Kelet-Magyarország, 1996. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-13 / 163. szám
1996. JÚLIUS 13., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete ff Az egyik sztárvendég Placido Domingo P lacido Domingo több mint negyedszázados pályafutása során száznál is több operában szerepelt, repertoárján több tucat szerző szerepel. Úgy tűnik, az 55 éves művésznek nem áll szándékában leköszönni, hiszen a kritika és a publikum egybehangzóan a legjobbak között tartja számon. 1983-ban, karrierje csúcspontján úgy nyilatkozott, hogy legfeljebb még tíz évig kíván a rivaldafényben énekelni. Most, a tíz év elteltével megújította az önmagával kötött szerződést. Voltaképpen ennek is köszönhető, hogy július végén Magyarországon is fellép. — Mindig is óvatos vagyok a jóslatokat illetően, mert nagyon tisztelem a közönséget és ismerem magamat, mondja. — Az életem az éneklés, de azonnal abbahagynám, ha egy napon érezném, hogy képtelen vagyok a megszokott színvonalon teljesíteni, vagy csak rutinból végzem a munkám. Ez a pálya ugyanis elképzelhetetlen szenvedély nélkül. Egyelőre jól érzem magam, így hát remélem, hogy további nyolc-tíz évig még énekelhetek. Ha Isten is úgy akarja. — Nekem elég két nap ahhoz, hogy kipihenjem a fáradtságot, öt nap alatt pedig tökéletesen formába lendülök. — Domingo néhány fontos jellemvonására már a zenekari próbákon is felfigyelhet a hallgató szemlélő. Pontosan érkezik, nincsenek sztárallűrjei, szorgalmasan követi a karmester utasításait (maga Domingo is szokott vezényelni), természetes, tiszta, karizmatikus ember benyomását kelti. Amikor belép a próbaterembe a hőségtől elcsigázott zenekar is rögtön életre kel. Az egyik legkedvesebb szerepéről, az Otellóról beszél — több, mint kétszázszor játszotta —, ám eközben a magánemberről is kiderül néhány dolog. — Az életben egyáltalán nem vagyok féltékeny — mondja. — Hiszek azokban, akiket szeretek. Tisztelem más munkáját, s ez a kollégák esetében is így van. Meglehetősen egyszerű ember vagyok, nem tudok hírességként viselkedni, az utcán igyekszem beleolvadni a tömegbe. A bókok zavarba ejtenek, az irigység és a pletyka nem érdekel. Az életvitelem is ugyanilyen egyszerű, bár az átlagembernél kétségkívül jobban élek. Évente nem vállalok 65-nél több előadást, s körülbelül egy tucatnyi koncertet adok. Ez az ára annak, hogy mindig a legjobb színvonalon dolgozhassak. Minden évben háromszor nyolc-tíz napos szabadságot veszek ki, ennél többet sosem, mert nem szenvedhetem a tétlenséget. Ilyenkor a tengerhez megyek, általában Acapulcó- ba. Igaz, hogy Madridban élek, Mexikóhoz viszont a rokonaim és a vállalkozásaim kötnek. Szeretem a tengerpartot, szeretek bili- árdozni vagy filmeket nézni a családommal, akikkel sajnos nem sikerül annyit együtt lennem, amennyit szeretnék. A feleségem ugyan majdnem mindig velem van — színházi rendezőként dolgozik —, három gyermekem azonban több időt tölt távol tőlem, ezért a kevés együttlétünket nagyon jól kell kihasználni — A gyermekeim már felnőttek. A legkisebb, Alvaro, filmproducer és rendező. Még csecsemő volt, amikor a veronai Arénában debütáltam, emlékszem, alighogy megérkezett édesanyjával a városba, rögtön elszaladtam neki tejért. A középső, Placido, sikeres dalszerző. Jósé pedig, a legidősebb, annak a gyárnak az igazgatója, melyet többekkel együtt alapítottam Mexikóban. Csodálatos fiúk, bár Jósé — ezt kevesen tudják — az előző házasságomból született. Tizenhat évesen ugyanis feleségül vettem egy iskolatársamat. Elhamarkodott, hibás döntés volt, egy év múlva végétért a kapcsolatunk. Ez volt életem egyik legnagyobb csapása, az apaság tizennyolc évesen nem a legkellemesebb dolog. — Sokat tanultam az esetből, és amikor 1959-ben a mexikói állami konzervatóriumban megismerkedtem Marta Ornelas- szal, aki szopránénekesnek tanult, komolyan udvarolni kezdtem neki, majd 1962- ben feleségül is vettem. A karrieremet legalább annyira köszönhetem Martának, mint a szüleimnek, akik maguk is zenészek voltak. Nem sokkal az esküvő után leszerződtünk hat hónapra Tel Avivba, s ez volt életem legkeményebb, ugyanakkor leghasznosabb időszaka is. A fizetésünk ugyan éppencsak fedezte a megélhetésünket, de jó iskola volt. Megismertem a siker és a kudarc ízét, nehézségekben és felemelő pillanatokban egyaránt gazdag volt ez az időszak. Olyan szerepeket énekeltem, amilyeneket azóta sem: ha például hiányzott valahol egy tenor, beugrottam. Ebből a korszakból vagy úgy kerül ki az ember, mint kiforrott tehetség, vagy teljesen szét- forgácsolódik. Marta, a feleségem figyelt fel arra, hogy a hangommal valami nincs rendben. Csodálatos művészi érzékkel megáldott asszony, a legnehezebb helyzetben is kiigazodik. Észrevette a hangom szeszélyességét, s amikor mindenki gratulált, ő azt mondogatta: Placido, valami nem stimmel a hangoddal. Valahogy nem hallak. Más technikával kellett tehát énekelnem, ezért minden szabad percemben együtt gyakoroltunk. Három évvel később készen álltam arra, hogy nagyszínházban is fellépjek. Ekkor jöttünk el Tel Avivból. Mindez 1965-ben történt, néhány évvel később Placido Domingo Olaszországban folytatta, s ezzel végérvényesen az utóbbi évek legnagyobb tenoristái közé került — és ott állt mellette a két „trónkövetelő”, Luciano Pavarotti és Jósé Carreras. — A rivalizálásunkról szóló történetek egyszerűen nem igazak — mondja Domingo. — Mindent a sajtó talált ki. Az 1990-es Los Angeles-i közös koncertjeink is azt mutatják, hogy barátok vagyunk. Domingo szerencsés ember. Ami fájdalom érte, mind természetes eseményhez kapcsolódik. Ilyen volt például édesapja halála. — Mintha elvesztettem volna a gyökereimet — mondja. — Úgy éreztem, hogy a legfőbb támasz hiányzik mellőlem, az az ember, akibe mindig kapaszkodhattam. Aztán rájöttem, hogy a halál az élet része, mi pedig egy újabb nemzedék támasza legyünk, és belenyugodtam az élet rendjébe. Imádják a nők. Magas, sportos, rokonszenves férfi, a külsejében a kedvesség a romanticizmussal, a realitás a vagányság- gal keveredik. Akárhányszor emberek előtt mutatkozik, a hölgyek sorban állnak, csak hogy megérinthessék. — Ez sem így van — mondja ő, és tudja, hogy nincs igaza. — Emlékszem például az egyik első Otelló-szereplésemre. Annyian gyűltek össze, hogy a színház közelében íévő téren felállítottak egy óriásvásznat, hogy mindenki élvezhesse az előadást. Amikor kiléptem a színházból több tucat hölgy várt rám, akik addig sosem láttak. Miközben hízott a májam a nagy sikertől, hallom ám, hogy valamelyikőjük csalódottan megszólal: „De hiszen ez az Otelló fehér!” — Mi tagadás, ez rosszul esett. (MTI-Press) Képesség a szeretetre Egy sétahajón számtalan élményre tehet szert az emberfia. Különösen a Tisza felső szakaszán, a Jándi-sziget környékén, ahol van miben gyönyörködni. Számomra mégis egy beszélgetés jelentette a maradandó, a megismételhetet- lennek tűnő élményt. Talán azért, mert varázslatos egyéniséggel hozott össze a sors egy órácskára. Vagy ki tudja menynyire, mert egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kikötöttünk és itt a vége. Talán azért vált érzékelhetetlenné az idő, mert nem a kíváncsi firkász faggatta a közismert grafikusművészt, hanem egyszerűen csak beszélgettünk H. Németh Katalinnal. Olyan világba vezetett be szinte észrevétlenül, amelynek eddig csak külső szemlélője, inkább csodálója voltam. Mert azt mindig csodának tartottam, ha valaki más eszközökkel is ki tudja magát fejezni, mint az átlagember. Grafika. Képgrafika, toll(tus)rajz többnyire fekete-fehérben, de színesben is. Ebben van igazán otthon. De az alkalmazott grafika sem idegen tőle. Ahogy mondja: nem a múzeumoknak, a műteremnek, hanem az embereknek rajzol. Ma is legalább négy különböző kiállításon van jelen, otthon mindig kevés, legfeljebb ha húsz alkotása van. Szeret örömöt okozni az embereknek. Hogy ez mennyire sikerül, le is tudja mérni a visszajelzésekből, amelyek neki szólnak. „Ez én vagyok”. „Ilyen vagyok.” Ezért adja szívesen oda a rajzokat. (Szétosztani önmagunkat, hogy ezáltal gazdagabbá váljunk.) Kisvárda, a szülőváros, Szeged, a diákváros, Ajak, az első munkahely az általános iskolában és Nyíregyháza — ahol most él. Ezek a legfontosabb állomások életében. Az emberek: székből. A kisebbik nyomdász Budaörsön, számítógépes grafikával foglalkozik, de a nagyobbiknak is jó érzéke van a rajzhoz. (Az alma és a fája. Hiszen a készséget kapja valahonnan az ember és tovább is örökíti. Hogy kiből lesz végül is művész — ezt már a körülmények és a belső erő dönti el.) — Későn érő típus vagyok — mondja. — Egészen 1967-ig, azaz huszonkét éves koromig csak annyit rajzoltam, amennyi a , hivatásomhoz kellett. Közben persze gyűltek a tapasztalatok. Azért fontos számomra ez a dátum, mert ekkor éreztem először késztetés arra, hogy rajzzal fejezzem ki magam, gondolataimat. Azóta a rajztanár papa, a családi meleget teremtő mama, a festőművész férj és két felnőtt fia, akik már önállóak, kirepü tek a családi f é H. Németh Katalin Boros György felvétele vagyok mindennapos rajzoló. Korábban is éreztem, hogy valami más is van, csak éppen nem tudatosult bennem. Hogy mi ez a más? Az a készség, hogy bele tudom élni magam mások helyzetébe, életébe. És ez szerintem a legnagyobb ajándék. Úgy érzem, tudom: képes vagyok a szeretetre. Ez nagyon fontos. (Sorsokat vallat — s ez visszaköszön a természetben.) — Míg kicsik, négy-öt évesek voltak a gyerekek, állandóan figyeltem őket. Nem csak úgy, mint ahogy egy anya szokta. És ez volt az igazi csoda. H. Németh Katalinnak nemcsak az a képessége adatott meg, hogy mások életével, sorsával tud azonosulni, hanem az is, hogy önmagát kívülről szemlélje. Ez is kivételes adottság, hiszen az önemésztő töprengések nem kötik le (fölöslegesen) energiáit. Az analitikus szemlélet — az apró dolgok, részletek alapos megfigyelése, megjelenítése — lényeges nála. Vallja: a részletekben búvik meg a nagy igazság. Jellemző rá, hogy alapvetően optimista. Sokat dolgozik: — Ki kell magamból rajzolni a gondolatot — mondja. — De nem szószátyár módra, hanem a bölcs ember alaposságával jutni el oda, hogy kevéssel mutassuk meg az egészet. Az egyszerűsítések olyan mértékűek legyenek, hogy szimbólummá váljanak. (A kéz és a fej mindig szinkronban legyen.) x O »* \s Domingo első számú kritikusa, a felesége, Marta asszony MTI-Press-felvétel SzuperkifflCSG Ia KM VENDÉGE
