Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-24 / 300. szám

Napkelet • A KM ÜNNEPI MELLÉKLETE 1996. DECEMBER 24., KEDD TPlpfiál kapujában Martyn Péter illusztrációja Félelemmel vegyes borzongással tölti el az embert a tudat, hogy egy várat­lan pillanatban semmivé foszlanak az álmai, itt kell hagynia szeretteit, s mindaz, amiért néhány évtizeden át fára­dozott, most egyszerre bevégezetlenül hát­ramarad. Ezt az érzést tetézi a félelem a fáj­dalomtól, az ismeretlentől, hogy elindulunk egy olyan úton, amelyen élő ember egyszer jár és nem tér vissza. Vagy mégis? Ma már orvosok, pszicho­lógusok, pszichiáterek kutatják: milyen él­ményeket tapasztalnak meg a klinikai ha­lál állapotából visszahozott emberek? Né­hány percre ugyanis a kritikus ponthoz ér­nek, amikor szinte egyforma az esélyük az életben maradásra vagy végleg távoznak az élők sorából. Ilyenkor megszűnik, vagy legalábbis nem érzékelhető a légzésük, a szívverésük és csak a gyors orvosi segítség hozhatja vissza őket a mezsgyéről. Bepil­lantanak egy olyan birodalomba, amelyről a hétköznapi ismeretek, tapasztalatok nem szólnak. Mentősök, a sürgősségi betegellátók, ha nem is naponta, viszonylag gyakran élesz­tenek újra betegeket. Dr. Pikó Károly, a Jósa András megyei kórház sürgősségi be­tegellátó osztályának főorvosa több mint húsz éve dolgozik élet és halál mezsgyéjére jutott emberekkel. Legutóbbi ügyeíete alatt különösen kijutott az éppen bent lé­vő orvosoknak, asszisztenseknek: négy re- animációt végeztek. — Érdekes benyomásokról számolnak be a betegek, miután tisztul a tudatuk és teljesen visszatérnek erre az oldalra — mondja a főorvos. — Többen elmesélték, hogy érzékelték az orvosok gyors tényke­dését, a beavatkozásokat. Erről csakis úgy szerezhettek tudomást, ha a hétköznapi érzékeléstől eltérővel is rendelkezik az em­ber. Az a megdöbbentő, hogy nem kelle­metlen élményként élik át a kemény és fáj­dalmas beavatkozásokat. Előfordul, hogy az újraélesztésnél megreped a mellcsont. Ennek dacára nem fájdalomként élik meg az utazást, hanem fényt látnak, barátságos környezetbe kerülnek, jó érzés keríti őket hatalmába. Többen utalnak lebegésre, amit csak akkor éreznek, amikor túljutot­tak a sokk és a fájdalomhatár kritikus pontján. — Halottból élő embert csinálni nem mindennapi feladat — kissé vulgárisán fo­galmaz Sille Gábor mentőápoló, aki ma a Mediker Mentőszolgálatnál dolgozik. — Ma sem felejtem el azt a 18 éves lányt, aki segédkezett otthon apjának a ház körül, vé­letlenül belélegezte a permetszert és estére már rosszul lett. Újraélesztettük, s később a kórházban meglepett a megjegyzése: mi már találkoztunk valahol... Pedig akkor a lány fizikailag biztosan nem érzékelt sem­mit, de eszerint mégis megtapasztalhatott valamit a körülötte lévő dolgokból. Nem egyformán élik meg az emberek a halálközeíi pillanatokat. F.-nét négyszer hozták vissza az orvosok a klinikai halál­ból, mégsem emlékszik egyetlen olyan él­ményre sem, amit könyvekben olvasott. B. nénit előző éjszaka élesztették újra. Testén tapogatókoronghoz hasonló műszerek, karjában infúzió. Szemét lehunyja, de az orvos, a nővér szavára mintha tiszta tu­dattal válaszolna. Csak nagy fájdalomra és ijedelemre emlékszik. Szervezete, gyógy­szerek támogatásával még most is az élet­ben maradásért küzd. Világszerte nagy érdeklődést váltott ki a magyar származású Jankovich István, Svájcban élő építész története. Az illető egy autóbaleset miatt került a klinikai ha­lál állapotába, majd könyvet írt nem min­dennapi tapasztalatairól. Később folytatta a saját példájából kiindulva a kutatást és a reinkarnációról mondta el gondolatait. Nemcsak ő, hanem az amerikai orvosok, dr. Kenneth Ring, Elisabeth Kübler-Ross, Raymond A. Moody kutatásai és publiká­ciói a halál utáni életre irányították a fi­gyelmet. Feltételezések, spekulációk he­lyett ők több ezer beteget kérdeztek ki sza­bályos interjú-módszerrel, a kapott vála­szokat feldolgozták és igen izgalmas meg­állapításokra jutottak. Több mint elgon­dolkodtató, hogy a világ bármely részén, eltérő kulturális hagyományok, vallás, ne­veltetés mellett a klinikai halálból vissza­hozott emberek sok hasonló dolgot élnek át. Például lebegnek a testük fölött. Szaba­don közlekednek, nem a fizikai, hanem ezoterikus szóhasználattal élve az asztrál- testükkel. Megjegyzik az orvosoknak a szavait is. Legtöbben keresztülmennek egy sötét alagúton, majd kikerülnek a fénybe, szeretetteljes környezetbe, esetleg találkoz­nak rég elhunyt hozzátartozóikkal. Gyak­ran látnak egy fénylényt, aki visszairányít­ja őket földi kötelességeik teljesítésére. Ál­talában nem akarnak visszatérni a testük­be, mert jobban érzik magukat a különle­ges környezetben. Pikó doktor is elmondta: a halálközeli állapot bizonyos fázisaiban termelődik a szervezetben egy hormon, amely — mint­egy bio-kábítószer — kifejezetten jó ér­zést, eufórikus állapotot idéz elő. A bete­gek megmentésén fáradozó orvos-asszisz­tens csoport viszont azért tesz meg min­dent, hogy Szent Péter előszobájából visz- szataláljon a mezsgyére sodródott ember. Tóth Kornélia Megtanultak élni egymásért A File házaspár A szerző felvétele Stációk Belicza Mária alkotásai. (Az érem- művészeti tábor anyagából) Elek Emil felvételei __________________________________ Gyerke László A folyosón félhomály. A karácsony előtti napokban nem sokat láttuk a napot. File Ferenc a fal mellett halad, ujjaival a lam­bériát kocogtatja: — Úgy tájékozódok, mint a denevér — mondja. — Vigyázzon, itt nyitva az ajtó. File Ferenc rádiótechnikusként dolgo­zott hosszú éveken át. Harmincvalahány éve egy baleset következtében elvesztette látását. Aztán a sors úgy hozta, hogy nem maradt más választása, csak a szociális otthon Mérken. Egyetlen fia nemigen láto­gatja. Dajka Ilona agyvérzés következtében le­bénult, sőt, évekig beszélni sem tudott. O két évvel korábban került Mérkre. — Már ott összebarátkoztunk — mond-. ja Ilona, aki újra megtanult beszélni. — De a házasságra Mérken még nem gondol­hattunk. Egyszer azért, mert nem volt há­zastársi szoba, a másik, hogy az első fér­jemtől még nem váltam el. — Hét éve kerültünk a sóstói otthonba — veszi át a szót Ferenc. — Rögtön a ke­zembe vettem az ügyet, de így is két év telt el, mire a válást kimondták. No, végül ’92 februárjában hivatalosan is elváltak, mi meg áprilisban már össze is házasodtunk. Tudja, van nekem egy furcsa hobbim: sze­retek segíteni azokon, akik nálam szeren­csétlenebbek, meg öregek, tehetetlenek. Én tanítottam meg Ilonkát beszélni. Aztán huncutul elmosolyodik: — Bár ne tanítottam volna! Mert most meg annyit parancsolgat, hogy alig győ­zöm még hallgatni is. De komolyra fordít­va a szót: járni is én tanítottam meg. Tud­ja, ha jó idő van, szeretünk lenn sétálgat­ni. Eleinte a hátamon hordtam le. Szívesen vittem, mert mikor idekerültünk, csak negyvenkét kiló volt. Most meg már hat­vanhét. — Megint a kaján vigyor: — Lát­szik, hogy jó gazdát szolgál. Azt szokták mondani: az a liba hízik, amelyiket tömik. No, szóval, mondom aztán neki, jobb vol­na, ha megtanulna lépcsőt is járni. Kezd­tük egy fokkal, aztán kettővel. Most már lemegy teljesen önállóan, meg fel is jön az első emeletre. Most már el tudja látni ma­gát. így már egészen jól megvagyunk egy­mással, meg a többiekkel is, mert mióta Ilonka beszél, mozog, sikerült beilleszked­nie. Nem olyan árva, magányos, tehetet­len, mint Mérken volt. Azért hadd mond­jam el azt is, hogy itt nagyon gondosak a nővérek. Pedig nekik is mennyi bajuk van... — Le akartunk költözni a földszintre, de azt mondták a nővérek, hogy akkor ők is leköltöznek, mert kell egy bolond a fo­lyosóra. Na, ez a bolond én vagyok. Per­sze, én nem haragszom ezért a mondásért, sőt, büszke vagyok rá, hogy meg tudom őket nevettetni ezekben a cudar időkben is. Nemcsak vicceiért szeretik Ferencet a nővérek, hanem azért is, mert sokat segít nekik, hallgatnak rá a gondozottak, akik között bizony sokan már képtelen az ön­kontrollra, el-elkóborolnak. Úgy tűnik, a Filéék házassága kiállta a próbát. Szemmel láthatóan szükségük van egymásra, s más körülmények sem állnak kettőjük közé. Az otthonban sok házaspár él, nem egy az övékéhez hasonlóan itt köt­tetett. Ám vannak, akik az idén házasod­tak, s már el is váltak. — Tudja — mondja Ferenc —, én olyan ember vagyok, hogy sokat gondolkozom, mielőtt döntenék. Ha már eldöntöttem, akkor sose bánom meg, amit tettem. Én, az biztos, hogy el nem válók, legfeljebb az ásó, kapa meg a nagyharang. Tudja a mondást. Ahhoz képest, hogy Ilona szépen újrata­nult beszélni, Ferenc viszi a prímet: — Egy kicsit sajnálom, hogy nem ünnep már árpilis negyediké, meg november he­tediké. Tudja, akkoriban jutalmakat osz­togattak ezeken a napokon. Sose marad­tam ki. Mikor még rádiótechnikus voltam, négyszer voltam kiváló dolgozó. Szerettem még piszmogni a fotólaborban is, varázs­latos , amikor a hívóban előtűnik a kép. A karácsony kerül szóba. Mondom, ha meglépést akarnak egymásnak, maradjon titok. De Ferenc rögtön rávágja: — Én már tudom, mi lesz a meglepetés. Szenteste együtt leszünk, kártyázunk. Lesz közös karácsonyfa is. Ide meg szoktam lopni egy fenyőágat, arra ráaggatunk né­hány szaloncukrot. Ezért aztán fegyelmit kapok, ami annyiból áll, hogy azt mond­ják: többet hozzá ne nyúljon. Én meg rá­vágom: de kevesebbet se! Az ajándékot nem a közös karácsonyfa alá tesszük, itt adjuk majd át egymásnak a szobában. Ez a biztosabb. Első nap aztán egy kicsit ma­gára marad Ilonka, mert a református is­tentiszteleten én vagyok a kántor. Csak az kár, hogy nincs itt egy harmonium leg­alább, csak egy öreg, felhangolhatatlan zongora. Míg ezt mondja, Ferenc kilép az erkély­re. Egy harmonikával tér vissza. — Ébben lélek van — mondja. — Ha most meghúznám, egy perc alatt tele lenne a folyosónak ez a vége. □

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom