Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-02 / 284. szám
1995• december 2., szombat Napkelet • A KM hét végi melléklete Hazát cseréltek, szívet Sok tirpák a methodista pap szavára tért vissza az ősi hazájába ^ T alán kevesen emlékeznek rá, hogy a második világháború után nemcsak szlovákiai magyarok települtek vissza Magyarországra, hanem fordítva is. Nyíregyházáról és környékéről például 4700 tirpák költözött át Csehszlovákiába. A múltkorában a nyíregyházi levéltári napokon erről a témáról tartott előadást Bukovszky László, a galántai levéltár munkatársa, aki a témával kapcsolatos ottani iratokat, dokumentumokat tekintette át. Vele beszélgettünk. — A második világháború befejezését követően, Csehszlovákia felszabadulásával a külföldön élő szlovákok és csehek széles körében elterjedt a vágy, hogy visszatérjen a valamikori szülőföldre. Budapesten 1946. február 27-én írták alá a lakosságcsere-egyezményt. Magyarország szlovákok által lakott vidékein területi kirendeltségek alakultak azzal a céllal, hogy a megszabott földrajzi területen belül az áttele- pülést szervezzék. A 13. körzet nyíregyházi székhellyel működött, és intézte a városban, illetve a tanyabokrokban és más településeken élő szlovákság önkéntes áttelepü- lését (Cseh)Szlovákiába. A hivatal vezetője Frantisek Fedderik volt — kezdi az előzmények ismertetését a galántai levéltáros. Nos, 1946 márciusában már megkezdődött a toborzás az áttelepülésre a magyar- országi szlovákok körében. Igyekeztek minél több szlovákot, ill. szlovákiai származású egyént megnyerni az ügynek. Ezt a célt szolgálták például a színházi előadások, énekkari fellépések és a filmvetítések. Több együttes Nyíregyházán is fellépett. Az áttelepülési propagandához óriási menyTirpákház nyiségű plakátot, szórólapot, brosúrát használt fel a propagandaosztály. Nagy volt az érdeklődés is, a 117 községben 170 előadáson 53 ezer néző volt. Hat hétig tartott a toborzás, amelynek eredményeképpen a feltételezett mintegy 300 ezer magyar- országi szlovák helyett közel 100 ezer személyt írtak össze. A nyíregyházi területi kirendeltség hatásköréből 6065 szlovák jelentkezett. Érdekes, hogy a magyar kormány titokban igyekezett fékezni a toborzást. Rákosi például egy nagygyűlésen kijelentette, „azok a szlovákok, akik nem települnek át, Magyarországon előnyben lesznek részesítve”. 1946. április 28-án pedig Nagy Ferenc kormányfő tett éles kijelentéseket az áttelepülés ellen, éppen Nyíregyházán. Végül a meghirdetett toborzás mindkét fél számára csalódással végződött. A Nyíregyházán és környékén élő tirpákok többsége megelégedéssel vette tudomásul, hogy hosszú, meddő várakozás után áttelepülhet. A közel egyéves várakozás azonban sokukban megváltoztatta eredeti elhatározásukat. A visszamaradási készség a kirendeltségen 35-40 százalékosnak bizonyult. Az első csoport 1947. április 11-én indult útnak. Érdekes, hogy több külföldi sajtótudósító is megjelent Nyíregyházán, akik a szerelvényről lemaradt családoknál érdeklődtek a visszamaradás okairól és körülményeiről. Az áttelepülés arányosan folyt. Nyíregyházáról is több csoport indult vagyontalan szlovákokkal. Az utolsó szerelvény 1947. december 16-án hagyta el a megyeszékhelyet. Elég sok probléma nehezítette az áttelepülők dolgát. Szlovák részről kevés betelepíthető házat találtak, de végül a zselici és a lévai járásban találtak megoldást. — A megérke- zőket a szlovák közvélemény ujjongva fogadta. Nemcsak hogy földterületeket kaptak juttatásként, hanem gépek használatához is hozzájutottak, hogy megművelhessék a földjeieket. Fejezzük be a Balázs Attila felvétele beszámolót egy idézettel, amelyet a cseh áttelepítési bizottság vezetője írt: „...az áttelepülés számszerű eredményét 59 774 személy- lyel fejezhetjük ki, szemben a 95 421 jelentkezővel. Ez a szám nem is olyan kedvezőtlen, ha figyelembe vesszük azokat az akadályokat, amelyeket a magyarok 3 éven át utunkba állítottak. Vigasztalóbb viszont a Szlovákiából kitelepített magyarok mérlege a magyar források alapján. Ezek szerint akciónk eredményességét mutatja, hogy sikerült érzékenyen meggyengítenünk a magyar kisebbséget Szlovákiában”. * * * Bánszki János nyugdíjas nagy- cserkeszi tanárt, a vajdabokori Tirpák Népzene Együttes vezetőjét szorgos munka közben találom. Javában készülnek a Nyíregyházán december 13-án megrendezendő kisebbségi napra, amelyen régi szép szlovák népdalokat szeretnének énekelni. János bácsi jó ismerője a tirpákok történetének; még a szakdolgozatát is ebből a témakörből írta. Kisdiákként élte meg az 1947-es áttelepülések idejét. — Nem örültem volna annak, ha akkor mi is áttelepültünk volna. Szerencsére édesapám is így gondolkodott. Gerinces ember volt, azt mondta, hogy ő a saját fészkéből ki nem mozdul, és más hajlékába nem hajlandó beköltözni. A tirpákok nagy része is hasonló gondolkozású, nehezen mozdulnak ki az ősi fészkükből. Nyíregyháza környékéről akkor inkább a szegényebbek települtek ki, akikre ott jobb sors várt. Sokan a methodista pap szavára fogtak vándorbotot, szinte az egész gyülekezet átköltözött. Valóban nagy propaganda folyt itt akkoriban, emlékszem, mozi hiányában a házfalakra vetítettek. Láthattuk, hogyan élnek otthonukban a szlovákok, és mi vár majd az áttelepülőkre. A tágabb családból a nagynénémék költöztek át, ők Fegyvernekre kerültek. A Tamásbokorban található 34 családból csak öt ment ki. Valóban jó körülmények fogadták őket, szép házakba költözködhettek. Ám lehet, hogy egy kis csalódás mégis maradhatott bennük, mert amikor a nagy- néném jó néhány év múlva meglátogatott minket, akkor elsírta magát, látván, menynyi jószágot tarthattunk. Náluk Csehszlovákiában még keményebb volt a téeszesítés, mint nálunk. Ráadásul itt Magyarországon mindig is többet kerestek az emberek, mint odaát. Ennek ellenére elmondható, hogy a legtöbb áttelepült megtalálta a számítását az új hazában. Bánszki János aztán arról beszél, hogy a hatvanas évek elejétől rendszeressé válhattak a kölcsönös látogatások. Ha teheti, ő is szinte minden évben meglátogatja a szlovákiai rokonságot. Nagycserkesz hasznát is látta a kapcsolatok kialakításának, a helyi téeszt gyümölcsöző szálak fűzték a Garam menti téeszhez. Rendszeresek voltak a kölcsönös tanulmányutak, a közösen megtartott rendezvények. Ez a kapcsolatkiteljesedés jól hatott például a nálunk folyó szlovák nyelvtanulásra, hiszen a gyerekek is láthatták, hogy hasznukra válhat. Bár a témának nem akartunk aktualitást adni, nem kerülhettük meg a napokban elfogadott szlovák nyelvtörvényt. — Nemhogy nem értek vele egyet, hanem kifejezetten károsnak is találom — mondja a nyugdíjas tanár. Mi itt Magyar- országon minden jogot megkapunk. Miért ne használhatná bárki szabadon a saját nyelvét bárhol és bármikor. Én például 34 éven keresztül művelhettem, taníthattam a szlovák nyelvet. Gyanítom a Meciár-kormánynak komoly külpolitikai gondjai is lesznek a szűk látókörű intézkedés miatt. Bodnár István a km vendége A nyugdíjas főorvos Balogh Géza Halk, választékos beszéd, sebészpontossággal megfogalmazott gondolatok, és tengernyi történet az elmúlt évtizedekből. Ha csupán egyetlen mondattal kellene jellemeznünk dr. Várady Jenőt, az iménti szavak kívánkoznának a papírra. Szerencsére azért ennél nagyobb a lehetőségünk, ámbár még egy kiadós beszélgetés után is borzasztó hiányérzettel állunk fel a fotelből, hiszen tudjuk, az elkövetkező portré csupán halvány lenyomata lehet egy szép, izgalmas életnek, mely a távoli Marosillyén kezdődött. Szemben a híres dévai vár, háta mögött Bethlen Gábor szülőhelye, köztük pedig a halkan zúgó Maros, s a távoli erdők, fenyvesek. Azokból élt a Várady család, fakitermeléssel, kereskedéssel foglalkozott az édesapja. — Aztán 1929-ben beütött a krach, tönkrement a kereskedés — meséli ma, háromnegyed évszázad múltán szelíd iróniával a Nyíregyházán élő nyugdíjas főorvos. — Ott voltunk, ahol a part szakad, de a családnak jó barátja volt a román pópa. Apám az ő tőkéjével vonult el egy erdőkitermelésbe, és négy teljes évig az ott megkeresett kenyeret ettük. Marosillye akkor persze már Romániához tartozott, magának a falunak is majdnem felét a románság adta, Várady Jenő azonban nem nagyon tudott románul. Márpedig anélkül nem igen boldogulhatott odaát az ember, úgy döntött hát a família, hogy román gimnáziumban kell folytatnia tanulmányait. A brádi Avram Jancu középiskolában maturált, a díszes oklevelet ma is féltve őrzi. Gimnáziumának vizsgázói között ő volt az első. — Akkor én már tudtam, hogy orvosegyetemre megyek, szegény jó apám kívánságára. Az első világháborúban ugyanis az ő irányításával jutott el a galíciai Przemysl Dr. Várady Jenőt alól egy betegszállító vonatoszlop egészen Bécsig, ahol kitüntették ezért. Nos, attól kezdve az orvosi hivatás volt a legszebb az ő szemében minden pálya közül. A kolozsvári egyetem honvédorvos ösztöndíjasa lett, de miután a szülők a román fennhatóságú Dél-Erdély- ben maradtak, a maga lábára kellett állnia. A debreceni Tisza István Egyetemre került, s hogy csökkentse kiadásait, k elvállalta a menzaellenőri ' posztot, így legalább az étket ingyen kapta. De közben odaért a front, s Budapesten avatták doktorrá 1944-ben. Budán a 11. helyőrségi kórházba szólította a parancs, az úgynevezett végtagosztályon asszisztált a híres sebészek mellett, mikor elkapta a honvágy. Haza, Erdélybe nem me- Balázs Attila felvétele hetett, élt viszont egy távoli rokona Anar- cson, jelentkezett tehát a legközelebbi kórházban, Kisvárdán. Alorvos volt, s a legváratlanabb helyzetek főszereplője. Alig ismerkedett meg Kisvárdával, éppen ügyeletes volt, amikor lélekszakadva rohantak érte, bogy jöjjön azonnal, mert itt a tuzséri Odescalchi hercegek legkisebb lánya, megmérgezte magát, és haldoklik. Rendkívül megrázta az apa gyönyörű, fiatal lányának elvesztése miatt érzett fájdalma, aki a szigorló orvos kezei között halt meg. Ez az, amivel a most hetvennégy éves főorvos soha életében nem tudott megbarátkozni. Pedig volt alkalma találkozni reménytelen esetekkel. Volt hosszú ideig megyei helyettes tiszti főorvos Bács-Kiskunban, helyettes országos állami közegészségügyi főfelügyelő, rendelőintézeti főorvos Nyíregyházán, s közben persze körzeti orvos is, a szeretett Kisvárda környékén, Mándo- kon. Nyolcvanegyben jött nyugdíjba, mint a MÁV záhonyi főorvosa, de még akkor sem tudott pihenni, hívták, s ő elvállalta Nyíregyházán a rendelőintézet főorvosi bizottsága elnöki tisztét. Túl van már egy komoly infarktuson, egy sereg kitüntetésen, de egy kérdéssel még adósom: az erdélyi hegyek után hogyan érezte magát az Alföldön? — Gyermekkoromban gyakran üldögéltem kint a Maros partján, s néztem a naplementét — feleli fátyolos szemmel. — Az járt a fejemben, arra van Magyar- ország is, az én drága hazám... X Mulatság a Bokortanyán Dankó Mihály felvétele
