Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-23 / 274. szám
12 TÁRHAT Képzőmüvésznők Országh Lili: Labirintus A nyíregyházi Városi Galéria kiállítás-sorozatában, amely a magyar művészet jelentős korszakaival és fontosabb irányzataival ismerteti meg a közönséget, ezúttal a közelmúlt és a kortárs művészet bemutatására került sor. A képzőművésznők századunk második felében címmel rendezett tárlat a maga nemében is érdekes összeállítás. Nem feminista tematika, és nem speciálisan női problémafelvetés jellemzi az érintett művészeket. A legtöbb képen az igényes precizitás, a részletek gondos kimunkálása tetten érhető. Karakteres életművekről van szó, jelentős művészektől válogattak. Tárlatunkon három művész három alkotását mutatjuk be. Országh Lilit elsősorban az ősi kultúrák, s az emberiség szellemi és anyagi produktumainak egymásra rakodása érdeklik. Képei rétegekből összetevődő falakként is értelmezhetők. Gedő Ilka a közelmúltban felfedezett művésznő hosszú hallgatás után jelentkezett újra. A kortárs szobrászatban fontos szerepet játszó Várnagy Ildikó a plasztikai tág értelmezésében hisz, amely- a -művészi gesztusok végtelenjét teszi lehetővé. Gedő Ilka: Tőrös művirág Várnagy Ildikó: Haláltánc Elek Énül reprodukciói Megyénk kapuja — Tokaj Bodnár István A lehető leghatásosabb reklám a tokaji Kopasz-hegy. Jó időben távolról, akár Nyíregyházáról látni, és olyan édes kincsekkel rendelkezik, amelyet szívesen iszogatnak a királyok és a milliomosok is. A.Tisza és a Bodrog újabb turisztikai érték, a két folyó önmagában sok vendéget vonz. Nem véletlenül a Nyírségben élők egyik kedvenc kirándulóhelye Tokaj, sokféle élményt, örömöt és kellemes kikapcsolódást kínál. Egyre több szabolcsi másképp is eljegyezte magát a borok városával, szőlőt bérelt, vagy vett magának, és szabad idejének nem kis részét áldozza fel azért, hogy szőlőt műveljen a híres hegyoldalon. Nem olcsó mulatság az útiköltséget, az időt és a fáradságos munkát nem számítva. Lehet, hogy ők érlelik a világ egyik legdrágább borát? Mondhatni, némi fanatizmus kell ahhoz, hogy mégsem adják fel. Nyíregyházán élő János barátom, aki mellesleg tanár, tíz évvel ezelőtt vállalkozott a nagy kalandra. Igaz, regi jó bortermelő családból származik, Bujon volt sokáig szőlője. Meglehet, jobb borra vágyott, ^ Kiülök a szőlőm előtt levő kis padra, ahonnan pazar kilátás nyílik a kanyargó folyókra. yy s talán ezért pártolt át Tokajhoz. Annak rendje-módja szerint feladott hát egy hirdetést, amire legalább húsz válasz érkezett. Bagóért, húszezer forintért vett meg a legszebb helyen 430 öl földet, ott, ahol hajdan a Dessewffy grófok szőlészkedtek. — Nincs számomra szebb időtöltés, mint amikor a domboldalon kiülök a szőlőm előtt levő kis padra, ahonnan pazar kilátás nyílik a kanyargó folyókra, a kékbe vesző Begyekre. Gyanítom, János barátomnak kevés ideje nyílik a pádon üldögélni, hiszen a szőlészet sok és figyelmes munkát igényel. Ráadásul a hegyre fel kell hordani mindent, a permetszertől a műtrágyáig. A jó termés pedig megköveteli a magáét. — Csak nevetek magamban, mondja, amikor hasonló, Szabolcsból vagy Debrecenből jött sorstársaimmal találkozom, akik szabad idejükben reggeltől estig húzzák az igát. — A munka fáradságos, a fizetség kevés. Ráadásul az egyébként már főiskolás gyermekeim sem állnak sorba a munkáért, nem segítenek, többnyire rám marad minden. ^ A legtöbb termelő kénytelen, még must korában fillérekért elkótyavetyélni a termést. Mégis, a szabolcsi szőlőművesek ha már egyszer felvállalták az ügyet, a világ kincséért sem hagynák abba. Van közöttük tanár, technikus, pap, sőt még országgyűlési képviselői is. A fizetség pedig... — Az idén gorombán bánt el velünk az idő, épp akkor esett az eső, mikor nem kellett volna — folytatja János. Ennek ellenére kivártuk a szürettel az október végi Simon-Juda napját, ám így is csak alig száz, százötven liternyi szamorodniféle érik a hordóban. Még szerencse, hogy tavalyról maradt egy kis óbor. Mégis, amikor itthon a magam borát iszogatom, nem cserélnék a királlyal sem. Ám Tokaj imázsa töretlen, meglehet Japánban jobban ismerik a nevét és hírét, mint Budapestnek. S még az itteni szőlő- művelésben is fantáziát, üzletet látnak. Öt évvel ezelőtt vásárolt meg egy jelentős földterületet a Hétszőlő Részvénytársaság, és több híres pince is az övé lett. Az rt. 75 százaléka francia cég tulajdona, de japánok is rendelkeznek részvényekkel. Kovács Tibor az rt. igazgatója: — A tokaji bor évszázadokon keresztül az európai borok vezető bora volt. Aztán ötven év szünet következett, amikor a híres nedű az európai piacra nemigen tudott betörni. A régi hírnevet szerette volna feltámasztani a cégünk. A legjobb borok mindig szemmagasságban láthatók a polcokon. Szeretnénk, ha ismét odakerülne. Az biztos, hogy a több mint negyven hektárhoz jutott francia cég sajátos technikával dolgozik. A tokajiak megrökönyödésére például előfordult, hogy amikor soknak ígérkezett a termés, a zöld szőlőt leszedték és a földbe forgatták a minőség érdekében. Ám az igazgató azt hangsúlyozza, hogy ragaszkodnak a régi, jó hagyományokhoz. Igaz, hogy egy új szőlőfeldolgozási rendszert is kiépítettek, és meg- műveletlen területeket is felvállaltak. A 85 éves Papp Miklós bácsi életében már sok mindent látott és hallott. A hegyaljai bor avatott ismerője, könyve jelent már meg a tokajiról. Véleménye szerint: a francia módi inkább a borkészítés folyamán jelent eltérést. Azzal a módszerrel ugyan hamarabb érik be a bor, de nem kapja meg a jellegzetes, karakteres ízét. — A termelők Nyugat-Európában összeteszik a kezüket, ha a must cukortartalma eléri a 19-20 fokot. Nálunk húsz fok fölött kezdődik, nekem például a hegy tetején levő szőlőmben az idén 24-25 fokos nedű került a hordóba. Ezért kellene ragaszkodni a már jól bevált hagyományokhoz. Miklós bácsi szerint a másik probléma, hogy ötven év alatt leszoktatták a tokajiak nagy részét a borkészítésről. A pincék tönkrementek, nincs elég hordó, prés és más eszköz, ezért a legtöbb termelő kénytelen olcsón, még must korában fillérekért elkótyavetyélni a termést. Ez kerül aztán a piacra nemegyszer 1000 forintos ár felett. A társadalmi, kereskedelmi kapcsolatok Szabolcs megyéhez kötnek minket. Miklós bácsi egyébként esküszik arra, hogy á tokaji orvosság, s jó egészségét talán annak is köszönheti, hogy naponta iszik belőle. — Régi keletű az a nézet, hogy a jó bor fogyasztása igen jó hatással van az egészHORVÁTH PÉTER: Egy el nem csattant csók Ezerkilencszázhatvanhárom december harmincegyediké Volt. Horváth úr abban az esztendőben töltötte be a tizenkettedik életévét. Vékony, görbehátú kölyök volt. Nyáron, a békéscsabai strand sekély, barna vizű medencéjében megfogdosta a lányok fenekét. Szolimán Editnek megharapta a combját. Osz- szel a pártházban, tévénézés közben, arcon csókolta őt a Máté Jolán. E gazdag szexuális tapasztalat birtokában pillantott a kaposvári táncoskomikus tízéves lányára. — Csókolóztál már? — kérdezte. Olga sötétzöld szemében barna örvények ragyogtak. — Még nem — mondta. — Soha. Horváth úr nem állta a kislány nyílt, őszinte tekintetét. De összeszedte magát, és végül kimondta: — Fogsz! Még ebben az évben. Mindketten karácsony másnapján érkeztek a városba. Horváth úr a mozdony mögötti kocsiban utazott, Olga a legutolsóban. A vonat késő délután, másfél órás késéssel futott be az állomásra. Mire a mozdonyvezető kieresztette a fáradt gőzt, és a fehéren gomolygó pára elült a sistergő, fekete mozdony körül, már csak ők ketten ácsorogtak a rosszul kivilágított, néptelen peronon. — Nem ez Kaposvár? Horváth úr felmutatott a vibráló, kékesHorváth Péter írása III. díjat nyert az MTI-Press 1996. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Alapítványa támogatott. fehér neonbetűkre. — Nem tudsz tán olvasni? — Akkor hol a papám? Azt írta, kijön elém az állomásra. — Nem kell beszarni! — Horváth úr ser- cintett. — Az én faterom is megígérte. Majd előkerülnek. — Én még soha nem voltam ebben a városban — mondta. — Én se. — Kinőtt bakancsában egyre jobban fáztak a Horváth úr begörbült uj- jai. — Nincs egy rigó nálad? — Mi?! — Spagóca. Cigi. — A kislány úgy bámult rá, mint egy jelenésre. — Na mi van, mit nézel? Nehogy bőgni kezdj itt! A síró nők mindig felizgatnak. A kislány elkerekedett szemmel bámulta. — Te cigarettázol?! — Na és! — Horváth úr kihúzta magát. Úgy nézett ki, mint egy pulyka. — Mátrát vagy Tervet szoktam. Most mi van? Két év múlva felnőtt leszek és disszidálok. Postelek felé fogok menni. Persze, neked gőzöd sincs, hol van Postelek. — A nagybátyám Bécs felé ment. — Na, ja! — bólintott Horváth, mint aki minden jelentős disszidálási útvonalat pontosan ismer. — De ott most aknazár van! — Honnét tudsz te ilyeneket? — Te is fogod, ha majd tizennégy leszel. — Te már annyi vagy? — Ja! — bakkantott Horváth. A kislány gyanakvó tekintete láttán gyorsan hozzátette. — Na jó, még nem töltöttem be. — Bánta, hogy visszaszívta azt a tizennégyet. A moziban egyszer már elhitték neki, és beengedték egy cicis olasz filmre. Mit tököl itt akkor egy ilyen pisis miatt? Még jó, hogy nincs nála cigi, mert esetleg köhögne. Bár nem kéne leszívni. Ez úgyse venné észre. Az állomásépület sötét, ködbe vesző végén két imbolygó alak tűnt fel. Bukdácsolva énekeltek. — Nem! — csuklott az egyik. — A modulációnál ott nem bé van! De bé van...! — Na, ezek ők lesznek! — Nem hiszem — mondta a kislány. — Az én papám sokkal magasabb ezeknél. — Olga, Petyka! — A két alak rogyadozó léptekkel közeledett. Oszloptól oszlopig lábaltak a kásás, síkos, fekete latyakban. — Hol a fészkes fenében vannak ezek? A pincér azt mondta, bejött a vonat! — Mit mondtam?! — vigyorodott el a Horváth úr. — Megjöttek. A két alak megtorpant a villanyóra alatt. Olga apja vékony, cingár ember, volt, a Horváth úré tömzsi, karikalábú. Egymást támogatva inogtak. — Na, mi lesz? Meg se ölelitek apátokat? A kislány ledobta a bőröndjét, és mint akit puskából lőttek, az apja nyakába ugrott. A táncoskomikus gyűrött, borostás ábrázatán kövér könnycseppek csorogtak. — Lizikém, egyetlen gyerekem. Édes kicsi kincsem! Virágszálam! Istenem, de nagy vagy! De nagyon nagy vagy! És milyen nehéz lettél! El se bírlak! Horváth úr bizalmatlanul méregette a maga apját. — Mi van? — mordult rá a karikalábú, alacsony ember. — Nem ismersz meg? — Horváth úr kelletlenül átölelte. Orrát megcsapta a pálinka bűze. Az alkohol szagába füst- és dohányszag vegyült, meg valami régi, elfelejtett illat. □ Napkelet • A KM hétvégi melléklete
