Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-27 / 23. szám
12 1 TÁRLAT Molnár Attila képei Tisza-parti csónakok • • Ó nálló tárlattal mutatkozott be a közelmúltban a vásá- rosnaményi művelődési központ galériájában Molnár Attila festőművész. A harmincas évei derekán járó alkotó a nyíregyházi tanárképző földrájz-rajz szakán szerzett diplomát. Hét évig állt a katedrán, majd 1992-től teljességgel eljegyezte magát a festészettel. Rendszeres résztvevője kollektív kiállításoknak: Miskolctól Hódmezővásárhelyig, Debrecentől New York-ig. Egyéni tárlatait 1990-től látogathatja a közönség megyehatárainkon innen és túl. Velence Imádja a természetet, ezért nem meglepő, hogy képein kitüntetett témaként szerepelnek alföldi tanyák, hangulatos vízpartok, s utazásai lenyomataként feltűnnek Velence jellegzetességei, Róma ősiségből ránk maradt emlékei, Egyiptom varázslatos műemlékei. A tájfestészet sokrétű tematikájának kiaknázása gyakran társul nála az adott helyen, környezetben élő emberek sok- arcúságának ábrázolásával. Sziklás tengerpart Tél a tapolcai tónál Téli folyópart Elek Emil reprodukciói Napkelet • A KM hét végi melléklete A tehetség és az életmű Hetven éve született Nyíregyházán a városhoz hű maradt Fábián Zoltán Katona Béla Csak most lenne 70 esztendős, de már 13 éve halott. Pályájának épp új korszakára készülődve, tervek sokaságával s még friss alkotóerővel tele, Szentendrén, egy kijelölt gyalogátkelőhelyen oltotta ki életét egy eszeveszetten száguldó autós. Halála gyógyíthatatlan sebet ejtett rajtunk, hiányát máig sem tudtuk megszokni, tudomásul venni is alig. Tragikus távozásával nem egyszerűen egy tehetséges írót veszítettünk el, egy jelenséggel lettünk szegényebbek. 1926. január 30-án Nyíregyházán született. Többször elmondta, meg is írta, mennyire véletlenszerű volt, hogy éppen itt látta meg a napvilágot. Szülei egy Hajdúdo- rog környéki majorságban éltek akkoriban, ahol édesapja gazdatiszt volt. Az uradalom közelebb volt Nyíregyházához, mint Debrecenhez, ezért a kismamát az itteni kórházba hozták szülni, amikor elérkezett az idő. Bármennyire véletlenszerű volt is azonban itteni születése, később nagyon megszerette Nyíregyházát, feleséget is itt talált magának. Az ötvenes évek közepétől, mint az írószövetség titkára, gyakran megfordult itt, s rendkívül sokat tett a város és a megye kulturális életének előremoz- dításáért. Meghatározó szerepe volt a megyei írócsoport létrejöttében, a gergelyiu- gornyai alkotóház létesítésében, a tiszaszal- kai Váci-napok elindításában. Életkora szerint Fábián Zoltán a fényes szelek nemzedékéhez tartozott, írói indulása azonban valamivel későbbre tolódott, mint nemzedéktársaié. Először zeneszerzőnek készült, csak később fordult figyelme az irodalom felé. 1950-ben, egy tehetségkutató pályázaton tűnt fel. Azon a pályázaton, amely rajta kívül Galgóczi Erzsébet, Takács Imre és Garai Gábor elindításában is döntő szerepet játszott. Igazi felfedezője Szabó Pál volt, később is őt tekintette első mesterének. Korai novelláit az Új Hang, a Csillag és az Irodalmi Újság közölte. Első kötete 1952-ben látott napvilágot Utak címmel, s még ugyanabban az évben József Attila- díjban részesült. 1956-ban újabb elbeszéléskötete jelent meg, a Hegedűszó, 1958- ban pedig útirajzait adta ki íme, Európa címmel. 1961-ben két kötete látott napviFábián Zoltán Balázs Attila reprodukciója lágot, ítélet című regénye és Három kiáltás című elbeszélésgyűjteménye. Ez utóbbinak címadó írásából később film is készült, s ennek forgatókönyve 1965-ben jelent meg az író néhány régi és új novellájával együtt (Déltől hajnalig). Az írói alkotómunka mellett egészen fiatalon vállalt fontos feladatokat az irodalmi közéletben is. 1953-ban az írószövetség szervezőtitkára lett, majd különböző minőségben — egy rövidebb megszakítástól eltekintve — csaknem haláláig az író- szövetségben dolgozott. Ekkor került előbb Veres Péter, később Darvas József közelébe. Darvas közelebbi munkatársaként igen fontos szerepe volt az Olvasó Népért mozgalom életrehívásában, amelynek Darvas halála után ő lett a gazdája, szervezője, országos irányítója. Utolsó másfél évtizedében kevesebb ideje, energiája maradt az írásra. 1977-ben egy kisregényt és tizennégy novellát publikált A vízipálma című kötetében, 1981- ben pedig tanulmányait és vallomásait adta ki Mesterek és kapcsolatok címmel. Ha a jövendő filológusa egyszer majd számba veszi Fábián Zoltán örökségét, lehet, hogy ellentmondást fog felfedezni tehetségének méretei és életművének arányai között. S a gyanakvó, csak a művekre figyelő kritikus talán azt is megkérdezi majd, jól gazdálkodott-e tehetségével, nem fecsérelt-e el túl sokat hivatalnoki aprómunkára nem mindennapi képességeiből? Az utókor szempontjából talán jogosak is lehetnek ezek a kérdések, bennünk, kortársaiban azonban aligha merülhetnek fel ilyen kétségek. Akik őt ismerték, tudják, hogy az ő életműve nem azonos megjelent műveinek összességével. Az ő hagyatékához azt is hozzá kell számítanunk, ami szellemi erőfeszítéseiből kortársai munkásságába épült be. Főként azoknak a fiataloknak az alkotásaiba, akiket kimeríthetetlen felfedező kedvével ő indított el, akiket oly önzetlenül támogatott mindig, akikért — hogy megjelenéshez segítse őket — fáradhatatlanul utazott és kilincselt Soprontól Záhonyig és Salgótarjántól Békéscsabáig. Számára nem kényszerpálya, nem valamiféle pótcselekvés volt az irodalomszervező tevékenység. Eredendően közéleti alkat volt, akit Váci Mihály szavaival élve „minden jó ügy besorozott” katonái közé. Nyilván maga is tisztában volt vele, hogy a könyvtárakban csak a műveket katalogizálják, hogy a halhatatlanságot az irodalomban csak a kinyomtatott könyvekkel lehet ostromolni, mégsem érezte sohasem elvesztegetettnek azt az időt és energiát, amelyet különböző posztokon és alkalmakkor a kultúra és az irodalom szolgálata követelt tőle. Bármennyire fontosnak tartotta is azonban ezt a szervező tevékenységet, írói munkásságának folytatására is állandóan gondolt. Ezért is készült annyira a nyugdíjas évekre. O, az örökmozgó, természetesen nem pihenésre vágyott, hanem az alkotómunkához szükséges nyugalomra és függetlenségre. Úgy érezte, rengeteg mondanivalója van még, s szerette volna azokat mind megírni. Nem titok, szűkebb-tágabb körben ő maga is beszélt róla, utolsó éveiben komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy nyugdíjazása után Nyíregyházára költözik. Mesterek és kapcsolatok című kötetének nyíregyházi ankétján nyilvánosan is elmondta, úgy érzi, itt, szülővárosában tudná megtalálni azt a légkört, környezetet, amelyet életművének kiteljesítéséhez óhajtott és remélt. Hogy ezek a tervek megvalósultak volna-e vagy megmaradtak volna szép ábrándnak, nem tudhatjuk, és most már sohasem fogjuk megtudni. Fájdalmasabb, hogy a vak sors, az ostobán tragikus halál az alkotó munka folytatásában is megakadályozta. SZŰCS MARIANN: Csipecz Jolán története Ha nem vesszük észre, hogy bennünk vagy általunk csoda születik, akkor hiába szeretnénk bármit másoktól, hiszen bennük se fedeznénk fel semmi különöset. Csipecz Jolán tízéves kora óta, immáron negyvenöt éve ábrándozott arról, hogy egyszer majd vele is készítenek riportot, mint minden híres emberrel, aki például regényeket vagy verseket irogat. A külvárosban lakott egy szoba-konyhás lakásban. Vécéje a függőfolyosó végén volt, tárva-nyitva az arra tévedő idegenek előtt, pedig Csipecz Jolán mindig kulcsra zárta, legtöbbször kétszer és megnyomkodta az ajtaját, hátha csak egyszer fordította rá. Még sohasem sikerült kilesnie, hogy ki az a szörnyen felelőtlen alak, aki nem zárja be a közöst, ráadásul le se húzza! A szoba Csipecz Jolán géniuszával volt tele. Más nem is igen fért volna a sötét, első emeleti, udvari lakásba. A körülmények miatt magánya az ötvenöt év alatt fölemésztette még az egyedüllét nyugalmas óráit is. Csipecz Jolán a csodára várt. A csodára, ami minden normális ember életében legalább egyszer bekövetkezik, de legalábbis megeshet. A csodára várt, ami lehet akár szerelem, akár főnyeremény, akár egy összkomfortos, világos lakás, akár egy kedves szó, amit ő kap, vagy amit, ha nagyon muszáj — esetleg — ő ad. Csipecz Jolán, mint minden hétköznap immáron húsz éve, most is az irodai ablakról vakargatta a koszt. És eszébe jutott, hogy kevés ideje van az életéből, így a teljes irodalmi alkotásainak megírásához még kevesebb ideje marad. Szomorúság töltötte el szívét, de volt any- nyi ereje, hogy egy hatalmasat sóhajtson. Az ablaktörlőrongy nyomban megszáradt, az ablakról pedig lepergett a szutyok. Csipecz Jolán szeme könnybe lábadt. — Boldogtalan vagyok és kövér! Az ablaküvegen túl Csipecz Jolán szemüvege is behomályosodott. Kollégái már régen készen voltak a többi ablakkal és a legközelebbi kocsmában hörpölték a felvizezett sört. Ám a korsók is bepárásodtak. És nemcsak a korsók, hanem az üvegek is; a borosak, a konyakosak, és a gyógyszertáriak is. Minden üveg. Homályos lett még a vízüveg is. Csipecz Jolán légies mozdulatokkal pucolta még mindig ugyanazt az ablakot. Cérnavékony teste megnyúlt, sovány arca kikerekedett, és érezte a bizonyosságot, hogy azért, mert boldogtalan és kövér, még előfordulhatnak olyan körülmények, melyek úgyis őt fogják igazolni. Például az, hogy az üvegek mindig ragyognak, csak fény érje őket! Csipecz Jolán gondosan megtörölte a szemüvegét és elrakta. Az újság csupaszon és gyűrötten hevert az ölében, betűk nélkül. Nem jelent meg a verse. Az Ő verse! Üvölteni szeretett volna! Végül köhintett, mert Sátimó, a ház macskája nyávogott egy hosszúra nyúló hallgatót. Csipecz Jolán rés- nyire megnyitotta az ajtót, a macska éppen hogy ki tudott surranni. — Oktalan jószág — gondolta, de szeretett volna ebben a pillanatban Sátimó bőrébe bújni. Szerencsétlennek érezte magát, hogy se kutyája, se macskája, csak versei vannak, melyek nem jelennek meg a lapokban. Mélyen behúzódott a fotelba, és arra gondolt, hogy a babérfák még nem nőttek olyan magasra, hogy őt elérjék. Mi több, felérjék! Csipecz Jolán sietett, igaz, maga sem tudta, hogy hová. Püffedt kezeit zsebre dugta, mert gumikesztyűben nem tudott ablakot pucolni, és anélkül pedig kiette az ultra, és valami, számára is ismeretlen dalt dudorászott. A nap inkább csak hunyorgott, mint sütött. Áprilisi idő volt. Emberek jöttek, mentek. Csipecz Jolán arra gondolt, hogy mindenki jöttment, miközben a csúcsforgalom zörömbölt. Csipecz Jolán hirtelen megtorpant. A járdára, közvetlenül a lába elé zuhant egy NAGY. Döbbenten vette szemügyre a bíborszínű, pongyolás nőt, aki szemmel láthatóan a zuhanás pillanatában már szörnyet is halt. Csipecz Jolán bátortalanul felnézett a
