Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-19 / 245. szám
12 I Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Tűzzománc Töviskoronás A közelmúltban Máriapócson lezajlott püspöki konferencia tiszteletére rendezett egyházi témájú munkáiból kiállítást Makrai Zsuzsa, nyírbátori tűzzománcművész. Az alkotó a pócsi általános iskolában harmincöt, az eseményhez illő munkáját tette közszemlére. Mint mondotta: a népművészet szakrális témaköre számára kimeríthetetlen forrás, különösképpen a Kárpátmedence népművészeti hagyományaiban rejlő lehetőségek. A Nyírbátori Képzőművészeti Stúdió az idén ünnepli működése negyed- százados évfordulóját, a bátori alkotóház most töltötte be létezése huszadik évét, a tűzzománnc-műhely pedig — melynek vezetője bemutatott művészünk — tizenöt eredményes évre tekinthet vissza. A „zomácosok” kollekciója jelenleg Romániában, egy vándorkiállításon szerepel. A hatvan darabból álló, színpompás gyűjtemény tárlatát épp ma nyitják meg Kolozsvárott. Reneszánsz Madonna Májusi Madonna Elek Emil felvételei Még mindig szabadon Balogh Géza, Dankó Mihály A Nyíregyháza melletti Füzesbokorban úgy kezdődött az a márciusi este is, mint korábban. Morauszky János és a felesége megetette a jószágokat, még egyszer körbejárták a portát, és behúzták maguk mögött az ajtót. A városban, a legtöbb lakásban már a biztonsági zárak garmadája vigyázza a bentiek nyugalmát, itt azonban nem szereltek fel semmi ilyet. Morauszky Jáno- sék nem tartottak senkitől, semmitől. Sőt, ez a porta éppen arról volt híres, hogy nyitva állt mindenki előtt. Ez az éjszaka azonban a borzalmak éjszakája lett. Karóval, bottal felszerelkezett férfiak törtek rájuk, s pénzt követeltek. Százezrekre, milliókra számítottak talán, mert módszeresen verték, kínozva vallatták a két idős embert, hogy hová dugták a pénzt, adják elő! Milliók azonban nem voltak, csupán pár tízezer forint. Ahhoz is az idős gazda halála árán jutottak a rablógyilkosok, de a feleségét is összeverve- összetörve vitték másnap, virradat után kórházba. ^ A környező bokortanyákon élők azóta sem tértek magukhoz. yy A felháborodás óriási lett, hiszen Morauszky Jánost, mint sikeres lótenyésztőt országszerte ismerték. Fokozta a felháborodást, hogy ezen a környéken emberemlékezet óta nem volt ilyen borzalmas bűncselekmény, a bokortanyákon már-már idilli béke honolt. Igaz, a mögöttünk lévő négy-öt év itt sem múlt el nyomtalanul, itt is történtek nyugtalanító esetek, de arra azért nem gondolt senki, hogy hamarosan a legsúlyosabb bűncselekmény helyszíne lesz a városközeli bokortanyák valamelyikei A tragikus nap, március 9-e után három hónapra nagy visszhangot kiváltó tudósítással jelent meg a két megyei napilap: letartóztatták a rablógyilkosokat. Igaz, kérdőjel volt a cím végén, de csak nagyon kevesen kételkedtek. És természetesen általános volt a megkönnyebbülés: megvannak a bűnösök, s a rendőrségtől kiszivárgott hírek szerint bizton lehet számítani arra is, hogy elnyerik méltó büntetésüket. Újabb három hónap elteltével azonban ismét nagy hullámokat vető hír terjedt el a megyében: kiengedték a Morauszky-gyil- kosság feltételezett tetteseit. A környező bokortanyákón élők azóta sem tértek magukhoz, a Morauszky család tagjait pedig elnémította a döbbenet. Itt, mifelénk még egy-egy pofon is ritkán csattant el, most viszont fél mindenki. — Ne higgyék, egyáltalán nem vagyunk bosszúállóak, de nekünk ez már sok — fogad bennünket a Morauszky-portán az áldozat egyik fia, István. — Egyszerűen nem értjük a döntést. Biztosak voltunk benne, megtalálták a tetteseket, hamarosan megkapják méltó büntetésüket. Erre most megtudjuk, az ügyészség szerint nincs elegendő bizonyíték a gyanúsítottak ellen, kiengedték őket. A tavaszon, a gyilkosság előtti napokban jártunk itt utoljára. Nem sokat változott a porta., legfeljebb annyit, hogy most almával, körtével teli ládák sorakoznak a tornácon, néhány fán még mindig ott a gyümölcs, és egy kotlóaljnyi csibe kapirgál a kerítés tövében. Látszólag tehát ugyanolyan békés a kép, mint addig. Pedig azon a kora tavaszi napon egyszer s mindenkorra lezárult egy korszak a nyírségi bokortanyák életében: vége az addigi csendnek, békének. — Ez már egy más világ, mint amiben mi felnőttünk — legyint szomorúan az áldozat lánya. Testvéreivel együtt bent él ugyan ő is a városban, de gyakran jön ki a tanyára. Nem lehet a portát magára hagyni. — Itt, mifelénk még egy-egy pofon is ritkán csattant el, most viszont fél mindenki. Flangos szárnycsattogással galambra] vág az égnek. — Héja, gyakran csap le közéjük — tapsol hangosan István, hogy elriassza a szárnyas rablót. Nagy igyekezetünkben mi is felkapunk egy botot. Abban a pillanatban szűkölve iszkol a bokrok alá az addig mellettünk ugráló kutyák egyike. A két Morauszky- utód keserűen mondja, a gyilkosság óta ije- dezik ez a kutya annyira a bottól. Félig agyonverték a rablók... — Nem értjük mi ezt — fakad ki Morauszky István. — A mi információink szerint a rendőrség olyan bizonyítékok birtokában van, amelyek egyértelművé teszik az elkövetők 'Személyét. Tudjuk persze, a bíróság elé csak akkor szabad vinni egy ügyet, ha százszázalékosan ismert és bizonyítható a tettes, vagy a tettesek kiléte. De meg kell érteni a mi álláspontunkat is. Mi szerintünk édesanyánk — mint egyetlen tanú! — élete veszélyben van. Akkor is, ha korábban három hónapig fogva tartották a tetteseket, de akkor is, ha még mindig ismeretlenek a gyilkosok. Morauszky Jánosné élve átvészelte azt az éjszakát, hosszas ápolás után felépült súlyos sebeiből. Testileg rendben van, de lelkileg azóta sem tudta kiheverni azt a szörnyű éjszakát. A máskor rendkívül barátságos asszony most csak a legközelebbi hozzátartozóival áll szóba. Retteg mindentől és mindenkitől. Gyermekei valósággal bújtatják az idegenek elől. A városban rendeztek be neki egy kis lakást, de jellemző az anyjuk lelkiállapotára, hogy még villanyt se mer gyújtani. Abba a szobába pedig, ahol a férje életét kioltották, nem lépne be a világ minden kincséért sem. Nem csoda. Hiába mosták, kaparták a falakat, a plafont, a vér- cseppek barna foltja, mint megannyi jajNem mehetett el a vándor sem a házunk előtt, hogy egy jó szóra be ne térjen. yy szó, emlékeztetnek a szörnyűségre. Az ablakon, a szekrényeken maradt hamuszerű kék festék a rendőrök ottjártát jelzi. A bevetett ágy azóta nem őriz testmeleget, nincs ki benne álomra hajtsa fejét. Csak a falon lévő képek, oklevelek emlékeztetnek egy emberre. Sóhajtozunk. Itt a vigasztaló szó is üres hordóként kongana. Nem nyílik KRÚDY GYULA: A felejthetetlen hók Volt egy városka a Felvidéken, amely Szindbád idejében — „az én időmben”, szokták mondani a szívbajos férfiak — arról volt nevezetes, hogy benne a nők nappal lomposan, fésületlenül és bágyadt szemmel találhatók, gyerekeket és férjeket pü- fölnek, visító madárhangon beszélnek, káposztás fazekakat cipelnek, hajnalban felkelnek a nagymosáshoz, és versenyt dolgoznak a széles csípőjű tót leányokkal, a padlás pókhálói közé dugják fejüket, a kürtőbe másznak és meztelen lábukon a papucs csattog, s csupán egyetlen hölgy lakik a városban, elszegényedett bárónő, aki régi huszártiszti kesztyűben végzi a takarítást; — ám idő múltával, midőn a toronyórán az alvó csókák és varjak a mutatón a félkört beutazták, és a cinke halkabban fütyül a késő őszi almafán, a városka körüí levő pincék ajtaja kinyílik, és csalogató, fagyos, hordószagú pincelevegő áramlik alá a hegyről, a háztetőkre kék árnyak telepednek, mint az erdőből visszatérő mesék, estveledik: a nők szép ruhákat öltenek magukra, finom cipőcskét vonnak, ékszer tüze ragyog megfésült hajukban, és az arcuk frissen mosott, mintha bálba készülődnének, üde tekintetükben élvezetvágy hullámzik, mint a lámpások játéka a vizen, jó szagú harisnyák, csipkegallérok, kendőcskék, fehér kesztyűk és tollas kalapok jönnek elő... Olykor csak az ablakba ülnek, ahonnan a kihalt utcát nézik, máskor siető, ruganyos léptekkel, mintha valami dolguk lenne, végigmennek a piacon, a patika mellett, a könyv- kereskedés lámpásánál riszálják derekukat. Egymás között Pestről, Párizsról beszélgetnek, és a gyöngéd havazásban boldogan öltik egymásba karjukat. Idegen férfi áll a vendéglő léghuzatos kapujában, a piros betűs lámpás alatt. A Hársfa omnibusza a vasúti állomásra döcög, és aranyozott sapkában áll a hágcsón a félszemű Tirnovai, a bérszolga. Vajon kit hoz majd az omnibusz a vasútról, és ki lehet az idegen úr, aki zsebre dugott kézzel, bánatos arccal álldogál? A ruhája szabása nagyvárosias, és a nyakkendőjébe, a szemtelen, egy balerina lábát tűzte. Szomorúan, elgondolkozva nézdeli a hölgyeket szép ruháikban. Ugyan miért nem szól már valamit ott az utca végén, ahol a kis hídnak kanyarodik az út, és lámpások nem világítanak? Vajon ki lehet ő? Mit mondana, ha megszólalna? Honnan hozta mondanivalóit? És talán egyszer elhangzana száján az elképzelhetetlenül gyönyörű bók, amelyet a nő élete végéig nem felejt el? — Szindbád, midőn régi teleken elutazott a városkába, és a Hársfa környékén szemügyre vette a nőket, mindig hozott magával egy-egy bókot, amelyet odavetőleg, szinte unottan a helybeli nők fülébe súgott a régi falak tájékán, mielőtt hazamentek volna, hogy szép ruhájukat levessék. Szindbád bizonyosan tudta, hogy a tükör előtt, a gyertyafényben egy darabig tetszelegve megállnak a nők, mielőtt az első kapcsot megnyitnák. A tükörbe néznek, lágyan mosolyognak, a szép szavakra gondolnak, amelyeket az imént hazudtak a sötétben. S amint így a tükör előtt állnak, úgy látszik, hogy egyetlen vágyuk, többé sohasem vetni le ruhájukat — hisz így voltak elragadóak, felejthetetlenek, szerelmet ébresztők. így tündököltek, ha csak rövid időre is a korzó lámpásai alatt. A kis cipőjük kopogásában Budapest zenéje hangzott — hazudta Szind- hád —, ékszerük a bécsi udvari Opera páholyából kölcsönözte tüzét, midőn Annun- ciáta hercegasszony ül a baloldali soron. És a hajuk, a szemük, a szájuk, mind oly különös, sohasem látott. Csupán az „ő” szeme mélyében látható a márciusi erdőszél kéksége; az „ő” hajának van olyan illata, mint az orgonavirágnak, amellyel fiatal nők esküvőjén az oltárt díszítik; szájukban parfőm, mint nyári este a megöntözött kertek lehelete. S lépésük a divatosan rövid szoknya alatt azon drága érze- ményt juttatta Szindbád eszébe, midőn tüll- szoknyácskában előrelejt a nagyopera qu- adrille-ja, és a karnagy előtt Donizetti fekszik a pulpituson. — Portyázó janicsár-lovasok élén szeretnék a városba jönni... — sóhajtotta Szindbád. — És? — És elrabolni magukat. (S ekkor furcsán, gúnyosan nevetett Sz.) Számos emlékkönyv őrizte a városkában Szindbád nevét, bár mindig rövid időre tűnt fel zöld kalapja a sötét, fedett híd előtt, ahol zsebre dugott kézzel várta a nő□ x
