Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-17 / 114. szám
12 TÁRLAT Czinder Antal szobrai Ülő akt A nyíregyházi Városi Galériában a napokban nyílt meg a Budapesten élő és alkotó szobrászművész kiállítása. A Munkácsy-díjas képzőművész Somogyi Józsefet és Szabó Ivánt tisztelheti mestereiként, de igen nagy hatással voltak rá Ferenczy Béni kompozíciói is. Alapító tagja a Nyíregyháza-Sóstón létesült — most is épp funkcionáló — Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelepnek. A megye- székhelyünk rangos bemutatóhelyén most közszemlére tett — közel félszáz — műve között láthatunk szobrokat, plasztikákat, kisplasztikái darabokat. A tárlat anyaga a magyar kortársszob- rászat legjavát reprezentálja az ötvenes évektől napjainkig. Megtekinthető június 8-ig. Álmodozó Elek Emil felvételei A boszorkányok ligetében Hétágra süt a nap, olykor csak kósza fátyolfelhők zavarják meg jótékony hatását. Mintha a korábbi hónapok mulasztását szeretné pótolni az időjárás, a múlt heti eső után szinte kánikulai meleg van, s úgy látszik: a természet is behozza a lemaradást. A fű húsos és kövér, az árokszélen integető virágok tömkelegé, s a fák is felru- házkodtak zöld leveleikkel. Május közepe van, a vadgesztenyék gyertyái még éjszaka is világítanak, s az akácok is lassan ledér levélruhát öltenek. Az országhatár felé tartunk, Bátorligetre, az élővilág múzeumába, oda, ahol a földtörténeti korok összekeveredtek, és a múlt birodalmában kószálhatunk. Fényes nappal rajzik a cserebogár, s a határ szélén figyelő pirosfejű fácán früstököl belőlük. A hetedhéthatáron híres ősláp területére bejutni csak engedéllyel lehetséges. Meg is kapjuk könnyedén a kezelőgazdától, a Hortobágyi Nemzeti Parktól. Ámbár később megtudom, erre sem lett volna szükség, mert mint Máté Rudolf, a bátorligeti természetvédelmi őr elmondja, az eljárás a 99 A bátorligeti ősláp és környéke látnivalóban gazdag kincseket rejteget. közelmúltban egyszerűsödött, most az ő engedélye is elégséges a bejutáshoz. Bátorligeten először a polgármesteri hivatalba tartunk. A mintegy 100 hektárnyi terület sorsáról szeretnénk érdeklődni, arról a legelőről, amely az ősláp szomszédságában van, és a nemzeti park szeretné a védett területek közé sorolni, hiszen ezen is értékes növények találhatók, például a magyar kökörcsin. Bizonytalannak tűnik a terület sorsa, mivel a szövetkezet tulajdona, amelyet jórészt most egy gazda használ legelőnek. A 700 aranykorona-értékű terület felértékelődött, mióta köves út épült ide. Bármi lesz a jövője, mindenképpen fontos, hogy ennek a földnek a természetes állapota maradjon meg. Remek turistacsalogató látványosságot lehet itt elképzelni: gulyát, őshonos állatokat, s esetleg kisebb ménest. Mindezeket a terveket már az ambiciózus természetvédelmi őrrel, Máté Rudolffal szövögetjük, aki legelőször a múzeumba kísér. Itt némi csalódás ér, bizony a kis múzeum megkopott, bár sok látnivaló és információ tájékoztat, ám egyértelmű, hogy a vitrinekben látható, mintegy húszéves anyagot ma már nem szabad így bemutatni. Szívesen látnánk például egy kis- filmet is, vagy némi prospektust, szakirodalmat, de sehol semmi. Ópusztaszer jut az ember eszébe, ahová annyi mindent álmodtak a fantáziadús rendezők, pedig a bátorligeti ősláp és környéke látnivalóban talán gazdagabb kincseket rejteget. A házigazda azzal biztat, hogy az idén esteleg a múzeum is korsze^ A 300 hektáros terület a mesék birodalma, ahol az évszázados fák a múltról beszélnek. .99 rűsödik. Azért lelkesen nézelődöm. Egy tájékoztató tábláról megtudjuk: egy 1952- ben végzett „leltár” szerint 1110 féle növény és 4672 állatfaj található itt. Azóta bizonyára változás is történt, remélhetőleg nem fogyatkozott a fajok és a növények száma. Látogatóban nincs hiány, néha napi 4-5 csoport is megfordul itt. Akadnak azonban hívatlan vendégek is. A természetvédelmi őr arról panaszkodik, hogy két hete, május elején nehéz órákat élt át. Sok vendég érkezett ugyanis a település határában levő fényi erdőbe majálisozni. Abba a védett erdőbe, ahol szinte ugyanannyi érték található, mint az őslápon. Á látogatók megrongálták a bejáratot lezáró sorompót, piknikeztek, sütöttek, főztek és virágot tépdestek. Nagy volt a dáridó! Tisztelet a kivételnek: bizony sok kárt okoztak. Pedig itt is ugyanúgy kell óvni a természeti körülmények teljes zavartalanságát, mint az őslápnál, hiszen a flóra, a ritka fajok és kísérőik együttese ilyen teljességben kis területen a világon csak kevés helyen él együtt. Valóban csodálatos ez a fényi erdő, amelyről a turisták zöme nem is igen tud. A mintegy 300 hektáros terület a mesék birodalma. Hatalmas tölgyek, kőrisek és szilfák erdeje, amelyet a hegyvidékre jellemző gyertyános, tölgyes tarkít. A térdig érő füves páfrányosban tett séta után a bo- szorkányfák ligetébe érkezünk. Hatalmas, 300-400 éves tölgyek, amelyek akár még Rákóczinak és kortársainak is árnyat adhattak volna a nagy melegben. Hárman, négyen sem tudnánk ezeket a testes matuzsálemeket átölelni. Egy szilnek a felszín felé emelkedő gyökérzete például arról árulkodik, hogy valamikor vízben állt, tehát ez is mocsaras, lápos terület lehetett. Mindenfelé virágok, lepkerajok. Madarak koncertje. Megtudom: némi késéssel minden ékesszavú költözőmadár megérkezett, legutóbb a boldogan trillázó sárgarigó. (A jövetelt március végén a gólya és a fecske kezdte, majd a búbosbanka és a kakukk következett, végül a jókedvű rigó). Talán már azon sem lepődne meg az ember, ha valami kipusztultnak vélt állatfaj tagjával találná szembe magát. Az út néha járhatatlannak tűnik, itt-ott kidőlt fa keresztezi a turista útját. Kalauzom arról beszél, hogy néhány napja egy kisebb vaddisznócsordával találkozott, amely meglehetősen jámborul fogadta. Bizonyára szívesen időzne el itt a festő, gyönyörű tájakat ecsetjére kapva. Mi ennek hiányában a fényképezőgépünket kattogtatjuk sűrűn, az öreg fák dzsungele megkapó látvány. Lassan távozni kell, hátra van még az ősláp, amelyet semmiképp sem szabad kihagyni. A terület szinte kulcsra van zárva, hiszen nem lenne jó, ha itt is majálisoznának, vagy éppen gallyat hordana haza valaki. Bátorliget az Alföld élő múzeuma. Itt hagyta örökségét a hatszázezer évig tartó jégkorszak, amelyet aztán a fenyőnyír-kor követ. A vissza-visszatérő hűvös, csapadékos idő hatására a hegyvidéki bükkösök lehúzódnak a síkságra. A nyirkos klíma után felmelegedés következik, pusztai éghajlat lett uralkodóvá, amelyet sztyeppkorszaknak is nevezhetünk. A tölgyesek birodalmának korszakához már alig kell időben visszautazni, hiszen csak öt-, hétezer évre kell visszatekinteni. Mindezen korszakok eleven metszete itt megtalálható. Az ember legszívesebben leheveredne, nézné a virágcsodákat, beszívná az illatukat. yy Szerencsénk van a túrával, hiszen az évszakok keveredése miatt itt most szinte minden egyszerre virít. Megtudom, a kemény tél nem tett kárt a növényekben, talán csak a magyar kökörcsin fogyatkozott meg egy kicsit. A bejárat után a Nagyláp- rét következik, ahonnan szép a panoráma, virágos mező szélén nyírek, tölgyek. A fehér medvehagyma már elvirágzóban, virágja teljében a sárga mocsári nőszirom és a lilás infű, a kapotnyak, a szagos müge, a SARKADI IMRE: Memento — Jaj — mondtam. De csak úgy mondtam, nemigen volt rá semmi okom. Mindössze egy parányi, egy pillanatnyi érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Az egész nem tartott addig, ameddig ezt megérezheti az ember. Hőség: ezt kimondani egy másodperc, végiggondolni: egy ezredmásodperc. Ennyi ideig se tartott. De hogy mégis volt, azt észrevettem, mert kivert a veríték. Hülyeség. Klári rám nézett: mi van veled? — Semmi — mondtam, s igazam is volt. Illetve... mert hogy szép kezével aggódva végigsimított az arcomon, közben féltem, féltettem a tenyerét, hogy izzadt, hogy nedves lesz a fejem verejtékétől. — Mire gondolsz? — Tudja az ördög. Rád. Ez persze hazugság volt, semmire se gondoltam. — Most hazudsz. — Ühm. Lehet. Egyébként sosem hazudok. De hát evvel se lehetett kitérni, mert válaszolt ilyenképpen: — Ez valahogy kétértelmű. Mert vagy azt jelenti, hogy most nagyon hazudtál, de egyébként, tehát máskor nem hazudsz... és ez se igaz... vagy pedig azt jelenti, hogy rám hagyod, mint kis hülyére, hogy ühm. Lehet... de megjegyzed finoman, hogy mégse lehet, hogy én vagyok hülye. Hallgattunk. Furcsa módon úgy éreztem, így ültömben, ölembe eresztett kézzel, hogy most minden pillanatban kificamodhat a karom. Szóval, hogy nem vagyok többé ura kezemnek, lábamnak, az izmaimnak, amik eddig, évtizedekig olyan engedelmesen szolgáltak... ez is pillanatig tartott csak, de mégis ébresztette azt a gondolatot, hogy jó lenne kiszökni magamból, így kívülről, néhány lépésről szemlélni azt, hogy mit is csinálok én, a másik én, tudniillik a karom, lábam, nyakam, fejem, egyszóval testi porhüvelyem, miközben... S már nem is igen gondolkoztam másról, csak magamról. Elkezdtem félni. Megnéztem az órát: háromnegyed tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosan öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mutató kecsesen éppen a nyolcas számon állt, s mert éreztem, hogy minden perc fontos. — Nem csináltam semmit életemben — jutott eszembe. — Nem én fedeztem fel a relativitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem én mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételei is vannak, s ezek művi úton is előállíthatok: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolond és csökönyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyilván iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam az ijedtséget, hanem a szemén. — Várj — mondta s kiment. A legrosszabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időt. Hogy mikor jön vissza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, hogy önálló munkába kezd, hátracsapódik s elrepül, mint egy madár. Felállni sem mertem. — Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, de annyi eszem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábavalóságát. S ekkor hirtelen — öt másodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a testemet — ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belekapaszkodtam volna az asztal szélébe, ha engeNapkelet • A KM hétvégi melléklete
