Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-05 / 233. szám
tárlat Gaál András képei A festő A nyíregyházi Hotel Korona második alkalommal volt házigazdája a Gyémánt Galéria tárlatának. Két héten át a szálloda előcsarnokában tekinthették meg az érdeklődők Gaál András festőművész kiállítását. A gyergyódit- rói (Hargita megye, Románia) születésű, jelenleg Csíkszeredán élő és alkotó festő a bemutatóra két tucatnyi olaj- és pasztellképét küldte el. A hatvanashetvenes években azakvarellhen új stílust kísérletezett ki. Történet nélküli képeinek elemeit expresszív színek és mértani formák fogságába zárja. Festményein egyre inkább közelít a gesztusfestészethez, képein a színek veszik át a vezető szerepet. Ecsetkezelése laza, belső ösztönök által vezérelt; ennek „végeredménye” a szuggesztív, drámai hatás. A művész-tanár kedvenc témáit a gyönyörű erdélyi táj szolgáltatja, portrékat ritkábban fest. Műveit egyéni és közös tárlatokon több ország közönsége ismerhette meg. Gaál fontos szerepet tölt be az erdélyi magyar képzőművészeti életben. Tagja és megalapítója a Hargita művésztelepnek. ... Tisza-tó Zsuzsa Erdőszéle Harasztosi Pál reprodukciói A kopasz fej nem elég Kováts Dénes Az utóbbi időben mind többször hallani olyan bűncselekményekről, amelyeket biztonsági őrök követnek el. Fegyveres rablás, rájuk bízott értékek eltulajdonítása, garázdaság, felelőtlen lövöldözés egyaránt számlájukra írható. Vannak persze becsülettel dolgozók — ők a többség — akik úgy vélekednek: a bűnözők száma közöttük elenyésző, tehát nem a rosszat kellene hangsúlyozni róluk, hiszen maguk is megvetik, elítélik az ilyen „kollégákat”. Nem véletlen tehát, hogy a Szabolcs-Szatmár- Beregben tevékenykedő 40-50 vagyonvédelmi cég vezetője közül néhány már összeült: saját kamarai-érdekvédelmi szervezet létrehozását határozták el. Egy korábbi megbeszélés megelőzte már találkozásunkat, dr. Vasas Szilárd, a Pinkerton V. Magánnyomozói és Ügynöki Iroda, Mózer Attila, a Secton-Security Kft., Kertész Attila, a Magnum 44 Kft., Köteles István, a Rossi Security Kft. ügyvezetői az alapító-szervezők, de csatlakozási szándékukat már többen jelezték, így a beszélgetésünkön ugyancsak részt vevő Bán Csaba, a Partner-team Kft. ügyvezetője is. — Ha az összlétszámot tekintjük — fogalmazták meg bevezetésként —, akkor elenyésző a nem közénk való, bűnöző haj^ El kell ismerni: vannak, akik szégyent hoznak a vagyonőri szakmára. lamúak száma, de el kell ismerni: vannak, akik szégyent hoznak erre a szakmára. Tiltakozunk viszont az általánosítás ellen, hiszen nem minden biztonsági őr gengszter. És — bár erről kevésbé esik szó — sokkal több az olyan munka, amit becsülettel ellátunk ™ ezt bizonyítja a megrendelések sokasága. Igény van munkánkra. Hazánkban — nem hivatalos adatok szerint — több százra tehető a részben eltérő profilú biztonsági vállalkozások száma, országosan négyszázezer (!) körülire teszik a foglalkoztatottakét. Ezek között akadnak, akik őrzés-védelemre, mások inkább testőrködésre rendezkedtek be, de előfordulnak kifejezetten (illegális vagy féllegális) pénzbehajtással foglalkozók is. Nem véletlen, hogy jogszabály rendelkezett a vezetők és alkalmazottak képzéséről, hiszen ma már nyugodtan nevezhetjük szakmának a biztonsági illetve vagyonőrökét — akik között nyilvánvalóan akadnak kifejezetten alkalmasak, s oda nem valók is. O A vagyonvédő cégek számának ugrásszerű emelkedésének szinte törvényszerű eredménye a felhígulás, a kalandorok megjelenése. Tudomásom szerint előfordultak esetek, amikor a bűnös, így a cégtől eltávolított alkalmazottról már csak azért sem adtak felvilágosítást a konkurens, őt alkalmazni szándékozó cégnek egyesek, mert azt gondolták: hátha ott is bajt csinál, s rontja az új alkalmazó hitelét. — Úgy gondolom, ez a szemlélet manapság már nem mindenkire jellemző — fogalmazta meg Mózer Attila —, nem res- telljük felvenni a telefont, hogy rákérdezzünk. Szerintem ma már egyre többen be^ A biztonsági cégek döntő többsége tisztességgel ellátja a rábízott feladatokat. látják: nem érdemes a másik kárára tevékenykedni, hiszen az visszaüthet. Hibásak vagyunk abban, hogy korábban nem gondoltunk erre, s lehetőséget adtunk a szakma hitelét rontok számára a csiki-csukira. — Ezt el kell kerülni, sőt, megakadályozni — erősítette meg Köteles István — közös érdekünk az ilyen emberek kiszűrése. Tennünk kell azért, hogy elkerüljük az általánosítást, hiszen a cégek többsége tisztességgel ellátja a rábízott feladatokat. — Talán ezért is lenne szükséges egyfajta szolgálati szabályzatra •— vetette közbe Bán Csaba — hasonlóra, mint a rendőröknek van. — Vagy etikaira — jegyezte meg dr. Vasas Szilárd. — Mindenképpen fel kell lépnünk a szakmán belüli feketemunka ellen — tette hozzá Kertész Attila — hiszen sajnos akadnak szervezetek, akik nem jelentik be embereiket, míg mások még felelősségbiztosítást is kötnek, eleget téve a kötelezettségeknek. Egyértelmű vélemény alakult ki a jelenlévők között abban, hogy nem szerencsés a mostani rendszer, hiszen a biztonsági őri igazolványok személyre szólnak, s akkor is az illetőnél maradnak, ha valamilyen bűncselekmény elkövetése, vagy más ok miatt eltanácsolja munkaadója. Jobb lenne, ha ezekkel az igazolványokkal a cégek gazdálkodnának, s mondjuk az elbocsátás után leadnák a rendőrségre, s csak akkor kapná vissza az őr, ha ismét van, aki alkalmazza. Visszaéléseket lehetne ezzel a módszerrel megakadályozni. Nem véletlen, hogy egyfajta érdekvédelmi szövetségbe akarnak tömörülni a komolyabb vagyonvédő cégek — derült ki a beszélgetés során. A nem közéjük valók kiszűrése, kiszorítása mellett azt is szeretnék elérni, hogy kialakuljon egyfajta piacvédelem megyénkben — mint ahogy ez keményen érezhető Budapesten, ahol az őrzővédő „piacra” vidékiek nem tudnak betörni. Tapasztalatok mutatják, hogy a fővárosi (esetleg külföldi érdekeltséggel bíró) cégek csak vadászterületnek tekintik a vidéket, s bár jó referenciákkal is rendelkeznek, természetszerűleg nem a legjobb állományt alkalmazzák mondjuk Szabolcsban. Magas ár, alacsony bér, elvitt haszon jellemzi ügyleteiket, amik a megyénkbeli megbízók felelősségét is megkérdőjelezik. Ha úgy tetszik, egyfajta kartellt szeretnének többen is — a szó jó értelmében. Hiszen ha megbízható megyebeli cég kap megbízást, az egyrészt idevalósi embereknek ad munkalehetőséget, másrészt könnyebben tud ellenőrizni, harmadrészt ide fizeti be az adót, s egyéb járulékos költségeket, míg az „idegenek” nem. S jó néhány példa bizonyítja, hogy a fővárosból ideszakadt alvállakozások nem megfelelő munkát végeznek. Volt eset, amikor még itteni telephellyel sem rendelkezett egy pesti cég, mégis elvitte a munkát a szabolcsiak elől — s nem is a legkedvezőbb árajánlattal. Bizonyos érdekek motiválhatták a döntéshozókat... — Több éve dolgozunk már ebben a szakmában — mondta Mózer Attila —, a kezdeti helyzeten túljutva mára már tudjuk, kik a zavarosban halászók, s kik azok, akik érdemesek arra, hogy hozzánk társulva az érdekvédelmi szervezetbe tömörüljön, hogy képviseljük érdekeit. De elég, ha csak egy nem közénk való csatlakozzon ^ Szándékaink csak a rendőrség támogatásával valósulhatnak meg. (éppen az, aki ellen fel szeretnénk lépni), s máris lerombolódik hitelünk. Céljainkat azonban csak összefogva, együttes fellépéssel érhetjük el. — Feltétlenül ki szeretném emelni — említette meg Kertész Attila, akivel mindenki egyetértett —, hogy szükséges a rendőrség megfelelő hozzáállása, segítsége, hiszen együtt akarunk működni velük, szándékaink csak támogatásukkal valósulhatnak meg. — Úgy gondolom — vélekedett Vasas SZEPESI ATTILA: Szilvalekvár Itt a szilvaérés ideje. Gyűlik, csak gyűlik a fa alatt, mi pedig a nagyobbik fiammal, akivel az ábraháinhegyi kertben, a kis faházikóban nyaralunk, néha összeszedünk egy tányérra valót és eszegetjük. Afféle férfi-nyaralás ez, asszony nincs velünk, így gondunk sincs főzőcskézésre, ebédidőre s egyéb női dolgokra, melyek regulába szedik a napot. Kelünk, amikor kelünk, ha megéhezünk, harapunk valamit, és nagyokat csatangolunk a környéken, azon a varázslatos vidéken, melyet nyugat felől Szig- liget, keletről viszont a Káli-medence kőtengere határol. A Balaton alattunk, a szilvafán túl kéklik vagy éppen zöldell, aszerint, milyen kedvében van az öreg tó. Igaz, ami igaz, elég szeszélyesen viselkedik. Egyik órában napfény áztatja, a másikban vihar korbácsolja. Este a tábortűznél ücsörgünk. Pirítjuk a szalonnát, a hamuban krumplit sütünk. Közben hallgatjuk az avarban zörgő sünt, nézzük a bokrok közt fel-felfénylő szentjánosbogarakat. És persze beszélgetünk mindenről, amit a pillanat elénk hoz: a csillagos ég mélységétől a középkori építészetig, mely utóbbinak szép emlékét, a klastromvölgyi pálos kolostor romját mostanában kerestük fel. És beszélgetünk persze a gyermekkoromról is — pontosabban szólva: én mesélek róla, a fiam meg hallgatja azokat a neki őskori dolgokat, melyek számomra még alig fakulok. így jönnek szóba a régi, beregszászi szilvalekvár-főzé- sek. Ahogy ott áll udvarunkon a hatalmas üst, gyűlik benne a szilva, mely késő éjszakáig fő a sziporkázó szabadtűzön, füsttel és szilvaaromával árasztva el a környéket. Erről aztán eszünkbe ötlik a közelben gyümölcsét bőven ontó szilvafa, s az emlékezés hangulatából kikerekedik az ötlet: holnap szilvalekvárt főzünk. Sorra vesszük a kellékeket. Üst nincsen, de jókora bogrács van. A legfontosabbak: szilva és tűzifa rogyásig. Üres üveg is akad elegendő. Fakanál van, merőkanál is. Cukor nem kell hozzá. Szóval minden van, ami kell, csak egy valami hiányzik: a tapasztalat. Mert azoknak a hajdani lekvárfőzéseknek a hangulata ugyan erősen megmaradt bennem, ám a részletek komiszul belevesztek az elmúlt közel fél évszázad feneketlen bugyrába. Másnap reggel aztán munkához látunk. Üveget mosok, szilvát magozok, a fiam pedig — aki történelem szakos egyetemi polgár, s a gondolatai valahol feleúton barangolnak a Karolingok birodalma s a kínai Han-dinasztia világa között — azt a feladatot kapta, hogy fát fuvarozzon a bográcshoz. A szilva már készen, beleszórjuk az üstté előléptetett főzőalkalmatosságba. Kavargatom. Fiam időnként egy ölrevaló gallyat letesz, és csak ennyit mond: Na! — ami egyszerre állítás is, kérdés is. Nem válaszolok, csak megvonom a vállam, jelezve, hogy felsőbb hatalmak kezében vagyunk. Jelezve, hogy itt a tudás és a tüs- ténkedés kevés, többre van szükség, rá kéne hangolódnunk boldogult nagyszüleim — akiket a fiam kedvéért csak dédiéknek aposztrofálunk, s akiket csak hírből ismer, hisz rég elporladtak már — keze mozdulatára. Az idő múlik, a mi lekvárunk viszont a bolondját járatja velünk. Rotyogni kezd, majd olyan bő — és meggypiros — levet ereszt, hogy szinte érzem tőle a meggyleves illatát. Erősen kavargatom, de csak nem akar sűrűsödni. Pedig most ez volna í\apKeiei • A kivi hétvégi melléklete
