláshoz, ő egészen más tényezők hatására választotta ezt a pályát. A hatvanas években, a rockzene kibontakozásának idején a Beat les, a Rolling Sto nes hatására kezdett el dobolni felső tagozatos diákként Miskolcon egy zeneoktatói munkaközösségben. A vizsgákon megjelent későbbi tanára, Vrana József is, aki rendszeresen meg kérdezne a növendéket, nem szeretné-e tanulmányait Ferenc Gimnáziumban tanult tovább. A matematika-fizika oktatása terén kimagasló gimi légköre nyomasztóan hatott, ezért két év múlva csak átment a zeneművészeti szakközépiskolába, amely teljesen más világot jelentett: a jóval oldottabb légkör szinte szárnyakat adott az odajáró diákoknak. — Az ottani évek hatására megváltozott a véleményem a komolyzenéről, hiszen szinte mindennap rendeztek hangversenyeket, neves előadókat, fiatal tehetségeket hallgathattunk rendszeresen. Mindez annyira fellelkesített, kulcsot reszeltem otthon, hogy esténként és a hét végén is gyakorolhassak az iskolában. Hajnalban nyitás előtt már a próbateremben voltam, így nyugodtan mehettem az uszodába, ám az utána következő oroszórán el- aludtam. Nagyon hajtott a vágy, Joó Csaba a zeneművészeti szakközépiskolában folytatni. Mindig nem volt a válasz, hiszen az édesapa „komolyabb” szakmát képzelt el fiának, aki így végül a Földes Elek Emil felvétele k°gy bizonyíthassak a komolyzenei pályán. Mindent megtettem érte, de nemcsak én, hanem az osztálytársaim is. A mai szakközépiskolások ezt nehezen értik meg. Úgy érzem, mi több mindenről lemondtunk, hogy megálljuk a pályán a helyünket. Az érettségi után a miskolci zeneművészeti főiskolán szerzett diplomát Joó Csaba, majd Nyíregyházán a zeneiskolában pályázott meg egy állást 1977-ben. Azóta tagja a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarnak is, tíz éve pedig a Nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola zenei tagozatán is tanít. Mikor arról faggatom, nyomon tudja- e követni egykori növendékei pályafutását, Kadosa Pált idézi: — Tanárnak a növendékekre hivatkozni nem ildomos. Az az igazi elismerés, amikor az egykori tanítványok hivatkoznak az őket tanító pedagógusokra. A pedagógusi pálya ugyanis bonyolult, nem tudni, miveí indítottam felfelé a pályán egy fiatalt, s nem tudni azt sem, melyik volt az az ártalmatlanul kiejtett szó, amely esetleg eltérítette ettől a pályától. A művelődési és közoktatási miniszter az idén a magyar kultúra napja alkalmából elismerte a fiatalok nevelése, oktatása érdekében hosszú időn át végzett jó színvonalú munkáját, s Joó Csaba átvehette az Arany Katedra Emlékplakettet. — Még most is zavarban vagyok, ha eszembe juttatják a kitüntetést. Rejtély számomra, hogy miért pont én kaptam — mondja szerényen, — hiszen a többi kollégám is éppúgy megkaphatta volna.
