Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-19 / 245. szám
1996. OKTÓBER 19., SZOMBAT Balázs Attila felvétele' mosolyra a száj, a hangos beszéd messze költözött. A gyökerestől kitépett fa maga alá temetett mindent. De nem csak Mora- uszkyéknál. A tanya csendes. Hiányzik a nyár gyümölcseit begyűjtő ember boldogsága. Nem pattog ostor, nem fütyörészik a teheneket behajtó csordás, a szembe jövő is összeszorított ajakkal néz előre. — Hiába minden, nem tudunk semmit, nem mondunk semmit — hull a földút porába a kipréselt gondolat. A stráfkocsin ülő férfi lassan állítja meg lovát. — Megtanultuk a regulát. Korábban nem mehetett el a vándor sem a házunk előtt, hogy egy jó szóra, egy kézfogásra be ne térjen. A vendég szent volt, legyen az bármily idegen. Ma mindenki siet, a távolról jöttre ferde szemmel néznek. Mondják, nemrégiben az is megtörtént, hogy egy gyógyszert hordó küldöncöt majdnem vasvillára kaptak, mert gyanús volt a külseje. Vibrál a feszültség, ami könnyen robbanhat is... Csak aki félt már úgy isten igazából, az tudja, milyen béklyó szoríthatja a tanyasiakat. A pulikat vérebekre cserélték, a balta, a szalmahúzó horog hálótárs lett a szobában. Sokan akartak fegyverhez is jutni, mert ebben jobban bíznak, s hogy kinek sikerült, az ég se tudja. Az embernek magát kell megvédeni, az igazát szolgálni?! — Próbálja valaki hozzám este betenni a lábát! Bár ki tudja, Jani bátyánknak is puskája volt, mégsem számított. Nehezen tudunk szabadulni a történtek súlyától, amikor híre ment, hogy megvannak a bűnösök, sokan fellélegeztek. Bizakodtak, talán a lecke másokat távol tart. Itt a törvény, a becsület eddig szent volt. De vajon milyen az a törvény, mely ejnye- bejnyével sem illeti a krumpliszárat felhúzót vagy az illetéktelen gyümölcsszürete- lőt? Milyen törvény az, mely oly könnyen megbocsát, és sokszor inkább a bűnös érdekeit védi. Az áldozatnak nincs joga? Mennyi álom, mennyi szép terv volt még Morauszky János szívében is. Szerette volna még boldognak látni unokáit, feleségének támasza maradni. Szeretett volna tüzes paripákat megfékezni, pirosló almát szedni... De nem kegyelmeztek neki. Azóta sem tért magához a környék. Vajon mikör ismerhette meg az a fiatalasszony is: „Én nem nyilatkozhatom, értsék meg!” szavakat, aki láttunkkor szinte bemenekült az udvarra. Hiába mondtuk, csak beszélgetni szeretnénk, a véleményére vagyunk csak kíváncsiak. Nem érdekelte. Fél. Ezekre az egyszerű, tiszta gondolkodású emberekre egyszerre rázuhant a világ, minden mocskával. A kapukra lakat került, az épülő házak félbemaradtak... — Ebben szerepe van annak is, hogy még mindig szabadlábon vannak a tettesek — szögezi le István. — Gondoljuk végig. Mi történhet? Megfélemlítik a tanúkat, eltüntetik a még fellelhető bűnjeleket. Úgy tudtuk, a rendőrség elég bizonyítékot gyűjtött össze a vádemeléshez. Az ügyészségen egy tollvonással döntöttek. Nem akarunk mi törvénytelenséget, nem a fogat-fogért szellem vezérel bennünket. Nem a középkorban élünk. A vérbosszú egy olyan folyamatot indíthat el, melynek a végét sem ember, sem isten nem tudhatja. De, hogy visszaköltözzön a tanyára a nyugalom, valamit tenni kellene. Nagy Tamás illusztrációi két. Halottaiból feltámadva, gyakran felkereste a szenvedélyes nők városát, ahol a férfiakkal a pincéket látogatta meg, és a nevét éppoly vidáman kanyarította a pincefalra, mint az emlékkönyvbe. A színházban és étteremben a nők háta mögé ült, és ígérte, hogy másnap meglátogatja őket, midőn egyedül lesznek odahaza. A vállak- hoz és a nyakakhoz beszélt, és a ruhafodrok között sohasem tévedt el a keze. Meghalni hívta a nőket vagy elszökni, át a határon... És most, mint alkonyattal újra látta őket a régi híd tájékán, ahonnan a kis cukrászbolt kivilágított sárga függönyei a behavazott háztetők alatt szinte úgy ragyogtak, mint a bábszínházban a kis kastélyok — mély meghatottságot érzett kihűlt, öreg szívében. A közelgő nők kis cipőjének kopogásában régi boldog órák, tüneményes napok emléke surrant Szindbád szívébe, mint fészkébe búvik a fecske. Szenvedélyes szavak, sóhajtások, kiáltások jutottak eszébe, amelyek egykor e lezárt női ajkakat elhagyták; kézmozdulatok, csókok, amelyekkel lekötelezték. És valahogyan úgy látta az arcokat most is maga előtt, mint a régi pásztorórán a temetőben vagy a bükkfás hegyoldalban, a karácsonyfa alatt vagy a téli növényekkel megrakott verandán. Mintha megmerevültek volna a női arcok — akkor régen —, a szemek, a szájak, hogy azóta életükben mindig csak egyet tudnak kifejezni: a szerelmet. Szindbád láthatatlanul álldogált a híd oszlopánál, és engedte elmenni maga mellett a nőket, holott máskor e helyen gyorsan karmantyújukba szokta dugni a kezét vagy a hónuk alá. És a kis fülek szinte elpirultak a szenvedélyes szavak árjától. Most elmentek ők a téli alkonyatban. Az aranymívesné, akinek nagy szemében odaadás és csábítás fénylett; a papírkereske- dőné, aki egy régi kedveséről tett vallomást, és önfeláldozó szerelmében azzal mulattatta Szindbádot, hogy minden titkát rábízta: az álmodozó tanítónő, aki a legboldogabb délutánokon a lélek halhatatlanságáról, teozófiáról locsogott Szindbád fülébe; a zongoraművésznő, aki a búcsú pillanatában szinte a küszöbön engedett Szindbád óhajtásának; Irma, aki szép asszonytestvéréről beszélt álmodozó megfigyeléseket; Janka, Johanna, aki szánkón szökött a szomszéd városkába, s ott ön- gyilkosságot akart elkövetni; Aranka, aki gazdagságára hivatkozott, és gondtalan jövőt ígért szerelmesének; Mária, aki húsvéti gyónásra gondolt... és Lénia, aki csupán azért könyörgött, hogy Szindbád még egyszer visszatérjen. Újra látta a régi arcokon a régi órákat a szellem a híd mellett, mintha már réges- régen le nem mosta volna a szappan és az idő a csókoknak nyomát. Vajon mennyi mindent mondtak azóta más férfiaknak, más órákban, más szavakban? — ez nem jutott a halott eszébe, mindig csak a bókokra gondolt ő is, mint egy vénkisasszony, amelyeket hajdanában e nőktől hallott, szívébe zárta, és soha el nem felejtette. Utolsónak a matematikatanárnő ment át a hídon, akit nyílt, nyugodt észjárása miatt általában tiszteltek a városkában. Mindig hideg víz illata volt az arcának, és a zárt derék felett fehér gallérka volt a nyakán. Szindbád ekkor előlépett a sötétből: — Emlékszik rám? A tanárnő hosszan, meglepetten Szind- bádra nézett. Halkan mosolygott, mint a koratavasz-esti ábrándozás, midőn a későbbi fehér virágok lenge fátyolként ereszkednek az almafákra. — Emlékszem — felelte, és hosszasan megszorította Szindbád kezét. — Azt mondta, hogy én vagyok Faust doktor női alakban. S azóta gyakran gondolok a doktorra. 1915. MÚZSA Nagy István Attila: Tárt karú semmiségek I. Kiskocsmák, kávéházak bajnoka, porost utak, városok vándora, öregasszony kezére révedő, minden nőhöz hűséges szerető. Gőzölgő húslevesek aranyát' nem mérte soha szigorú karát. Felvidéki borok mámorára nem felelt senkinek a magánya. Holdvilágos, pusztuló temető. Halottakat is szóra bűvölő magányos múltad újra ott kísért, hol a csend is hajdan a földig ért. Kalandokban e Ipar ázsió évek, vágyott s bejáratlan messziségek. Kutak ízei, fölszálló pára, könnyű gyógyszer lányok bánatára. Legendává szépülő tegnapok. A széllel tovalibbenő karok, puha tenyerekben sorsvonalak, s a vágyak fókuszában: csak szavak. II. Tudtad, hogy a hétköznapok minden ünneppé csiszolt pillanata, minden megálmodott ragyogása, a test, a szellem könnyűsége, a fellobbanó furcsa vágyak, a várakozó asszonyszerelem messze fúródó utak vánkosán, a csontból puhán kibukó velő s a többi: tárt karú semmiségek, álommá varázsolt valóság, hangulatok tompán ragyogó aranya, kimondatlan szándékok megmosolygott rettegése egyetlen hazugságnak apró részei? III. Ugye, tudtad, hogy az álmosan ringató nyírségi dűlőutak nem vezetnek már sehová, Szindbád nem találhat magának az elárvult hazában új hazát, hogy sem a bor, sem a szerelem mámora többé fel nem melegít, hogy a tervek csak tervek, a vágyak csupán pusztuló vágyak, a rettegés is csak festett vérzés, és a gyötrelem sem igazi áldozat, ha hiányzik az életedből a leküzdhető valóság. IV. De ha mindezt te is tudtad, ha váz volt a szépség meg a jóság, magadat mégis eltakartad, nótázó arcod mögé ki látott? Ki hallgatta benned a csöndet? így könnyebb, vagy úgy volt könnyebb, ahogy egykor te csináltad? Ki segített, ki vigasztalt a menekülés szégyenében? Ha jöttek a kétségek éjszakái, árvaságod volt a páncél, az volt egyetlen menedéked, s hiányra épülő világod haláláig óvó otthonod. (Krúdy Gyula 1878. október 21-én született Nyíregyházán. Választott versünkkel az ő emléke előtt tisztelgünk.-) ' 1
