Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-04 / 260. szám
12 TÁRLAT Iványi Grünwald Béla rajzai Önarckép A létesülése századik évfordulóját jövőre ünneplő Nagybányai Művésztelep alapító tagja Iványi Grünwald Béla (1867-1940). A Hollósy Simon vezette kolónia kezdőcsapatában — Réti Istvánnal, Thorma Jánossal, Ferenczy Károllyal együtt munkálkodva — már a telep működésének első éveiben olyan meghatározó jelentőségű műveket alkotott, mint a Holdfölkelte. Egy ideig Hollósyval együtt vezette az alkotóközösséget. Kezdetben Bastien- Lepage stílusa ragadta meg (Isten kardja, 1890), majd Nagybányán Ferenczy bűvkörébe került (Bércek között, 1902), és az emberi figura és a táj közötti egység festői megjelenítésének a problémája érdekelte. A XX. század első éveitől kezdve stílust váltott. Hatott rá Gaugin, és egy ideig a szecesszió stilizálása. Kecskeméten a neoimp- resszionista-szecessziós tömörülés vezetője volt, majd ismét vissaztértaz oldott festőiségű természetábrázoláshoz. Tárlatunkban ez alkalommal rajzaiból mutatunk be néhányat. A nyíregyházi Városi Galériában a napokban egyik plakáttervét, illetve a Fürdő nők című képét láthatták az érdeklődők. Tudomány, Irodalom és Művészet — Karton a kecskeméti Kaszinó külsejére tervezett faliképhez Női akttanulmány Napkelet • A KM hét végi melléklete A film alapja a kultúrának Azért ne higgyük, hogy a mozi valami magyar világszabadalom ...és egy a legfrissebb alkotások közül: Pigalle. Francia-svájci film MO KÉP-felvétel Bernáth László Számtalan amerikai filmben előforduló jelenet, hogy a hős mond egy színésznevet, mire a barátja vagy barátnője rávágja a film címét. Vagy fordítva: a cím után azonnal jön a név. Az alig több mint 200 éves Amerikában a 100 éves mozi ma majdnem olyan alaprétege a kultúrának, mint mondjuk a mienkben az Ómagyar Máriasiralom, vagy Balassi verse, a Vitézek mi lehet... Vajon Európában hasonló a helyzet, mint a tengeren túl? Most, hogy a televízióban elkezdődött a Szabó István rendező válogatta sorozat sugárzása, próbára tehetjük magunkat. A sorozatot a Casablancával kezdték és az előtte bemutatott dokumentumfilmben — 1992-ben készítették — az egykori közreműködők azt állították: ez a világ legnagyobb tömeghatású mozija, s természetesen csak úgy sütött belőlük az amerikai öntudat. Arról csak a kiejtését emlegető megjegyzés tanúskodott, hogy a rendező nem Amerikában született. Éppenséggel Budapesten, ahol színészked- ni, majd rendezni kezdett, s itthon még úgy hívták, hogy Kertész Mihály. Mint ahogy nem amerikai, hanem svéd volt a női főszereplő, Ingrid Bergman. Igazi amerikai Humphrey Bogart volt az élbolyban, aki viszont csak a véletlennek és Bergman szívósságának köszönhette, hogy ő játszotta a férfifőszerepet és nem egy másodosztályú sztár, akit történetesen Ronald Reagannak hívtak. Szóval ez az amerikai mozi a kezdetektől fogva átitatódott európai kultúrával. Mi még az angol filmben is beszivárogtunk, hiszen a Szabó által kiválogatott keretben például ott A dzsungel könyve, amelynek a rendezője, producere, díszlet- tervezője a három Korda testvér. Azért persze ne higgyük, hogy a mozi valami magyar világszabadalom, hiszen Amerikában és mindenütt másutt ott találjuk a németeket, olaszokat, franciákat, svédeket. Csak az a kérdés: Európa kultúrájában is ugyanúgy beépült-e a film, a zene, az irodalom, a képzőművészet mellé — helyenként elé —, mint a tengeren túl? Azt gondolom, nem. Tegyen az olvasó most önmagával is egy próbát. íme egy-egy jellegzetes mozzanat a Szabó István válogatta filmekből. Ferde ajtók, ferde szobafalak, egy hipnotizált diák gyilkolászik a városban. Egy kiskatona hasal a lövészteknőnek nevezett mélyedésben, és az ellenséges tank félelmetesen közeledik felé. Fusson vagy maradjon és lőjön? Az utóbbit választja és jutalmul hazaindulhat szabadságra. Utcaseprők hada dolgozik a gyönyörű templom előtt, majd egyszer csak ráülnek a seprűnyelekre és elrepülnek. Az eső elől egy csodálatos kapu alatt keresnek többen is menedéket. Mint kiderül: mindannyian szemtanúi vagy résztvevői voltak egy gyilkosságnak, és mégis mindenki másképpen meséli el a történteket. Nem folytatom, és nem is késztetem Önöket, hogy lexikonokban keresgéljenek. Az első film a Dr. Caligari — amit már be is mutatott a televízió. A második a Ballada a katonáról, a harmadik a Csoda Milánóban, a negyedik A vihar kapujában; német, szovjet, olasz és japán munkák. Eljátszhatnánk ezt a játékot magyar színészekkel és filmcímekkel is. Mondjuk így: Latinovits velős csontot eszik (Színbád), Kabos Gyula közli, hogy ezután a hagymához is hagymát eszik (Hyppolit a lakáj), Harkányi Endre — még kisgyerekként — könyörög, hogy Somlait akasszák fel (Valahol Európában), Törőcsik észreveszi, hogy Barsi Béla és Szirtes Ádám félelmetes tekintettel figyelik az ő repülését (Körhinta). A játékot itt is folytatni lehetne — nem is ártana talán egy, az évfordulóhoz kapcsolódó, országos filmes játékot szervezni —, de a példák talán arra elegendőek, hogy érzékeltessék: a mozi most kezd a magyar és az európai kultúra szerves részévé válni. Sőt, hellyel-közzel erősebben kötődnek nagy tömegek kultúrájához, mint mondjuk a klasszikus zene vagy a festészet. Lehet ezen örvendezni, lehet emiatt sajnálkozni, a tényeken egyik sem változtat. Azon a tényen sem, hogy a mozivásznakon, a képernyők millióin ezerszám vari- álódik az erőszak. Nem lehet kétséges, hogy a bűnözés módszereinek rémületet keltő eldurvulásában szerepe van a mozgóképnek is. S nem is csak a bűnözésben ad módszertani ötleteket, hanem a háborúkban is. Egy Boszniában készült dokumentumfilm elfogott, majdnem csak kamaszkorú, ám kegyetlen gyilkossá, nők megerőszakolójává lett szerb katonafiú históriájából megérezhettük, hogy ezeknek az éretlen embereknek a Rambo típusú hősök adnak példát és mintát. Mint ahogy gyerekek milliói nem tudják — amíg véletlenül meg nem tapasztalják —, hogy ha egy asztallappal fejbe vágnak valakit, akkor nem az asztal fog ripityára törni, mint a filmekben speciális faanyagból készült kellékasztalok, hanem a koponyacsont törik darabokra. A film igazi értékeit felmutatni talán hatásosabb védekezés a droghatású filmek ellen, mint a mindig reménytelen tiltás. CSONTOS JÁNOS: A menedzsernő G. Borbála, mondjuk meg az igazat, csúf szerzet volt világéletében. Jóllehet, az emberek úgy tartják, amíg fiatal, a csúnya nő is szép, de hát ez valahogy nem stimmel. Bori, ahogy múltak fölötte az évek, mintha szépült volna, de az is lehet, az özvegyi sor tette kívánatosán teltté az alakját, és derítette fénybe szabálytalan arcvonásait. Lány korában Bori egy presszóban dolgozott, igaz, csak a hátsó helyiségben mosogatott, de ha néha helyettesként kiszolgálnia is kellett, előfordult, hogy valamelyik kapatos vendég a lány hátsójára csapott. Ez ment mindaddig, amíg a bátyja, aki Borit árvaságukban felnevelte, el nem kártyázta a húgát. Egy bizonyos Vrba Simon nevezetű, és amúgy aranykezéről híres csempéző járt Bori bátyjához vasárnap délutánonként kártyázni és iszogatni. Ferbliz- tek és sört ittak, forintos alapon. — Te Pityu — mondta Simon egy kártyás hajnalon —, igazán feltehetnéd a húgodat, énnekem a te húgod jól jönne. — Hiszen pocsék! — Nincs neked szemed az ilyesmire. Nyavalyás agglegény vagy te, Pityu. — Azt se tudom, mennyire tegyem fel. Olcsón mégse szeretném elkótyavetyélni. — Hát, mondjuk, egy százasra. Nem! Kettőre. Tedd fel, ennyit nekem megérne. Neked is jó lenne, nem lógna a nyakadon. — Úgy értsem, hogy el is vinnéd? Nagyon tetszetősnek találta Pityu ezt az ötletet, de még amúgy is vesztésben volt, végül még rá is játszott a vesztésre. Kétszáznál felállt az asztaltól, nagyot nyújtózott, és bekiabált a szobába: — Bori! — Simonnak meg azt mondta: — Hála istennek, hogy egyszer már a kedvedbe járhattam. Illik, hogy néha nyerjen a vendég. Bori ekkor huszonkét éves volt, és Simon szerint ropogós húsa volt. Hiába, a fiatalság az nem semmi! Szolidan esküdtek. Simonnak volt egy fekete öltönye, az apjától örökölte, aki valahol és valamikor Somogybán marhaku- pec volt. Borit a kiszolgáló kolléganői öltöztették fel, igazán elegánsan festett. Csak a magas sarkú cipőben mozgott idétlenül, ahhoz nem volt hozzászokva. Simon már az első héten elpáholta Borit, pedig nem is volt nagyon részeg. Azt mondta, ez a kis verés már csak a biztonság okából is kijár neki, elvégre, ha szép asszony csalja meg az urát, az természetes, de ha a csúnya, áz már felháborító. — Nem is csaltalak meg — visította Bori. — Még talán nem. De gondoltál rá. Bori nagyon igyekezett, de nem sok sikerrel, mert újasszonyságának híre elterjedt a presszó-vendégek körében, és rászálltak az új húsra. Bori meg kapta otthon a pofonokat. Félévi megveretések után ezt mondta Bori: — Vegyél ki engem abból a presszóból, Simon. Jobb lesz úgy mindkettőnknek. — Nekem mért lenne jobb? — Nem kéne folyton gyanakodnod. Főznék, mosnéjc rád itthon. Simon erre csak röhögött, és nem engedte többet a presszó tájára se Borit. így már békességesen el is éldegéltek volna, ha Simon le nem zuhan a kilencedikről, az épülő panelben. Rossz ajtón lépett be — vagy ki —, mert hogy az az üres liftakna volt. A szemtanúk szerint igencsak részeg lehetett Simon, mert aznap két fürdőszobát is kicsempézett. Márpedig akkor járt ilyen varázslatosan az a két aranykeze, ha itatták. Két fürdőszoba — legalább két flas- ka bor — kár érte, jó munkás volt — mondták Borinak a temetésen megjelent szaktársak. Egyikük, bizonyos Latyák, ott a temetőben, közvetlenül a behantolt sír mellett megkérte az özvegy kezét. Azt mondta, úgy sajnálja, hogy egyedül kell azután küzdenie az élet harcaiban, hogy magára vállalná a gondok felét. Szegény Simon, ha ezt hallhatta volna, biztosan eltángálja még utoljára nemcsak Borit, hanem ezt a kétbalkezes segédmunkást is, de rajta volt már a két méter sárgaföld. Latyáknak néha bizony kijárt egy-egy pofon, gyepálta őt eleget Simon, de meg a a'
