Kelet-Magyarország, 1996. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-22 / 145. szám
íyyo. június 22., szombat Napkelet • A AM het vegi melleklete Kolozsvári László rajzai A „velünk kezdődik minden” avagy a „nincs új a nap alatt” csaknem minden nemzedék örök dilemmája. Vonatkozik ez a kárpátaljai magyar irodalomra és képzőművészetre is. Mert, mint ahogy a legújabbkori kárpátaljai magyar irodalom kiteljesedésére, karakterisztikus vonásainak kialakulására a legutóbbi időkig várnunk kellett, ugyanúgy fokozatosan teljesedik ki a háromnemzedé- kes festőiskola nagyjainak munkássága. S amint az elődök életműve kerekké válik, az utánuk következők egyszer csak azt veszik észre, hogy az öregek a kárpáti hegyvidéki tájból mindent megfestenek, ami arra érdemes. Új utakat, kifejezési formákat, színeket kell keresni. Kolozsvári László nem került ilyen választási kényszerhelyzetbe. O eleve az alföldi rész, a Latorca-part szülötte. Neki, Petőfi szavaival szólva „a Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája” idegen. Sokkal izgalmasabb feladatnak ígérkezik a „nagy sömminek” egy-egy folyóparti re- kettyésnek, egy-egy árvízgyötörte parti fűznek a megfestése. Szerencsés azért is, mert a hetvenes évek közepén, tehát tanulmányai befejeztével indul egy tehetséges raj, mely tudatosan „megtagadja” a híres kárpátaljai festőiskolát. Tagjai inkább a századelő klasszikus festészeti, kulturális hagyományaira építenek. Akik a Munkácsy Mihály, Ijjász Gyula, Roskovics Ignác nevével fémjelzett vonal folytatói kívánnak lenni. — Mindig is az Alföld, az itt élő ember foglalkoztatott. A földműves, a kapás, a villás emberek élete. Valahogy szerencsés helyre születtem. Az Ung-vidék mindig is híres volt faragó pásztorairól. Akik nemcsak mesterségüket űzték magas szinten, hanem művészkedtek is: érzelmeiket, gondolataikat a faragók tárgyalkotó tevékenységükkel is ki tudták fejezni. Nagyapám, Kolozsvári József is szépen faragott. Abból alkotott, amit maga körül talált: csontból, bőrből, fából, no meg gyakran szaruból. S bár a második világégés után nagyot fordult a világ, maga a táj, a Latorca-parti ártéri legelők alig változtak valamit. Meg amit a kolhozrendszer, az új gazdasági rendszer tönkretett, az tovább őrződött az agyakban, a szívekben. Csak átköltözött az emlékezet, a mesék birodalmába. így vált az öregek ajkán ez a zord világ meghittebbé, emberközelivé. No és a táj embere? Az szerencsére lassan változik. Nemcsak a fehér inget, lajbit, priccses nadrágot, bokszcsizmát hordó férfiakra, derekukra surcot kanyarító öregekre, reggelente karikás ostorral ébresztő, átalvetős bőrtáskát hordó falusi csordásra gondolok, hanem a hagyományokat őrző, az emberi tisztességet a legnagyobb értéknek tartó földművesekre. Akikben lám, ötven év eltelte után is elevenen él a földszeretet. Biztos vagyok benne, ha a falusi gazdálkodónak nem lesz vetőgépe, akkor az első időkben a vállán átvetett tarisznyából fogja a magot vetni, ahogy zsi- gereiben az elődöktől örökölte. □ Nehéz fizikai munkában edzett emberek kolozsvári alakjai, szikárak, csontosak, s mintha az ezeket a figurákat papírra, vászonra vivő kéz valamennyi mozdulata ilyen kemény volna. A vásznak egy része a kemény realizmus jegyében fogant. Ez valami művészeti alapállásnak tűnik? — Nem szeretem a skatulyákat. Az ember a témának, a hangulatának megfelelő kifejezési formákat keres, s aztán megszületik a mű. Hogy minek a jegyében fogant, arról utólag lehet majd elmélkedni, vitatkozni pláne, de azt hiszem nem ez a lényeg, hanem, hogy ami elkészült, az rólunk szóljon: rólam és a kapcsolatommal a világgal, tájjal, emberrel. S hogy amit közlök, az hiteles legyen. Képzőművészetről szólva nem mindig jutunk el addig, hogy egy-egy műnél a gondolati indíttatás fontosságát hangsúlyozzuk, holott ez ad értelmet az egésznek. A dilettantizmus egyik ismérve az, hogy valaki két marokkal markol, s közben keveset fog. Ahogy unalmas regényfolyamokat lehet írni heteken, hónapokon át, ugyanúgy lehet lélek- telenül avagy erőlködve festeni is. Visszatérve az általam alkalmazott rajzolási és festészeti módszerekhez: alkatomnál fogva szeretem az egyenes beszédet, a világosan megfogalmazott gondolatokat. Nem szeretem azt, amikor a nézőt valami extravagáns ötlettel ámulatba ejtik, s azt mondják neki: „No, találja ki, mit festettem!” Lám az utóbbi években Munkácsyt és a mesterrel együtt talán kicsit minket, magyarokat is ünnepelte a világ, holott őt is hányszor leírták. Hogy az, ahogy ő festett, úgymond már az ő korában túlhaladott állapot volt... Ezért nem foglalkoztatnak különösebben a stílusirányzatok, a művészi programok. A leglényegesebb szempont: amit felmutatok, az hiteles legyen. □ Nem kétséges, hogy Kárpátalján a Munkácsy által megteremtett művészeti hagyományok — Révész Imre és Erdélyi Béla életművét is beleépítve — folytatója, ezen örökség tudatos felvállalóinak egyike éppen Kolozsvári László. Ami ezzel együtt jár, a realista hagyományok, az alföldi piktúra követője. Kolozsvári László negyvenhat éves korára majd egy tucat kiállítás résztvevője. Az viszont feltűnő, hogy csupán az utóbbi három-négy esztendőben sűrűsödtek meg ezek a megméretést alkalmak. Merthogy addig... — Addig nem volt divat úgy festeni, ahogy mi azt egynéhányan elképzeltük és csináltuk. így aztán, aki nem a közfelfogásnak és a közízlésnek megfelelően alkotott, csak nagyritkán kaphatott bemutatkozási lehetőséget. Irodalmárainknak, bár legtöbbször ők is hátrányos helyzetből indultak, mindig kéznél voít az azonosságtudatuk egyik legfőbb eszköze, az anyanyelv. Festeni viszont magyarul nem lehet. Az általam ismert és tisztelt nagyok közül Sütő János, Glück Gábor, Kassai Antal indulásuk elejére saját kiforrott stílussal rendelkeztek, s ők talán az utolsók, akik munkásságuk révén még tudtak felmutatni újat a kárpáti tájból. Amely úgymond közel ötven esztendőn át jogosan íett a festészet tárgya, hiszen oly színes, oly gazdag, oly csodálatos. Csakhogy nekünk, az alföldi részen lakó magyaroknak más, hétköznapibb vidék adatott életterül. Ezen a látszólag puszta tájon kevés a motívum, ám annál több lehetőség van arra, hogy az ember saját hangulatát, érzelmeit, kötődéseit az ábrázolt tárgyak, emberek révén megfogalmazza. □ Egy idő óta Tiszaújlakon él... — Szülőföldem mellett a Latorca, s annak ártere, az ottani pásztorősök utódai, emitt meg a Tisza-part, az ugocsai, beregi Tiszahát népe, valamint a nagyközség színes, olykor vásári forgatagot idéző központjával. Ismétlem, szerencsés helyekre vetett a sors. Csak mint mondani szokás, becsüljem meg magam. Ez az intés persze valamennyiünknek szól. Hogy megbecsüljük, amink van. Például az általunk alapított társaságot, melynek működése révén jó néhány kiállítás szerveződött itt Kárpátalján és Magyarországon is. 1989-ben Nyíregyháza, 1990-ben pedig Mátészalka közönsége láthatta munkáinkat. A művésztársak általában a másik munkájáról — különösen szemtől szembe — nem nagyon nyilatkoznak. Mindezt tudva nagyra értékelem, ha társaim közül valaki csak annyit mond: „Te, ez a képed tetszik nekem”. Amíg valamelyik folyóiratunkban nem indulnak rendszeres műkritikák, számomra addig ez is sokat jelent. Kovács Elemér a km vendége Szolgálat egy életen át Tóth Kornélia Aki önmagát védi meg, talpraesett és ügyes, aki másokat, az önfeláldozó és talán megszállott. Mindenesetre nem mindennapi adottság szükséges ahhoz, hogy valaki közel négy évtizeden keresztül szolgáljon egy testületben és legyen hű esküjéhez, amelyben életek és vagyontárgyak megmentését, a tűz oltását vállalta. Pócsi József alezredes, megyei tűzoltóparancsnok-helyettes 37 év után most kapta meg a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést. Kuncze Gábor belügyminiszter már megismerhette a nyíregyházi tűzoltót, mert tavaly ugyancsak ő nyújtotta át neki a tanácsosi címet. Egyébként sem volt olyan belügyminiszter az elmúlt négy évtizedben, akitől ne kapott volna elismerést. Hogyan lesz valakiből tűzoltó? Nagy valószínűséggel úgy, ha soha más pályát nem ismer maga körül. Apja, nagyapja, nagybátyja még a tűzoltószekérhez fogta be a lovakat, amikor indult tüzet oltani, vagy beteget beszállítani a kórházba. Évtizedekkel ezelőtt ugyanis a tűzoltóra hárult mindkét feladat. Kicsiny gyermekként azt látta, ha valaki bajba jutott, a világ legtermészetesebb dolga volt rajta segíteni. Ebben az érzésben nem szenvedett hiányt Pócsi József sem. Bár a BM Tű- zoító Akadémiára felvették, s el is kezdte volna tanulmányait, ha az akkori honvédelmi miniszter válaszra méltatja a kérését. így aztán katonáskodással kezdte, s csak később ölthette fel a szürke egyenruhát. Előbb Mátészalkán tűzrendésze- ti előadó, majd Nagykállóban vezeti a járási tűzrendészed kirendeltséget. A megyei tűzoltó-parancsnokságon tűzmegelőzési előadó, majd nyíregyházi helyettes, s nem sokára kinevezett parancsnok. Pócsi József 1981-től a megyei parancsnok helyettese, alezredesi rendfokozatban. A hivatás szépségéről, felemelő voltáról röviden, egyszerűen beszél. A cizellált körmondatokat kerüli, tenni kell, amit ember megtehet a másikért. Ennyi. Valóban ennyi lenne? Éjjel-nappal szolgálatban lenni, örökös készenlétben várni a riasztást? Amit korábban egy csengő jelzett, de a pszichológusok kiderítették, hogy ez komoly stresszt jelent számukra, ezért nemrégiben már a hangosbeszélőn hallják: riasztás van, készüljenek. Éjjel másfél, nappal egy perc alatt el kell hagyniuk a fecskendős autón a laktanyát. Megbecsülés? Ugyan, amikor a létminimum határán keresnek, s közülük is jó néhánynak búcsúzóul szorították meg a kezét? Diplomát, szakmák tucatjait szerezték, s most azon gondolkodnak: a szolgálatok közti szabadnapokon mivel egészítsék ki a család jövedelmét. A megbecsülés apró jeleit azoktól kapják, akiken segítenek. Az Ószőlő utcai idős asszonytól, aki azért hívta a tűzoltókat, hogy hozzák le a cicáját a fáról, mert már jár- tányi ereje sincs a macskakölyöknek... Vagy amikor a közúti balesetek sérültjeit speciális eszközökkel szedik ki az össze- roncsolódott járművekből, akkor sem az élet napos oldalát látják. Kútba ugrik valaki, tetőről akar elszállni, nosza, hívjuk a tűzoltókat! A legveszélyesebb pedig az ember barátja és ellensége, a tűz, amelyet minden esetben megelőzhetnénk, vagy megfékezhetnénk a kezdet kezdetén. Emlékezetes tüzeket sorol az alezredes, amikor személyesen irányította az oltást. De a pápalátogatást is feljegyzi magában, mert akkor a stadionban és a hittudományi főiskolán biztosította a program zavartalan menetét. Fogadást ajánlok: veszélyes szakma-e a tűzoltóé? Ügye, erre csak egyféle válasz lehet, hogy igen. Tévednek, Önök, akik a valósághoz hűen tippeltek. A hivatalos minősítés szerint ugyanis nem az... Pedig a vásárra viszik a bőrüket, hiába modernizálják a védőruházatot. Egyesek azt mondják, ma már nem érdem a munkahelyi hűség. Pócsi József szerint a kötelességvállalás, a mások megsegítésére irányuló törekvés nem szakmai, hanem erkölcsi kategória. Harasztosi Pál felvétele Akinek a „nagy sömmi” a minden Kárpátaljai magyar alkotók: Kolozsvári László
