Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-17 / 114. szám
1997. MÁJUS 17„ SZOMBAT 13 Évszázados tölgyek és szilfák kísérik utunkat a Bátorliget határában lévő védett erdőben hagymás fogasír. Az ember legszívesebben leheveredne, nézné a virágcsodákat, beszívná az illatukat, s megfeledkezne a rohanó időről. Persze leheveredésről itt nemigen lehet szó, hiszen tocsogó víz mindenfele. A legpraktikusabb az volna, ha csizmát húznánk. Szerencsére kis pallók, hidak teszik járhatóvá az utat. Az egyik pallón néhány elevenszülő gyík lustálkodik, s mérgesen pislognak a nem kívánt, kétlábú hatalmas vendégekre. A rétek magas vize biztosítja itt többek között a különleges konzerváló klímát. Ezért megőrzése, megtartása igen fontos feladat, ami állandó készenlétet igényel. Kísérőmtől megtudom, a tocsogó feltöltése eddig a Pilis-piricse patakból történt, ám ez most elégtelennek bizonyul. Ezért új forrás után néznek, talán a Botvaj patak lesz a vízutánpótlás. A könnyű lábbelink hamarosan vizes lesz, már csak azért is, mert a fényképezés miatt az ember akarva-akaratlanul letér a kijelölt útról. Útunkat egy jó órás séta után már mem is tudjuk folytatni, visszatérünk hát a bejárathoz, autóba ülünk és úgy közelítjük meg az ősláp másik végét. Idilli táj egy fogadóval, amely a kutatókat várja. Fák, virágok és rajzó lepkék, bogarak kísérik utunkat. A szerző felvétele A hosszú séta után visszatérünk a természetőr otthonába, ahol két kisgyermek kérdezi a megtérő papát, mit láttál apuka? Hosszú lenne elmesélni, talán majd este, lefekvés előtt. Hazatérőben, a falu közepén az egyik helyen néhány serénykedő közhasznú munkás, szépítik a parkot. Már csak út közben jut eszébe a turistának, ami egyébként természetes, hogy az ősláp közelében sehol nem láttunk piszkot és szemetet, letört ágakat. Csak a Nyírbátor határában éktelenkedő, kezeletlen csúf szeméthalom láttán jut eszünkbe, a múlt után visszaértünk a jelenbe. delmeskedik a kezem — bár ez akkor se jelentett volna semmit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit se jelent akkor, amikor ilyen bonyolult és nehéz dolgok vannak — és ismeretlenek. Ismeretlenek. Ez mi? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercekből kitelt. Születtem, fiatal voltam, s aztán nem fiatal, szerelmes voltam s később apa, féltem, sikerem volt s balsikerem, volt pénzem egyszer-egyszer s pénztelenségem Nagy Tamás illusztrációja máskor... mi hiányzik még, amire kíváncsi lehetnék? Ezt nem mertem kimondani magamban. Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisujjamat se tudtam mozdítani. — Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek — ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság — ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik... de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami. Lassan átgörgettem ujjaim közt a csillagokat, az Andromeda-köd szétfolyt a tenyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, s hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt. Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. — Mi van veled, kedvesem? — De a puha, simogató hangja se volt többé puha és simogató, hang se volt, csak olyan, mint az integrál- számítás, aminek emberi agy által felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Bal- lagi-szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák, s egy pillanatra bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha többé. 1956 (Sarkadi Imre életútja 1961-ben, negyvenesztendős korában, tragikus hirtelenséggel ért véget. Műve — novellái, regényei, drámái — azóta keresztülment a halhatatlanság purgatóriumán — olvashatjuk Farkaskaland című novelláskötetének fülszövegében. Szemelvényünket az 1971-ben megjelent könyvből választottuk.) MÚZSA A Stílus poétái Tamaskovics Tímea: Takács néni (gyermekvers) Tegnap kiskacsákat láttunk a tavon, ahogy sorban úsztak a mamájuk után. Erről az jutott eszembe, hogy a Takács néni után is így szoktak szaladni a gyerekek, mert a Takács néni süket, és nem hallja, ha a háta mögött csúnyát mondanak róla. Tamaskovics Róbert: Csak a szemedet keresem Ne haragudj, már nem emlékszem. Már nem akarok, de lefekszem. Hogy talán még az arcod? Ne haragudj, már nem emlékszem. Nem látom szemem előtt kicsit pisze orrod, különös szemöldököd, a szemed... Tamaskovics Péter: Hélium „Beleszerettem abba a gyönyörű kis turcsi orrodba. ” A lépcső tetején azt mondta nekem: Teljesen lezsibbadok tőled, így mondta, ő É.: teljesen lezsibbadok tőled, azt mondta nekem: lezsibbadok tőled, ő É., aki egy éve még azt mondta a „kapcsold ki” helyett: „csukd má’ ki”, „csukd má’ le”, s most: teljesen lezsibbad tőlem..., ő É... Fekete szoknya volt rajta, a térdéig ért, fehér blúz, — és eljött, hogy megkeressen, de ez máskor volt, mikor visszajött szürke, rövid ing és rövid nadrágban, melle látszott a ruháján át, az a kis bimbó pedig mindenképp át akarta szúrni, a szürke ing most ugyanaz, mellette ülök a földön, lentről nézem, ahogy beszél, ahogy örül... (szőke és kék szemű — hogy lehet?), — ugyanaz. és amikor vígasztalt, ölébe hajtotta fejét, — ne félj, nem lesz semmi baj! — simogatta, cirógat, Mint egy anya. ÓÉ., így mondta: teljesen lezsibbadok tőled, azt mondta, így mondta: teljesen lezsibbad tőlem ő É... „Beleszerettem abba a gyönyörű kis turcsi orrodba. ...meg beléd is...” Húszmillió kelvinen a Hidrogén Héliummá ég el. (Költőjelöltek? Vagy már nagyon is poéták? Nyíregyháziak. Fiatalok. Testvérek, unokatestvérek. Tamasko- vicsok. A Stílus Irodalmi Társaság közös kötetre készülő alkotói. Tehetségesek. Érdemes figyelni rájuk!)
