Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-26 / 97. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete tárlat Csíkszentmihályi Róbert munkái Roncson 1991. A nyíregyházi Városi Galéria Építő művészet című kiállításán csodálkozhattunk rá Csíkszentmihályi Róbert míves munkáira. A szobrászművész 1940-ben született Budapesten, 1965- hen végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. 1964 óta Szentendrén él és dolgozik. Számos díj, magas rangú elismerés birtokosa: Munkácsy-díj (1974), a III. Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé különdíja (Budapest, 1975), Érdemes művész (1983), Budapest Főváros Művészeti Díja (1988), „Koszorús szobrász” (1995). 1967 óta rendszeresen állítja ki kompozícióit egyéni tárlatokon. Sok külföldre vitt magyar kiállítás részes; szobrait, kisplasztikáit ismerik világszerte — Nápolyiéi Stockholmig, Varsótól Madridig, Lisszabontól Új-Delhiig. Egyik legutóbbi munkája — Honfoglalási emléktábla, 1996 — Budapesten, a Megyeháza épületén látható. Közterületeken elhelyezett jelentősebb művei között találjuk egyik legkorábbi alkotását: Vadkan (1966), mészkő, 160 cm, Tiszadob. Lőrinc és Sándor 1987. Péter és Ákos 1987. Flórián és Félix 1990. Balázs Attila felvételei A szeretet megduplázása Az érzelmek nem mindig az ész törvényei szerint működnek Balogh Jézsef Lassít a kocsi a ház előtt. Hatalmas, hófehér kuvasz jelzi hangosan: ez az ő birodalma. Aztán kiderül, mégsem az övé, rá a hátsó udvart bízták. Meg aztán egy hónappal ezelőtt nem tudta megvédeni a ház lakóit. A gazda, a feleség és a nagylány maradt, de a kicsik — egy kisfiú és egy kislány — eltűntek a házból. Igaz, nem ellopták, elvitték őket. Új nevelőszülőket találtak nekik. A Gyermek és Ifjúságvédő Intézet szerint így kellett cselekedni. A volt nevelőszülők szerint viszont amit velük tettek, az megcsúfolása a gyermekszeretetnek. Nézzük a történetet. Az anya mondja: — Egyéves volt a lányom, mikor elváltam az édesapjától, s betöltötte a négy évet, mikor férjhez mentem. Két évig nem született gyerekünk, aztán egy vizsgálat kiderítette, egy százalék esélyünk van rá, hogy gyerekünk legyen. Ajánlották a művi megtermékenyítést idegen spermával, de olyan érzésem lett volna, mintha megcsaltam volna a férjemet. Bíztunk benne, hogy tévedtek. Tíz éven keresztül nem volt gyerekünk, már anyósom is kérdezgette, miért nem veszünk magunkhoz gyereket, hisz ő is örökbe fogadott gyermek volt. ^ Van bent a gyiviben egy három és fél hónapos kisfiú, egy órám van a döntésre. _99 A Horváth család 1993 nyarán jelentkezett a gyámügynél. — Már nem is reméltük, hogy gyermeket kapunk, amikor január 28-án reggel fél kilenckor odaszóltak a munkahelyemre: van bent a gyiviben egy három és fél hónapos kisfiú, egy órám van a döntésre, elhozom, vagy odaadják másnak. A férjem Barcikán volt, a lányom iskolában, a munkahelyemen semmit sem tudtak a szándékomról, így aztán meg sem beszélhettem senkivel. Beutaztam Nyíregyházára, megnéztem a picit. Három és fél hónapos volt. Kis mosolygós arcával, hatalmas szemeivel rögtön megragadott. Míg az asszony mondja a történetet, 17 éves lánya fényképeket szed elő. Letelepszik a szőnyegre, kiborítja a vastag borítékból, de válogatni már nem tud közülük, zokogni kezd. Felugrik, s kiszalad, ne lássa az idegen, hogyan tör ki rajta az érzelem. Édesanyja mutatja a kisfiúról a fényképeket, s mondja tovább a történetet. — Ügy döntöttem, elhozom a gyereket. Jön haza a nagylány, (akkor éppen nyolcadikos volt), én épp a tápszert keverem. ^ Azt mondta nekünk: ti nem is szeretitek egymást, azért nincs nekem testvérem. .99 — Anya te mit csinálsz? — Eredj be és nézd meg. — Jön haza a férjem! Addigra a gyivi hozott egy fa járókát, meg egy gyermek- kocsit. Kérdezi: ki járt itt? Neki sem mondtam mást, menjen be, majd megtudja. Leírhatatlan volt az örömük, és a meglepetés, hiszen reggel, amikor elmentünk dolgozni, gyerekről szó se volt. — Otthagytam a munkahelyemet, eljöttem gyesre. Andorka szépen fejlődött — mondja, s mintha igazolást keresne szavaihoz, újból mutatja a fényképeket. Egyiken ünneplőben, a másikon játék közben, a harmadikon nővérével áll kézen fogva a csillogó fekete szemű gyerek. A férj szeme is, fátyolosodni kezd, a könny barázdát talál az arcán. Gyorsan mozdul, s megy lánya után. Kis idő múlva visszaszól, jön azonnal, kávét főz, s közben nyilván azt gondolja, micsoda dolog, hogy egy férfiember elérzékenyül! Valit, a 17 éves gimnazista lányt szinte nem lehet megszólítani, mielőtt hang jönne a torkára, elfogja a sírás. Édesanyja beszél helyette. — Ő is nagyon vágyott kistestvérkére. Azt mondta nekünk: ti nem is szeretitek egymást, azért nincs nekem testvérem. És amikor elhoztuk Andorkát, minden megváltozott. Ő boldog csecsemő volt, a lányom boldog testvér lett. — Andorka 15 hónapos volt, amikor egy délelőtt kiszóltak telefonon: előző este nővére is bekerült a gyivibe, sürgősen dönt- sem el, vagy elfogadom a kislányt is, vagy elviszik a kisfiút is. Legalább annyi időt adjanak, míg hazajön a férjem, ezt nem lehet egyedül eldönteni — kértem, de rájöttem, nincs ezen mit gondolkodni. Andor- kától nem válunk meg, a nagylányunk már gimnazista, kollégiumban van, elfér még egy gyerek. Másnap érte mentem, de az első találkozás nagyon kellemetlen volt. Épp nyírták a haját, tele volt tetővel a feje. — Nagyon nehéz napokat éltünk át vele. Három hónapig még abban a szobában sem viselte el Andorkát, ahol ő volt, de két év együttlét után sem látszott rajta, hogy testvérének tekinti. Egy ideig nem is csodálkoztunk rajta, mindössze húsz hónapos volt, amikor a három és fél hónapos testvérét elhozták mellőle. Teljesen idegenek voltak egymásnak. Megpróbáltuk testvérként nevelni őket, de nem sikerült. Ha Andorka megmozdult a járókában, úgy üvöltött, hogy olyat elképzelni sem lehet. — Amikor a kislány elmúlt hároméves, elvittük az óvodába, hátha megszokja a közösséget, látja, hogy nem egyedül van a világon. Ahogy telt az idő, a testvérgyűlölet csökkent, de istenigazából a nálunk töltött két év elteltével sem szoktak össze. Dacos volt, duzzogott, a két évből másfelet sírással töltött. Nem akarom elmondani hányszor húzta fel úgy magát a hisztizéssel, hogy örökösen attól féltünk, rosszul lesz. Hosszú történetet lehetne írni a gyerek szembetegségéről, hisz maga a betegség is hosszú volt. Majdnem egy évig hiába akarta a család gyógyítani, nem engedték, ahhoz a beavatkozáshoz ugyanis a hivatásos gyám, a gyivi engedélye kellett, aztán meg mikor már látták, hogy valóban komoly A testvérek együttes elhelyezése a cél, ha életkoruk, egészségi állapotuk ezt lehetővé teszi. .99 a dolog, őket hibáztatták, miért nem gyó- gyíttatták hamarabb. Pedig kipróbáltak vele mindent. Ultrahangos kezeléseket, injekciókúrákat kapott, kivették az orrmanduláját, bár az engedély magadásakor azt is hozzátették: nincsenek róla meggyőződve, hogy a gyereket ki kell tenni ekkora megrázkódtatásnak. De a gyerek szembetegADY ENDRE: Mózesné, a Múzsa (Mózesné, Mózes Jánosné, az én pendelyes korszakom Múzsája. Ifjú, erős, jó paraszti menyecskeként dajkált ő engem szárazon. Mózesné, ó, jelentős név, kapatott engem versekre és mesékre, ötéves fiút. Ült az ágyamnál Mózesné, mesélt és dalolt, amíg csak el nem aludtam. Azóta, haj, vesztemre vannak a mesék és versek. Ritkán térek haza a falumba, ahol Mózesné lakik. Az okos, a pompás Mózesné, aki különben a komámasszonyom. Ikreket szült egyszer a többek között, s levelet íratott hozzám. S én komája vagyok így az én hajdani Múzsámnak. Az ikrek élnek vagy meghaltak, nem tudom. Mózesné él, szeret engem, s e pillanatban az ágyamnál ül megint, mint valamikor. Hallotta, hogy valahonnan, a világ végéről hazajöttem, s ott termett rögtön. Én nyavalyásán fet- rengek az ágyban, s beszélgetek Mózesné- vel.) Mózesné: Hát megint betegen jött haza a ... Majd meg fog gyógyulni itthon a ... Nem is tudom, hogy szólítsam a ... Én: Komámnak, lelkem Mózesné ko- mámasszony, komámnak szólítson. Mózesné: Jaj, jaj, komám, azt nem akarom. Komámuramnak, ha akarja, jó? Most már itthon marad, ugye, hát, na, kedves komámuram? Én: Nem tudom én azt, édes Mózesné. Jó volna, jó volna, de mikor az embernek mennie kell. Mózesné: Hallottam én ilyet gyermekkoromban egyszer. A Szodoray uraknak volt egy ilyen úrfiuk. Csak urakra szokott, bocsánat a szóért, ilyen bolondság jönni. A Szodoray úrfi is elment a nagyvilágba. Beszélték, hogy könyveket ír, annak se lett jó vége. Én: De Mózesné, hiszen a maga testvére is kiment Amerikába. Mennek, mennek, látja a faluból az emberek. Mózesné: De azok dolgozni mennek, azoknak kenyér kell. Az más, az nem az idegenség szerelme. Istenem, ha eszembe jut, már huszonöt éve. Amikor dajkáltam komámuramat, amikor daloltam. Emlékszik a mesékre még, a furcsa mesékre? Én: Emlékszem, komámasszony, nagyon is emlékszem. Azok a mesék ártalmas mesék voltak, de azért áldja meg magát a maga istene. Emlékszem a nótákra, a versekre is, Mózesné, de nem haragszom magára. Látja, milyen gethes, sovány, szomorú vagyok. Harmincéves már, de nincs párom, egy jó asszonypárom. Kár volt azokat a meséket huszonöt évvel ezelőtt elmondani. Nagy kár volt, hogy maga versekkel és nótákkal altatott engem, Mózesné. De most már mindegy, és én nagyon szeretem magát. Jól tette, hogy most íme eljött. Hadd lássa, milyen hamar öregszik a legény ott künn a világban. Mózesné: Öregszik, öregszik, persze, mert nem csinál semmit. Tenni kell, csinálni kell mindig valamit, akkor nincs baj. Milyen csontos, rossz a válla, a karja. Az arca is olyan, mintha kicserélték volna. Sárga, rossz színű, bús, az egész ember. Hát mit csinált huszonöt év óta? Én: Semmit, Mózesné, semmit, bizonyisten semmit, lelkem komámasszony. Olvastam, nyögtem, olvastam, nyögtem, azután írni kezdtem. Olvastam, írtam, szomorkod- tam és züllöttem. Azután nótákat és meséket csináltam, ha kedvem tartotta. S alapjában csakugyan nem csináltam semmit, s nézze, ráncosodni kezd az arcom. De maga mit csinált huszonöt év óta Mózesné? Mózesné: Egyebek mellett megszültem tizenhárom gyermeket. Arra emlékszik, ugye, komámuram, hogy akkor már volt egy? Akkor, mikor a komámuram édesanyja szegődtetett komámuram mellé dajkának. Az meghalt, de jött utána tizenhárom. Nem akartunk mi annyit az urammal, Jánossal. De jött, mint az adó, mint a büntetés. Szerencsére nem élő ám valamennyi. Él vagy hat, ni, nem is hat, de hét, most jut eszembe. Háromszor szültem ikreket, de csak az a kettő él, akinek komámuram a keresztapjuk. Hát ezt csináltam, és még
