Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-21 / 143. szám
AKTUÁLIS INTERJÚNK A gyógyító pedagógia útjai Fogyatékosság szempontjából megyénk súlyos helyzetben van <MMMMM8888M888888tS88888888ü ’ Kállai János elküldtük Szentesre, Mohácsra, Tatára. — Előkészületi stádiumban van egy diákjogi program is: a Jogkuckó. A diákjogi ismeretek átadása, propagálása a célja. A projectet mint referenciamegye mi kezeljük; a fogyatékosok intézményeiben szeretnénk kipróbálni. Minden érintett iskolát megkerestünk; Nyíregyházán, Nagydoboson, Mátészalkán, Berkeszen tartottunk tájékoztatókat. A pedagógia nem könnyen learatható babérokkal kecsegtető tudomány; mint praktikum, foglalkozás, netán hivatás — nos, a velük járó viszontagságokat az ismeri, aki a pálya rögös útjain próbál haladni, a szakma sokszor rapszodikusan irányváltó mozdulatait igyekszik figyelemmel kísérni. A gyógypedagógia talán még kevesebb sikerélménnyel ajándékozza meg elkötelezettjeit, jóllehet e speciális terület — sajnos — mind nagyobb teret követel magának a magyar oktatás-nevelés rendszerében. Sum Ferenc igazgatói tevékenysége fél évtizede alatt megyehatárokat is átlépő kezdeményezéseivel építgette-formálta a nyírbátori Éltes Mátyás Általános Iskola, Diákotthon és Speciális Szakiskola arculatát. Mára az intézmény a régió egyik gyógypedagógiai központjává lett. □ Hogyan tudta „felhozni” az iskolát, miként sikerült mint vezetőnek a szakma reflektorfényébe kerülnie? — kérdeztük az Éltes főnökét. — Magamról csak keveset. Helyettes voltam tíz évig, majd öt évvel ezelőtt megcéloztam az igazgatói széket. A pályát gyermek- felügyelőként kezdtem. Végigjártam a ranglétrát. De Sum Ferenc igazgató ez így természetes, hiszen egy, a bátorihoz hasonló oktató-nevelő, segítő, gyógyító komplexumba „főnökként” csak úgy belecsöppenni, szerintem eleve kudarcra ítélt dolog. — Ami az előtérbe kerülést illeti: azzal indítottam, hogy az iskola falai közé hoztam nagyobb — regionális, országos — rendezvényeket. Az évenkénti, Váci Mi- hályról elnevezett szavalóversenyt, a fogyatékosokkal foglalkozó pedagógusok szakmai tanácskozásait, a diákjogi szimpóziumot, a diákotthonok konferenciáját. Nagyszabású tréning: tanórán kívüli felkészítés a munka világára. — A Magyar Gyógypedagógusok Országos Egyesülete Értelmifogyatékosság-ügyi Szakosztályának vagyok a vezetője. Munkálkodom az értelmi fogyatékosokkal foglalkozó iskolákat tömörtíő egyesületben, az „Értük — velük”-ben. Pályázatokat írunk, programokat szervezünk. Ilyen pl. a zánkai. Tavaly ősszel nyolcszáz gyerek vett benne részt, az idén ezerkétszáz fogyatékos gyermeket fogad a hajdani úttörőtábor. Áz egyesület programjait elhozzuk a megyénkbe, ennek is köszönhető, hogy a szakma vidéki centruma lett Nyírbátor. □ Az említetteken kívül: milyen országos akciókat szerveztek, bonyolítottak le? — Itt zajlott le nálunk egy nagyszabású tréning: tanórán kívüli felkészítés a munka világára. Speciális szakiskolás gyerekek vettek benne részt, a lebonyolítást pedig a GYIVI szakértői csoportja segítette. A foglalkozásokról videofelvétel készült; a kazettákat — információátadás céljából — □ És az ön iskolájában a sok külső motívum milyen tendenciákat serkent, egyáltalán: mit profitálnak a többlet feladatokból? Származnak-e előnyeik az Éltesben lakó, tanuló, dolgozó gyerekeknek az országos odafigyelésből? — A végén kezdem: igen. Az, hogy a megyében, később az országban is mind többet tudnak rólunk, figyelnek ránk, sok feladattal, egyszersmind előnyökkel jár. Intézményünkben enyhe értelmi fogyatékos és tanulásban akadályozott gyerekek élnek. Közel háromszázan. Hatvan százalékuk állami gondozott. Szakmai bázis, egyfajta gyógypedagógiai „főhadiszállás” szeretnénk lenni. Az esélyünk megvan rá, a szakembergárdánk felkészült. — A Nemzeti Alaptantervhez kapcsolódóan megszülettek az irányelvek a fogyatékosok oktatásához; a napokban jelent meg a szerkeszett szöveg a Magyar Közlönyben. A helyi tanterveket ennek alapján kell elkészíteni. Dicsekvés nélkül monnak” titulálnak bennünket. Kétségtelen: sok a roma származású tanulónk, de korántsem fogyatékos mindegyikük. A tanulásban akadályozott gyerekek ők, akiket „vállalt” a gyógypedagógia, mert valóban nem tudtak/tudnak a teljesítménycentrikus iskola követelményeinek megfelelni. Azt is mondhatnám: a gyógypedagógia tolerál, eljuttatja egy bizonyos szintre a gyereket. — Szakiskolát is működtetünk; épp most áll fejlesztés előtt. Több szakmában adunk alapozó, orientáló képezést. Nem érdektelen felsorolni őket: vesszőbútor-készítő, parkgondozó, lakástextiljavító, varró, kisállattenyésztő, háziasszonyi teendőkre megtanító. Áz életre, a minél simább integrációra szeretnénk felkészíteni a nebulóinkat — legyenek bármily módon akadályozottak. □ Hallottam: ön az egyik fő szervezője a gyógypedagógusok közelgő jubileumi rendezvényének. — Negyedszázada alakult meg a Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete — a MAGYE. Az évfordulós rendezvény Nyíregyházán lesz; az előkészületeknek vagyok a felelőse. Valójában szakmai konferenciáról van szó, melyet június 26-án, 27-én és 28-án tartunk. A Városi Művelő- Harasztosi Pál felvétele dési Központban zajlik majd a nyitórendezvény. — Természetesen, ahogy már egy jubileumhoz illik: lesz visszatekintés a huszonöt évre. Bemutatkoznak a gyógypedagógiai intézmények különböző típusai. De bemutatkozik — és talán ez még fontosabb — a jelen gyógypedagógiája! Pl. a Nyírbátorban is működő „Frei Arbeit” program. Ez olyan oktatási project, mely két Döntő mértékben a rossz szociális helyzetből adódó hátrányról van szó. // Az életre, a minél simább integrációra készítjük fel a tannlóinkat. yj dóm: aktív részese voltam — kollégáim hathatós közreműködésével — az irányelvek kimunkálásának. Az országgyűlés oktatási és ifjúsági bizottsága megtárgyalta a fogyatékosok oktatásának helyzetét; ott voltam a konzultáción, meghívtak mint a kisegítő iskolák képviselőjét. □ Ne haragudjon! Keverednek — legalábbis bennem — bizonyos fogalmak: kisegítő iskola, gyógypedagógiai iskola... — Sőt, sokan egyenesen „cigányiskoláévre meghatározza: mit kell a gyereknek elsajátítani; milyen oktatási eszköz- rendszerrel lehet a programban foglaltakat teljesíteni; lehetőséget ad az egyéni tanulás (haladás) módszerének alkalmazására. □ Ön az idén magas elismerésben részesült sokirányú és eredményes pedagógusi munkájáért. Nyilvánvalóan: a sok feladat mely önre és intézményére hárul, s főként magas színvonalú teljesítésük eleve predesztinálta a kitüntetésre? — Ez azért így nem egészen igaz! Mármint: a predesztináltság... Feladatok? Nos: esőstől vannak! Fogyatékosság szempontjából megyénk az átlagosnál súlyosabb helyzetben van. Ez az állapot nem valamiféle elrendeltetett sorsszerűség. Döntő mértékben a rossz szociális helyzetből adódó fogyatékosságokról van szó. Tehát: lehet, sőt kell kezdeni velük valamit! — A kitüntetés? A Magyar Kultúra Napján vehettem át az Éltes Mátyás-díjat, melyet az iskolám megbecsülése jelének is tekintek. Nem tagadom: nagyon örültem neki... MAGÁNVÉLEMÉNY Halászatok A hová egy jól szervezett világban egységnyi idő alatt eljutnak, ugyanoda mi magyarok egész biztosan dupla idő alatt érkezünk meg — hallottam nemrégiben valakitől. Sok igazság van benne, nincs ugyanis megszervezve nálunk a „tömegközlekedés”. A szónak, inkább az átvitt értelmében. Nálunk már elég régóta van úgy: akiknek törődnie kellene azzal, hogy legyenek „azonnali csatlakozások ”—amellyel az ország s népe a lehető leggyorsabban és legkisebb megrázkódtatással érhet át ólmeleg múltjából az életrevalók tülekedő jelenébe—tisztelet a kivételnek, éppen azok nem nagyon törtékitörik össze magukat ez ügyben. Nekik tud- nillik vagy saját, vagy személyi használatú kocsik álltak rendelkezésre, a minél gyorsabb célba érkezéshez, s egyébként is felismerték az „aranyszabályt”: kicsi svédasztalhoz legjobb mindig az elsők között érkezni. Félreértés ne essék, én nem általában a gazdagokat szapulom. Egyezzünk meg: kellenek, s minél nagyobb számban lesznek, annál jobb lesz az országnak is. Sietek tehát kijelenteni: nekem csupán az expressz sebességgel gazdagodó gátlástalanokkal és a másokért vállalt/kapott feladatot ímmel-ámmal, vagy sehogy sem teljesítőkkel van bajom. Például a vállalkozóval, amelyik el sem tudja képzelni, hogy egy-két év után ne harminc milliós autóval járjon, amit — az egyébként indokolatlanul magas áraiban — az egyre szolidabb realitásokkal számolni kénytelen tömegek fizetnek meg neki. Vagy az abszolút csibész másikkal, amelyik a még zavarosabb időkben hamis biztosítékra felvett ötven-százmilliós hitelekkel együtt tüntette el vállalkozását a gazdasági élet palettájáról. Persze csakis azért, hogy aztán egy ismeretlenség homályából előbukkanó, megmagyarázhatatlanul tőkeerős új cége élén jelenjen meg, mint csekonics báró. A soha vissza nem fizetett hitelét pedig megint csak az adófizetők tömegek törlesztették a sokat bírált bankkonszolidáció révén. De ugyanígy nem emészthető számomra annak a „köz nevében” fellépőnek a magatartása, aki még a tálalás előtt sündörög oda a népkonyha húsosfazekához, hogy senkivel nem törődve a legeslegjobb falatokat magának halássza ki. Nem halat kell adni a szegénynek, hanem a halászatra kell megtanítani, jut eszembe a divatossá lett régi fordulat, amelyet előszeretettel ismételgetnek a fejlett országok a fejletleneknek, a pénzt osztogató hatalom a segítségre váróknak, általában a gazdagok a szegényeknek. Mint mindegyikben, e bölcsességben is van egy nagy adag igazság. Nem elég időnként odavetett falatokkal megmenteni az embereket az éhenhalástól. Maga a „jótékonykodó” is jobban jár, ha abban segít nekik, hogy a későbbiekben maguk tudják megteremteni emberi(!) létük feltételeit. Am a halászatot nem elég a rászorulókkal elméletben tanít- gatni. Hogy el ne pusztuljanak egy rendes hálót is kell adni nekik. Az elinduláshoz, vagy katasztrófa esetén az újra induláshoz mindenképpen.
