Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-04 / 260. szám
199S- NOVEMBER 4., SZOMBAT Grafikák kortárs alkotóktól Győr város kötelességének tekinti a kultúra, a művészet támogatását Maröti Zsuzsa :<?/■ 5 s t :> fy % # ' •$ Professzionális művészek, a grafika nemzetközileg elismert képviselői, kortárs művészetünk jelentős személyiségei vonultatják fel munkáikat a nemzetközi grafikai bi- ennálén Győrött. A nagyívű eseményen a város galériái szinte szűknek bizonyulnak, a képzőművészet kedvelői pedig a bőség zavarával küzdenek. Hiszen november végéig kilenc helyszínen, 140 művész mintegy 400 alkotása látható, s ezek a munkák 37 ország grafikai terméséből adnak ízelítőt. Balogh József polgármester úgy vélekedik, a város kötelességének tekinti a kultúra támogatását, az elmúlt évszázadok művészetének megőrzését, s napjaink művészeti törekvéseinek felkarolását. Ezt a szándékot szolgálja, hogy ezúttal harmadik alkalommal adott otthont a Rába-par- ti város a nagyszabású seregszemlének, amely egyúttal útkeresés is a művészek számára, és megméretés a nemzetközi környezetben. Jékely Zsolt művelődési minisztériumi főosztályvezető az esemény során kiemelte az öntevékenység, az önkormányzati szerepvállalás és a kulturális célú szponzorálás fontosságát. Hangoztatta: a győriek vállalkozása a hazai kulturális élet fellendítése és a nemzetközi kulturális kapcsolatok kiszélesítése szempontjából egyaránt nagy jelentőségű. Az Egyesült Államok, továbbá Egyiptom, Korea, Jugoszlávia és hazánk nagyobb anyaggal jelentkezett a biennálén. Ezeket a bemutatókat azzal az igénnyel állították össze, hogy átfogó képet nyújtsanak az adott ország kortárs grafikai művészetéről. A biennálé előkészítése meglehetősen viszontagságos volt. A főszervező N. Mészáros Júlia és társai számára kemény munka, hónapokig tartó szervezés és koordinálás előzte meg a megnyitót. A korábbi tapasztalatok nyomán döntöttek arról, hogy a kiállító művészeket meghívják. Két évvel ezelőtt ugyanis bebizonyosodott a pályázati szisztéma tarthatatlansága. Töménytelen munkát igényelt a hatalmas tömegben érkezett grafikák ki- és becsomagolása, sok energiát és pénzt emésztett fel az előzsűrizés, a pályázók ismertetőinek fordítása. Ezért határoztak a meghívásos megoldás mellett. Kurátorokat kértek fel, neves művészettörténészeket, nemzetközileg elismert művészeket, akikre az a feladat várt, hogy saját országukból három kiemelkedő művészt kiválasszanak, s megnyerjék őket a győri részvételre. A vámosokkal több menetben egyezkedtek a szervezők, a vámszabályok ugyanis finoman fogalmazva nem kedveznek a nemzetközi képzőművészeti eseményeknek. A szerény összegből gazdálkodó városi múzeum nem kevés pénzt volt kénytelen banki letétbe helyezni, mintegy garanciaként. A biztosíték arra vonatkozik, hogy a munkákat ne adhassák el vámmentesen, hanem visz- szaszolgáltassák az alkotónak. Ez a szabályzat nem tesz különbséget a múzeumok, köz- gyűjtemények és a ku- peckedő műkincs csempészek között. Az anyagi forrásokat pályázatok útján teremtették elő a szervezők. Támogatta a biennálé ügyét a városi önkormányzat, a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat, továbbá a Nemzeti Kulturális Alap, az Eötvös Alapítvány, továbbá bankok, vállalkozások. A pénzdíjak meghatározásánál is számos szempontot figyelembe kellett venniük, azt is például, hogy a jogszabályok szerint mekkora összeget vihetnek ki az országból különféle adók és járulékok befizetése nélkül a külföldi művészek. Merthogy szép számmal voltak ilyenek a díjazottak között. Győr város fődíját a lengyel Anna So- vik-Wejman nyerte el. A megyei önkormányzat díját a belga Sinte kapta. Rajtuk kívül díjban részesített még a zsűri macedón, szlovák és Amerikai Egyesült Álla- mok-beli alkotókat. Ami pedig a magyar résztvevőket illeti: közülük Bartek Péter Pál, a biennálé legfiatalabb résztvevője és Molnár Péter kapott díjat. Mindent tekintetbe véve úgy tűnik, hogy a rendezvény kinőtte gyermekbetegségeit, s az idén elnyerte igazi arculatát. A program a grafikai művészetek mesterei címet kapta, az elnevezés jelzésértékű. Meghatározza a kiállítás jellegét az élvonalbeli kortárs grafikusok munkáit ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Pamela Wye (USA) művezetőig bezárólag az egész brigád, mert hogy egy kicsit kelekótya volt szegény. Amúgy borbély, de az apja kiverte az üzletből, mert folyton összekaristolta a be- retválkozni szándékozókat. Menj el kőművesnek, üvöltötte az öreg, a téglának nem baj, ha citerázik a kezed. Borit igen meghatotta az önfeláldozó asszonykérés, és ha nem is mondott igent, figyelemmel kísérte Latyák sorát. Hajlandó volt vele olykor sétálgatni, s mert Latyák semmi néven nevezhető szemtelenséget nem kísérelt meg vele szemben, csak verseket mondott, meg könyvekből kiolvasott furcsa történeteket, Bori andalogva hallgatta, s örült a békességes társalgásnak, amilyenben eddig sosem volt része. De aztán mindenféle politikai zűrzavarok jöttek rájuk, az építkezés leállt, Bori presszóját bezárták, egy közeli kocsmába járt takarítani és mosogatni, sokáig nem látták egymást. Bori rászokott az újságolvasásra, ha már egyedül kellett töltenie a délelőttjeit a Simon által mennyezetig ki- csempézett lakókonyhában, valamivel megpróbálta elfoglalni magát. Ebbe, a már-már változhatatlannak hitt világba toppant be egyik napon Latyák. — Meghalt az apám — mondta Borinak —, most már aztán rajtad a sor, Bori. — Hogy értve? — képedt el Bori. — Hozzám jössz feleségül, amit ugyan a Simon sírjánál megtagadtál. — És a fodrászüzlettel mi lesz? — kérdezte meg Bori. — Bérbe adom egy zöldségesnek, már fé- lig-meddig meg is egyeztünk. — Adod te a jófenének! — éledt fel Boriban a vállalkozó szellem. — Majd én vezetem azt a zöldséges üzletet. Gyerünk, hadd lássam a boltot! Persze egyelőre semmiféle zöldséges boltot nem láthatott, csak két vakuló tükröt a falon, két ócska forgó-nyikorgó széket, egynéhány hajvágó gépet, pár sovány borotvát, torzonborz pamacsot és egy csorbaszélű porcelán habverő tálkát. A tenyérnyi belső szobában pedig, ahol Latyák ócska kanapéja állott, azt mondta Bori: — Itt nem lehet élni. Hozzám jössz lakni, kiadhatod ezt az egész kócerájt a zöldségesnek, a pénzből az én konyhámat rendezzük be diszkontnak. Akarod, Józsi? Akarta. Már csak azért is, hogy ilyen bensőségesen szólította fel rá Bori. Éldegéltek. Latyák beszerezte a nagybanin az eladnivalókat, Bori meg ákom-bá- kom betűkkel hirdetett üzletajtaja mögött, mint a pók a legyet, várta a kuncsaftokat. Egy napon azt mondta Bori: — Te, Latyák, nem lenne jó neked valami pénzes állás? — Hol a fenében? — képedt el. — Én tudom, hogy van neked való állás. Hallottam egy kuncsafttól. — Mit mondott a vén hülye? — Megkérdezte, tudsz-e még borotválni. — Mit feleltél? —: Hogy nem lehet azt elfelejteni. — Igaz, csakhogy... — Nincs csakhogy. Holnap lesz a napja, hogy jelentkezünk... Hogy hova, az másnap kiderült. Bori célirányosan cibálta magával Latyákot egyenest a temetőbe. — Hova a fenébe megyünk? — Te csak hozd szépen a táskád! Latyák kezében ottj volt az apja kis bőrtáskája, s benne a borotváló felszerelés. Ezzel a táskával járt az öreg a régi időkben a halottas házakhoz megberetválni az elhunytat. Ahogy a temető ajtaján beléptek, és Bori az irodák felé vette az utat, La- tyákba beleütött a gyanú. — Csak nem...? — Csak de! — bólogatott Bori. Negyedóra múlva Latyák le volt szerződve a ravatalozóba halottborotválónak. Ettől kezdve még a Bori üzlete is jobban ment. Látták a házbeliek, de az utcabeliek is, hogyan indul minden délelőtt útjára Józsi, akarom mondani Latyák doktor úr, a kis orvosi táskával, mert azt senki sem kérdezte, hova megy, csak az orvosi táskát látták. Akkor már széltében- hosszában doktor úrnak tisztelték Latyákot. Bori egy csíkos öltönyt vett rá, s hozzá egy csokornyakkendőt. — így már csakugyan doktor vagy — mondta ellágyult hangon Bori. — Direkt büszke vagyok rád. Latyák a csíkos öltönyben, a hozzávaló csokornyakkendőben, s a fényesre bokszolt orvosi táskával azóta a külvárosban valóságosan doktornak számít, hiszen boldogboldogtalan úgy köszönti: jónapot, doktor úr. Latyák ilyenkor peckesen kihúzza magát, hátrales, figyelemmel kíséri-e most is az ajtóból Bori. Ellépdel a villamosmegállóba, ahonnan a járat épp a temetőig viszi. Ott aztán kaszabol üptre, hiszen akiket beretvál, azok — szerencsére —már nem tudnak jajgatni egy-egy fals húzás miatt. Amúgy nagyon jó a társaság a ravatalozó táján. Főleg a temetési karének kopott varjai vidámak, már amikor nem szomorú énekeket zengik a koporsó mellett. Ok is doktor úrnak szólítják Józsit, már csak a renomé miatt is, úgy értve: saját magukat érzik többnek, hogy egy doktorral működnek együtt. Latyák pedig hálából dö- gönbőgőknek aposztrofálja őket, amit azok jó szívvel vesznek, úgy sincs sok vidámság az életükben, legalább a szavak idézzenek elő egy-egy kis vidámságot. MÚZSA XX. század Faludy György: (A függönyöket mind behúztam...)* A függönyöket mind behúztam, hogy elkülönüljek veled. A napfény szúr, akár a részvét, a félhomály időtlenebb. Sétálni mindig éjféltájban indultunk, ha már üresek az utcák és nem láthat senki. Le a Hammers Lane meredek aszfaltján ballagunk a parkba. Négy éve, amikor ide költöztünk, mondtad, hogy ennél szebb parkot nem láttál még sose: berilzöld fű, Shakespeare-i díszlet, pogány fagyöngy, álomvilág, erotikus moha s az útra boruló, óriási fák. A kavics csikorog alattunk. Egyik kezemben a kezed, a másikkal — ne lásd meg! — gyorsan megtapogatom zsebemet, hogy velem van-e a fecskendő a halálos morfin-adag. A levegő zizeg. Feljajdulsz. Állunk a roppant fák alatt. Kegyetlen, fekete barlangbolt az ég is. Mindjárt ránk szakad. (London, 1963) * A Szerelmes versek egy haldoklóhoz című ciklusból Kas János új fejsorozatából: Börtönviselt század Hanna Michalska (Lengyelország)
