Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-27 / 23. szám
1996. JANUÁR 27., SZOMBAT Pianóban fotografálok... Műterem-látogatóban Jung Zseni fotóművésznél Jóisa Ágnes „Ez Jung Zseni telefonszáma. Vigyázat, a telefonomat rendszeresen lehallgatják a macskák! Sőt: a felvételbe bele is törölnek. Kérem, ne haragudjon, ha nem jelentkeznék, hívjon még egyszer. Köszönöm” — hangzik az üzenetrögzítőről. A művésznő lakásába lépve a macskák üdvözlik a látogatót. Van fekete, három különféleképp cirmos, fehér kamásnis és három egészen picike. — A cicák? Pontosan tudom, hogy nem én, hanem ők tartanak engem. Nekem csak megengedik, hogy szerethessem őket. Őszinték, és kimutatják a szeretetet, a haragot. Rengeteget tanultam tőlük. Az ember szinte törekszik arra, hogy elrontsa a közérzetét, a macska pedig kiköveteli a kellemeset. Felelősek egymásért. Védik egymást, de irigyek is. Ételosztásnál a másik tányérját nézik, de van, amelyiket először meg kell simogatni, mert akármennyire éhes, csak azután eszik. □ A művésznő otthona különleges. Az egyedi tervezésű belső terekben hangulatos környezetet teremtett. — Nem szeretem a gyári dolgokat. Itt mindenhez, amit lát, valamiféle érzelem kötődik. A bútorokhoz csakúgy, mint ahhoz, ami a falakat díszíti. Az a rózsákkal és szalagokkal díszített feszület egy hajdani körmenet maradványa. Megszáradt vörös szirmok belefeketedtek a halálba. A szecessziós szekrényajtó, a kottatartó, a kovácsoltvas korlátdarab számomra szép. Ha rájuk nézek, egyfolytában érzem, hogy aki ezt faragta, milyen boldog volt. Már biztosan nem él, de én érzékelem a munkáján keresztül, hogy ebben a szépségben a lelke örült. □ A felvételei is érzelmekről szólnak. — Mi másról? Én azért kezdtem el fo- tografálni, mert fényképész volt a szakmám. Ezt tanultam. Ezt a szakmát használom arra, hogy kifejezzem magam. Én nem muszájból csinálok képet. Ezért nem követek egyetlen fotóstílust sem, s mindig többféle fotótechnikát használok. □ Úgy, ahogy a zenész a hangszerét... — Igen, s pianóban fotografálok. Nem vagyok forradalmár. Nem szeretem a világrengető, nagy dolgokat. Hiszek abban, hogy halkan is lehet hitelesen szólni. Nekem az az öröm, ha a magam mércéje szerint valami jót csinálok. Engem nem érintett a hírnév, de az sem rendített meg, amikor anyagilag alábecsült voltam. Nem is tudtam mit kezdeni azzal, amikor túl sokat beszéltek rólam, a fényképeimről. Tudom, hogy vannak, akik nem szeretik a képeimet. Nem érdekel, mi most a divatos. Eszem ágában sincs polgárpukkasztó dolgokat csinálni. Magam is polgár vagyok, és nem akarok megpukkadni. Mi abban a rossz, hogy az embernek van otthona, szakmája, társadalmi elismertsége, s megbecsüli azt a környezetet, amelyben él? □ Képein sohasem pásztáz nagy panorámát, mindig egy-egy részletet emel ki. — Csendéleteket fotografálok, vagy olyan részleteket, amelyek csendéletszerű- ek. Én nem a valóságot reprodukálom, Hiszem, hogy az ember nemcsak a reálisat éli meg, hanem azt is, amit gondol, amire emlékszik, amit lefordít magának a világból. Tisztelem a dokumentációra született munkát, de vallom, hogy a részletből is felidézJung Zseni hető az egész, ahogy a cseppben az óceán. Egy oszlopfőben, egy fűcsomóban, az omladozó faldarabban ott a teljesség csodája. Ö Nem színes képeket készít, hanem beleszínez a fekete-fehér képbe. — A színes fotó dokumentál, ezért nem tudtam vele kibékülni. Az én világomhoz más kell. A barnított képek számomra kellemesek. A szépia a múlt színe. Ebben látjuk álmainkat, mert hiszem álmaink emlékeinkből táplálkoznak. Ha kicsit megszínezem a fekete-fehér képeket, különös hangulatot kapok. Legtöbbször elég, ha egy- egy ecsetvonással segítem az ívet, a formát. Azokat a képeimet rakom föl a falra, amelyeket különösen szeretek. Ez például egy csodálatos nyári emlék. Mi maradhat meg a milánói dómban tett délutáni látogatásból? Hát a kőcsipkék rózsaszínű árnyékrajza az árkádfalon. Szeretem a romokat fényképezni. A romos falakból fűszálak és ágacskák törnek elő, mert a természet visszahódítja azt, ami az övé. Másik képemen egy borostyánnal körbefuttatott klasszicista boltív két oldalán gyámkő. Az egyik egy férfi, a másik egy női arcot formál. Az egyik jobbra néz, a másik balra. Én ezért két képet komponáltam, az egyiken fél boltív a női, a másikon a fél boltív a férfi arccal. Hiába hajolnak egymás felé, két világ az övék, hiába összetartozó, de soha egymásba nem kapaszkodó. Platon példázatát szerettem volna megjeleníteni ezzel, a női-férfi kapcsolatról. Minden képemmel szeretnék kifejezni valamit, érzelmet, fájdalmat, örömöt vagy csak valamiféle hangulatot. Túl sok a harsány, a durva dolog körülöttünk. Az én világom más. Megmaradtam a csend követőjének. Balázs Attila illusztrációja hatemeletes bérházra, ahonnan feltehetően érkezhetett a hölgy. És ebben a pillanatban, óvatosan becsuktak a harmadik emeleten egy ablakot. Más mozgás nem esett. A többi ablak üveges szemekkel meredt a nyüzsgő utcára. És Csipecz Jolán arra gondolt, hogy milyen esendő az ember! Feszült várakozás ült a lakók arcán. Csipecz Jolán kihasználva a reászegeződő szemek varázsát, körülményesen kifújta az orrát. — Na, nyögje már ki, hogy mi nem tec- cik! — Tiltakozom Zénagy lakótárs újraválasztása miatt — szólalt meg zavartan. — Úgy. Szóval magának nem tetszik az eddigi lakóbizottsági elnök?! — Fejezzük már be, a kutya se kíváncsi, hogy mit fecseg össze ez a bogaras vénlány! — Igaza van Jolánkának! — szólt izgatottan az első sorból egy nyugdíjas lakó. A szavazás eredménye Csipecz Jolánt már nem érdekelte. Mélyen megbántották. Hogy ő bogaras? Hiszen állandóan teleszórja a lakását poloskairtóval, a szekrénye dugig van naftalinnal. Hogy ő bogaras lenne?! Nem is tudna köztük élni! Ezért szólalt fel az előbb is, a koszfészek miatt, ami az udvart csúfítja. Csipecz Jolánt elborította az indulat. Neki nincsenek bogarai, de annál inkább jogai vannak. Hiszen ő is ennek a háznak a lakója! Már mindenki elment, csak Csipecz Jolán marad ülve. Kabátját fázósan magára húzta, és várta, hogy valami majd csak történik a jogait tekintve. Csipecz Jolán arra ébredt, hogy már nem alszik, ezért nyugtalanság fogta el. Körbenézett, és riadtan észlelte, hogy a játszótér szélén áll. Pedig most is nagyon szeretett volna sietni valahová! Szemüvegét visszacsúsztatta az orrnyergére és elmosolyodott. Évek óta először. Itt a játszótéren jutott eszébe, hogy ő is ilyen pici volt, mint ezek az ugra-bugráló csöppségek. És mpst tessék! Lám, lám mennyire megnőtt! És önfeledten hintázott, el-elkapkodva a csillagokat. Könyöke teljesen elzsibbadt, amikor újra fölriadt. És arra gondolt, hogy milyen mocskosak a város ablakai, amiket ő takarít. Mind, mind olyan koszos, de olyan tiszta is lehetne! Csak gitt legyen, amivel kötődhetnek ezek az üvegek. Gitt legyen, ami keretet ad az életnek! Mert gitt nélkül kiesik az üveg, aminek az lehet a következménye, hogy millió darabra törik szét. Gitt nélkül minden olyan törékennyé válhat, még ez a nyamvadt élet is. Gitt-vitákat kellene tartani az embereknek egy ablaktörlőronggyal a kézben, hátha a saját gyarlóságukat is felfedeznék! Esetleg még a világ is átláthatóvá válna! Gondolta Csipecz Jolán. A minap láttam Csipecz Jolánt. Egy kicsit meghízott, lábán a visszerek erősebben dudorodtak. Kezén a körmök fehér lakkal voltak kikenve. Meleg kóla lötykölődött az apró presszóasztalon, amibe többször belerúgott, mert a lábát nem tudta hová dugni. A szomszédos asztalnál egy enyhén pityókás fiatalember szemezett veíe. A fiam lehetne, gondolta, és zavartan nézte az elnyűtt tapétát. Csipecz Jolán ült és várt. Egész testével, minden idegszálával a zenére próbált figyelni, miközben ült és V Á R T. 13 MÚZSA Robert Burns versei Falusi randevú Van itt valaki? Ki kopog? — Én vagyok, mondta Findlay. Takarodj, senki sem hívott! — Ugyan már, mondta Findlay. Lopni indultál? Mit csinálsz? — Megsúgom, mondta Findlay. Valami rosszban sántikálsz. — Nem rossz az, mondta Findlay. Ha most kinyílna ez a zár — Csak nyílna, mondta Findlay. Nem alhatnék el újra már. — Nem bizony, mondta Findlay. Ha benn volnál, szobámban, itt — Bár volnék, mondta Findlay. Itt rostokolnál hajnalig. — Hát hogyne, mondta Findlay. Ha itt maradsz ma éjszaka — Maradok, mondta Findlay. Vigyázz, hogy épen juss haza! — Vigyázok, mondta Findlay. S bármi essék is idebenn — Hadd essék, mondta Findlay. Mindhalálig titok legyen! — Titok lesz, mondta Findlay. John Anderson, szívem, John John Anderson, szívem, John, kezdetben, valaha hajad koromsötét volt s a homlokod sima. Ráncos ma homlokod, John, hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szívem. John Anderson, szívem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szívem. Szabó Lőrinc fordításai Kétszáz éve halott Robert Burns (1759-1796) skót költő. Irodalmunkban elsősorban Arany Jánosra és Petőfi Sándorra hatott. Nagy Tamás illusztrációi Akt Az MTI-Press reprodukciója és felvétele
